Elek Tibor
Összeköti a szálakat
Tegnap a Gyulai Várszínház 58. évadának megnyitóján, többek között azt mondtam, hogy Gyula a kulturális turizmus fellegVára, mert talán nincs is még egy ilyen magyar város, amely egy csomagban ennyi látványos kulturális értéket kínálna télen-nyáron az odalátogatóknak. Újabban Gyula és Békéscsaba megpróbál egyre inkább összekapaszkodni, mert együtt lettek kiemelt fejlesztésű turisztikai régió. Ennek én nagyon örülök, nemcsak a kétlakiságom okán, hanem azért is, mert a nyolcvanas évek vége óta mondom, hogy a két város együtt több lehet, jobban látszódhat, mint külön-külön. S ha egy kicsit még tágabban gondolkodunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy az országnak ez az egész dél-kelet alföldi régiója, Békés megye turisztikai szempontból egy felfedezésre váró kincsesbánya. Csak, hogy egy újabb itteni, páratlan attrakcióra felhívjam a figyelmet: ősztől talán már látogatható lesz az ország egyik legimpozánsabb kastélyépülete, a generálisan felújított és fantasztikusan megszépült szabadkígyósi Wenckheim-kastély, amelynek az egykori építtetője, Wenckheim Krisztina egyébként több szálon kötődik Gyulához, az Almásy-kastélyhoz.
De térjünk inkább a jelen írás valódi tárgyára, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumra, illetve a felújított állandó tárlataira. Már csak azért is, mert nemcsak a városnak, de részben éppen ennek a dél-kelet alföldi régiónak a történelmi örökségét, régészeti és természeti, néprajzi, művészeti kincseit mutatja fel igen látványosan és bárki számára átélhetően.
A tavaly megnyílt Munkácsy Mihály – Egy géniusz diadala elnevezésű kiállítást volt már alkalmam megnézni, az Utazás TÉRben és IDŐben című új állandó tárlat (melynek szerves részévé vált a Munkácsy-kiállítás) megnyitóján és a három hetvenéves kiváló képzőművész barátunk, Gnandt János, Lonovics László, Széri Varga Géza kiállításának megnyitóján jelen voltam (a következő számunkban nekik külön teret szentelünk majd), mégis örömmel vettem részt ismét a tárlatvezetésen, mert annyi érdekességet, élményt rejtenek ezek a tárlatok, hogy ajánlatos is többször találkozni velük. Találkozni s nem egyszerűen megnézni, ugyanis sok egyéb mellett, a legfőbb érdemük talán az, hogy a korábbi és sok más helyen látható múzeumi tárlatokhoz képest aktívabb befogadói jelenlétre hívnak fel bennünket. Nemcsak ismereteket közölnek, információkkal bombáznak, de rafinált eszközökkel bele is vonnak a saját világukba, már-már részeseivé válunk magunk is a múltnak a természeti és épített, illetve művészeti örökségnek. Remek ötletek és tökéletes megvalósítások, például az idővonal révén, ami nemcsak a történelem, de a művészet, a tudomány egyidejűségeire, illetve egyetemes, távlatos összefüggéseire is felhívja a figyelmet, összeköti a szálakat térben és időben, a sok interaktivitásra lehetőséget adó mozzanat révén, annak szemléletes megtapasztalásától, hogy a régészeti sírokban talált ékszereket férfiak vagy nők viselték, a csabai harangok személyes megkongatásáig és a sok látványos, vizuális megoldás révén (amikor például befutott a vonat a csabai állomásra, majdnem félreugrottam). Csak utóbb tudtam meg, hogy nem véletlenül jutott eszembe ezek egyike-másika kapcsán az 5-6 éve megnyitott gyulai Almásy-kastély, ugyanis mindkettőnek Sz. Szilágyi Gábor művészettörténész volt a látványtervezője.
Késő avarkori sír rekonstrukciója
Nekünk abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy szakavatott tárlatvezetők, Bácsmegi Gábor régész, Ando György néprajzkutató, múzeumigazgató és Gyarmati Gabriella művészettörténész kalauzoltak végig a termeken. Így nemcsak a kiállítás szólított meg bennünket, de mi is rákérdezhettünk erre-arra. Én például a késő avarkori migránsok etnikai összetétetelére (lásd „kettős honfoglalás”?), a csabai podsztyenás házak csipkedíszeire és Munkácsy gyulai inaséveire, merthogy Munkácsy egy kicsit gyulai is. Ebben a térségben egykor majdnem minden összefüggött, majdnem mindennel. Érdemes összekötni a szálakat újra. Úgy, ahogy a csabai múzeum is teszi, korszerűen és invenciózusan. Köszönet érte.
