„A legelismertebb ifjú fotóművész”
Martin Wanda Szergej Polunyin portréja
(2017, London; print, PVC; 187x125 cm leltári szám: 2025.2.1.)
Tóth Károly
Művészeti LEGmustra:
Munkácsy Mihálytól Fajó Jánosig
Kuriózumok a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből[1]
Számunkra, művészettörténészek számára mindig rendkívül izgalmas dolog, amikor olyan kiállítást tekinthetünk meg, amely a megszokott művészettörténeti gondolkodásmódból, keretrendszerből kilépve, új szempontok alapján, új nézőpontból mutat egy múzeumi gyűjteményt, a magyar műtárgy-gyűjtés egy-egy fontos intézményét. Ez történik a mai napon is, amikor Gyarmati Gabriella művészettörténész gondos válogatásában egy új betekintést nyerhetünk a békéscsabai Munkácsy Múzeum gyűjteményébe. De miért is érzem, látom ilyen különlegesnek ezt a válogatást?
Hogy a legszemélyesebb és legszubjektívebb szemponttal kezdjem, a kiállítás címében a LEGMustra után két olyan művész neve áll, Munkácsy Mihályé és Fajó Jánosé, akiket nagyon tisztelek, sőt a másodikat, Fajó Jánost személyesen is ismerhettem és többször beszélgettem is vele. A 19–20. századi alföldi régió művészetének kutatójaként közelebb áll hozzám Munkácsy Mihály és világa, mint az 1970–80-as évek geometrikus absztrakciója és a kassáki avantgárd formanyelvet tovább éltető Fajó, mégis fiatal művészettörténészként nagy élmény volt, amikor műtermében járhattam és betekintést nyerhettem zuglói műtermébe. Már csak e személyes emlék miatt is jónak és frappánsnak tartom a kiállítás címválasztását!
Legkevesebb festménye a gyűjteményben
Mengyán András: Hangkert
(2010; akril, vászon; 100×100 cm; leltári szám: 2017. 279.1.)
Eggyel távolabb lépve, művészettörténészként azt is nagyon izgalmasnak tartom, hogy egy-egy ilyen tárlattal bepillantást nyerhetünk egy képzőművészeti közgyűjtemény állandó kiállításán nem látható darabjai közé. A műtárgyak egy része ebből az alkalomból kilép a raktári körülmények közül, új megvilágítást kap, új tárgyak mellé kerül a falon vagy a térben, újabb és újabb kapcsolódási lehetőségek képződnek körülötte. Játékra lépnek egymással az alkotások, s bennünk nézőkben, kiállításlátogatókban új benyomásokat tesznek, újabb gondolatokat inspirálnak. Ne feledjük, a ma ismert műtárgyak jelentős része azzal a céllal jött létre, hogy kiállításokon képviselje alkotóját, hiszen az európai művészet és műgyűjtés nagy korszakában, a 19. században épp a nyilvános tárlatok jelentették a művészek számára a bemutatkozás és az ismertté válás lehetőségét. Mindez igaz akkor is, ha tudjuk, minden művész életművében voltak, vannak olyan műtárgyak, amelyek lehet, hogy el sem hagyták a művész műtermét, s olyanok is, amelyek csak alkotójuk ismertté válása után kapták meg a nekik járó elismerést.
Még távolabb lépve, ezt a válogatást az tette lehetővé, hogy a Munkácsy Mihály Múzeum képző- és iparművészeti gyűjteményével évtizedeken át foglalkoztak olyan művészettörténész kollégák, olyan múzeumi szakemberek és múzeumi vezetők, akik felismerték e műtárgyak jelentőségét és gyűjtötték vagy vásárolták őket, és olyan művészek – és mecénások – is, akik adományoztak műveket a kollekciónak. Mindazon kollégák, akik ezt szakszerűen gyarapították, az évek során leltározták, állományvédelmi szempontból ellenőrizték és restauráltatták, tehát akkor és most – szakszóval élve – hozzájárultak a tárgyak fizika megőrzéséhez. Aki már dolgozott múzeumi gyűjteményben, az tudja, hogy sok esetben ez milyen releváns, hiszen például a lebontott emlékműveket, kultuszszobrokat nem a művészi megformálásuk, technikai részleteik miatt távolították el, hanem az általuk kifejezett, szimbolizált jelentéstartalom miatt, amelyet a társadalmi, közéleti, politikai változások indokolnak és kikényszerítenek. Ezt a folyamatot a ma nyíló kiállításon leginkább Kalló Viktor Lenin szobra jelképezi, ahol a múzeumba kerülés a tárgy fizikai megmaradását biztosította.
Persze a műtárgyak környezetének megváltozása nem egyedi dolog, gondoljunk csak arra, hogy olyan portré is megtalálható a mai válogatásban, amelynek alkotóját sem ismerjük, s még olykor a családi örökségként féltve őrzött képek esetében is sokszor elfelejtődik, hogy pontosan kit is, melyik felmenő ábrázolja a széles keretes portré. Még különlegesebb azon műtárgyak helyzete, amelyek nem is a művészet igényével készültek. Közülük talán a legnyilvánvalóbban a guineai baga törzs alkotásról mondhatjuk el ezt, amely a legtávolabbról, Nyugat-Afrikából érkezett a gyűjteménybe, Jankay Tibor amerikai hagyatékával. Biztosan tudható, hogy nem is művészet, hanem kultusztárgy, azaz egyfajta rituális használat céljából készült, ezt talán csak az ősi kultúrát ismerő helyiek, vagy az afrikai etnográfia avatott szakértői mondhatnák meg. Amennyiben kultusztárgy, tehát egy vallási rítus kelléke vagy maga a tisztelet tárgya volt, akkor most sincs rossz helyen kiállítva, hiszen ma különös megformálása, plasztikai, szobrászati értékei, mély kifejezőereje miatt látjuk műalkotásnak. Bár e kiállításon ikonok nem szerepelnek, de a keresztény ókor és középkor műalkotásai is elsősorban kultusztárgyak voltak és céljuk a meggyőzés, nem pedig a gyönyörködtetés volt. Amint ezt a kiváló német művészettörténész, Hans Belting Kép és kultusz című könyve óta jól tudjuk, a művészet korszakáról is csak az európai reneszánsz művészetfogalmának kialakulása óta beszélhetünk. De ne gondoljuk azt, hogy kultusztárgyak a felvilágosodás utáni 19. századi Európában nem keletkeztek, abban a korszakban, amikor az európai kultúrában olyan radikális változások játszódtak le, mint a nemzeti mozgalmak, a modern nemzetvallások kialakulása. Ennek a korszaknak is szüksége volt ugyanis olyan modern nemzeti (helyi) mítoszokra, olyan helyi példaképekre, akik nagy emberi teljesítményük, az utókor számára heroikusnak tűnő küzdelmük – netán tragikus haláluk – nyomán számíthattak a közösség tiszteletére. Áchim L. András reprezentatív portréja ezt a helyi közösség által kifejezett tiszteletet szimbolizált, s alig két évvel az ábrázolt halála után már el is készült.
A legnagyvonalúbb adomány
Fajó János: Félkörök
(1989; olaj, vászon; 200×200 cm; leltári szám: 2020.2.1.)
A helyin is túlnövő nemzeti mítosz megtestesítője a Békéscsabáról induló Munkácsy Mihály, aki a saját szorgalma és tehetsége révén jutott el a párizsi arisztokrácia szalonjainak világába, a korszak legfontosabb művészeti színtereibe. Már kortársai is a magyar művészet legjelentősebb teljesítményei közé sorolták életművét, saját korának ünnepelt művésze volt, sikereit a nemzeti nagyság, a „nemzeti géniusz” kifejeződéseként értékelték. Ezért, mint a magyar művészet sokszoros „csúcstartójának”, minden legek legjének több szempontból, alanyi jogon is helye van e válogatásban.
Ezzel el is jutottunk a LEGmustra kiállítás másik, utolsó nagy kérdéséhez, hogy milyen művészettörténeti szempontok alapján kerülhet egymás mellé Munkácsy Mihály Zongoraleckéje, a Párizsban ugyancsak világhírűvé vált Hantai Simon 1943-as pécsi akvarellje vagy egy ismeretlen 19. századi – még a megfejtésre váró – festő Csolnakázók című miniatűrje vagy a vélhetően Daday Ferenc által festett, a háborúban megrongálódott női arcképe? A ma nyíló kiállítás merész vállalása ugyanis egy szempontból méri össze, helyezi egymás mellé ezeket képeket: a különleges rekordok és a velük kapcsolatban megfogható múzeumi legek, kiemelkedő, figyelemre méltó érdekességek kapcsán. A kurátori válogatás itt demokratikus, hiszen minden – ismert vagy ismeretlen – művész egy-egy alkotással lehet csak jelen. Nem a művész hírneve, a körülötte kialakult művészkultusz miatt szerepelnek a mai kiállításon, hanem egy-egy speciális, különleges értékük kapcsán. Ez az invenciózus gondolat az, amely nem is a befogadó városhoz, Békéscsabához, vagy a múzeumi gyűjteményhez való kötődést helyezi előtérbe, nem csak a művészettörténeti, műkritikai elismerést, nem a műkereskedelmi sikert, vagy a művészet technikai, mesterségbeli tudására alapuló kvalitást, hanem új szempontokat kínál és fedez fel a közönség számára, új megvilágítást, új kontextust adva az egyes műveknek.
A különlegességek, érdekességek, rekordok iránti igény pedig nem újkeletű dolog, hanem az emberi természet egyik legfontosabb alapeleme, a kíváncsiság következménye. A klasszikus kora újkori, európai műgyűjtésben a legkülönlegesebb, olykor egzotikus tárgyakat is egymás mellé helyező királyi vagy főúri gyűjtemények elhelyezésére szolgáló tereket hívták a látványosságok termének vagy „csodaszobának” – németül Kuriositätenkabinettnek vagy Wunderkammernek – tehát a különlegességek szobájának, ahol a festmények és szobrok mellett megfértek a könyvesszekrények, a falra akasztott vadásztrófeák, a fegyvergyűjtemények, de a különleges bútorok, porcelánok vagy akár állatcsontvázak is. Ezek az egy terembe összezárt gyűjteményi különlegességek adták később, a 19. században az első példákat a nagy, állami múzeumok első kiállításai számára is.
A világ megismerésére irányuló alapvető kíváncsiság az, amely létrehozta ezek a gyűjteményeket, s amely folyamatos számbavételezésre, összehasonlításra, a legkiemelkedőbb teljesítmények megismerésére ösztönöz bennünket. Mint ilyen, a művészet sem vonhatja ki magát e kíváncsiság alól, s mint minden, az egyéni teljesítményt megbecsülő területen voltak és lesznek olyan összehasonlítási pontok, amelyeket fel tudunk használni, hogy a legkiemelkedőbbekre felhívjuk a figyelmet. Ezt összegzi Umberto Eco több kiemelkedő írásában, így a Listák könyvében is. A híres olasz író és kultúrakutató azt vizsgálja, hogy miért törekszünk mindig arra, hogy felsoroljuk, összegezzük, összesítsük kultúránk nagy teljesítményeit, miért hozunk létre olyan kiállításokat, könyveket, listákat mint a Világ hét csodája, az 50 legszebb festmény, amelyet látnod kell vagy a 100 legszebb magyar vers, hogy a nemzetközileg legelismertebb Guinness Rekordok Könyvéről ne is beszéljünk.
Az örök emberi kíváncsiság és összehasonlítási vágy jelenik meg a LEGmustra kiállításon is, ahol egy-egy műalkotás erejéig olyan különleges alkotók kerülhetnek egymás mellé, mint a párizsi festőfejedelem Munkácsy Mihály, a falusi magányában folyamatosan különleges lényeit festő Tóth Menyhért, a természetben talált elemekből szobrot építő Gubis Mihály, hogy az afrikai vállmaszk ismeretlen alkotóját, fafaragóját már ne is említsük. E tárgyakat mégiscsak az köti össze, hogyan megjelenik bennük minden művészi alkotófolyamat lényege, az egyéni önkifejezés és a művészi teremtőerő mágiája. Most néhány kíváncsi pillantás erejéig Önök is betekinthetnek e különleges gyűjteményi válogatásba, a Munkácsy Mihály Múzeum képzőművészeti alkotásaink különleges „csodakamrájába.”
