Regős Anna: Minta-idézetek című kiállítása
2025.07.04–2025.10.05.
Műcsarnok Kamaraterem
1146 Budapest, Dózsa György út 37.
Kurátor: Kondor-Szilágyi Mária
Enteriőr
Regős Anna kiállításáról
Abafáy-Deák Csillag
Rácsok mögött az égbolt
Mottó: „Hogy a minta valóság után van véve, vagy kigondolt, az mindegy.”
Mikszáth Kálmán
A tárlat a művész életművének kulcstémáit sűrítette össze: a hajtogatott vászon, a rácsszerkezet, az archaikus ornamentika, a kortárs ipari anyaghasználat, valamint az emlékezet és vizualitás metszéspontjában álló minta. A kiállítás címe a mintázatok másolhatóságára és idézhetőségére is reflektál, ugyanakkor a minták egyediségét, materialitását és emlékezeti mélységét állítja előtérbe. A kiállítás a női textilművészet újraírt narratíváinak kiemelkedő példája is.
A kiállítás az elmúlt húsz év munkáiból válogat, Kondor-Szilágyi Mária kurátor közreműködésével, szegecselt, hajtogatott lenvásznak, plexivel vagy ipari műanyaggal kombinált reliefek, digitális szövésminta-inspirációk. A művek rácsszerkezete nem puszta kompozíciós eszköz, hanem emlékezeti mátrix, amelyben a mintaidézetek a kollektív és személyes történetek vizuális archiválásának médiumaivá válnak.
A Műcsarnok kamaratermének előterében a falon hatalmas háló fogadja a látogatót. Védő háló 2023 a címe. Jó kurátori döntés volt ide helyezni ezt az alkotást, megragadja, magával ragadja a nézőt. Erős, biztonságos hálónak tűnik. Ha elolvassuk a címhez fűzött szöveget, leesik a tantusz és szinte mi is átesünk a háló résein: hajtogatott, varrt pamut maszkok, fémszegecsek, fém kapcsoló elemek, egyedi technika, 240 x 180 cm. Visszaköszön a pandémia, lezárások, a maszkvarrások időszaka. Regős Anna még ebben is egyedit alkotott, hajtogatós módszerrel. Tárgyak metamorfózisa, az újrahasznosítás magasiskolája, megérdemelten díjazták a 2024-ben az Év textilművésze címmel. Regős Anna műve újragondolta a textil mint kortárs médium pozícióját nemcsak a kézműves tradíciók felől, hanem azok fogalmi, filozófiai és emlékezet lehetőségein keresztül is.
A kiállítás egyik központi tematikája az emlékezés mint mintázatokba szervezett tapasztalat. Regős Anna ezt ironikus módon tárja elénk: az emlékezet nem szilárd archívum, hanem átrendezhető játékmező. Az újrakomponált minták mintha a kollektív memória puzzle-darabjai lennének, melyek mindig másként illeszkednek egymáshoz. A játék Regős Anna művészetében strukturáló elv, amely intellektuális, vizuális és emlékezeti szinten is jelen van. Szabadságot jelent, amelyben a minták nem zárnak be, hanem lehetőségeket nyitnak. A Minta-idézetek kiállítás így egy játékos emlékezet-archívum, ahol a néző nemcsak szemlél, hanem játszik, megfejt, kombinál és asszociál.
A hajtogatott lenvászon sajátos technikája egyaránt idézi a textilipari és iparművészeti hagyományokat, valamint a posztminimalista képépítést. A hajtogatásokból képzett moduláris struktúrák szigorú geometrikus rendszert alkotnak: ismétlődő elemekből felépített rácsokat, amelyek egyaránt utalnak az architekturális mintákra, keleti textilek ornamentikájára és a digitális képalkotás pixeles, raszteres világára. A rács gondolati és érzéki médium is, memóriahordozó, amely a történeti minták és kulturális formák lenyomatát őrzi, a vizuális emlékezet topológiája.
A Regős Anna-művek szisztematikusan építkező rácsszerkezetei akár szövetszerűen komponált festett kompozíciókról, hajtogatott, szegecselt, plexibe zárt testekről szól, a látvány dekódolását térstruktúrákhoz kötik. A Computer kárpit VI. 2002, acélszövetre szegecselt computer panel, alpakka kanalak, 116x77 cm, vagy a Quadratum, 2002, szegecselt, hajtogatott lenvászon, 108x102 cm című munkák például digitálisan inspirált, mégis analóg, anyagközpontú raszterként működnek, ahol az egyes egységek nemcsak vizuális pixelek, hanem az emlékezet sejtszerű egységei. Számítógép elemek mellett evőeszközök, alpakka kanál vagy villa, de hogy kerül ez most az asztalra? Regős Anna feltálalja az egymásmelletiség abszurdumát, nem egyutas műanyag kanalat tesz az orrunk alá, hanem alpaka kanalat, a régi idők, letűnt polgári lét tartós rekvizítumait. Kockáit is hajtogatja, többdimenzióssá varázsolja, így szemünk rakja újabb és újabb variációba a látványt, nem szükséges a kézügyességünk, logikánk, mint a világhírű Rubik kockánál, itt maga a kocka él, a fókuszváltásokban (Kockák, 2017).
A kiállításon több olyan munka is szerepel, ahol Regős Anna a hajtogatott vásznat plexi dobozba zárva mutatta be (Színátmenet, 2017, Pasztell színátmenet, 2017). A transzparens anyag nemcsak megvédi, hanem el is választja a nézőtől a textúra közvetlen tapinthatóságát és ezzel a látás és az emlékezés közé egy áttetsző, mégis határozott réteg ékelődik. A plexi kettős funkciójú: külső védelmet nyújt, és elválaszt, így új kontextusba helyezi az emlékezet tárgyát. A plexidobozban elhelyezett munkák pl. Strigillatus, 2012, Ovale, 2012, ahol a hajtogatott vászon testet kap, nem puszta felület, hanem anyagi, plasztikus tér. A Strigillatus című mű a szarkofágdíszítés hullámos, barázdált mintájára utal. Az antik szimbolika (víz, tisztulás, alvilág) a hajtásokban visszhangzik. a mű egyfajta textuális emlékműként működik.
A Flumen, 2012, hajtogatott lenvászon és műanyagcsövek installációban a hajtogatott vászon kiterjesztett térré válik: a mű térbeli plaszticitása és színvilága organikus vízfolyamot, emlékezet-folyamot idéz meg. Az emlékezés egymásra rakódó rétegek és színek sodrásaként jelenik meg. A Crux copticus, 2002 és a Quadratum, 2002 művek keresztmotívuma és kvadratikus kompozíciója középkori ornamentikákból, kopt keresztény vizualitásból merít, ezeket absztrakt, redukált formába emeli át. Az ornamentika struktúraként jelenik meg és az emlékezeti rendszerek térbeli logikájára utal. A hajtogatások nemcsak szerkezeti, hanem időbeli gesztusok is: minden hajtás egy döntés, egy ismétlés, egy elmozdítás. A vászon anyaga saját múltját is hordozza, akár egy palimpszeszt. A mintázat nem pusztán dísz, hanem az idő lenyomata: az ismétlés által történő rögzítés és felejtés kettőssége. Regős Annánál az idézet nem a forráshoz való visszanyúlás, hanem a kódolt jelenlét, a minták egykori kontextusának felelevenítése új anyagi és esztétikai konfigurációban. A textilművészeti forma így nem rekonstrukció, hanem mediális interpretáció: újraalkotott struktúra, amely saját viszonyrendszert hoz létre.
A mintázatok, mint vizuális idézetek, nemcsak motívumkincset vagy ornamentikát jelölnek, hanem emlékezeti rendszerek megtestesülései. A kiállítás kurátora, Kondor‑Szilágyi Mária ezt a folyamatot a mintázatok transzformációs képessége felől közelíti meg: a hagyományos textilek világából kiemelt formák nemcsak új felületre, hanem új anyagi és konceptuális kontextusba kerülnek át. A kiállítótérben a kronológiai ív a technikai, formális és konceptuális fejlődést érzékelteti, a hajtogatástól a rácson át a plexi‑átütésekig. Így a néző nemcsak befogadja a műveket, hanem maga is részévé válik ennek memória-struktúrának, vászontestek és transzparens keretek között.
A gondosan válogatott és tematizált művek világosan megmutatták Regős Anna művészetének tágabb jelentőségét: az ornamentika kortárs újraértelmezését. Nála a minta nem stilisztikai elem, hanem képalkotási logika és emlékezeti forma, sőt játék. A hajtogatott vászon, a rácsszerkezet, a transzparens plexi és a színátmenetek olyan emlékezetarchitektúrákat hoznak létre, amelyek nem narratívákban, hanem vizuálisan őrzik a történelmet.
Kölüs Lajos
Résidők fogságában
Mottó: „A kígyók bőrüket vetik, / mintha/ megváltozhatna mindegyik-/
de az új bőrön ott a régi minta.”
Keresztes Ágnes
A Minta-idézetek vizuális archívuma nemcsak Regős Anna gyerekkorának, a női kézimunka örökségének vagy a magyar textilhagyománynak fragmentumaiból építkezik, hanem számos más kultúra mintakincséből is idéz, reflektál, transzformál. A minta mint kulturális trópus — a textíliák, ornamentikák, színezések, rasterizált szövetszerkezetek formájában —Regős Annánál olyan átírt motívumként jelenik meg, amely egyszerre utal a távolságra (a másik népre, régióra, etnikumra) és a közös vizuális nyelv rejtett kapcsolódási pontjaira.
A tárlat nemcsak a magyar textilhagyomány szubjektív újraírása, hanem egy vizuális antropológiai térkép, amelyben a minta nem pusztán forma, hanem kulturális emlékjel, amely túlélte az időt, a hovatartozás lokalizálását és a felejtés intézményeit. Regős Anna képei így a kollektív és transzkulturális emlékezet dinamikáit is újragondolják, transzkulturális palimpszesztként összekötik a keleti és nyugati vizualitás, valamint rituális és digitális struktúrák érintkezési zónáit.
A Flumen II. 2012 című mű a latin flumen („folyó”) szóból indul ki, de a cím révén a kép azonnal belép a klasszikus kultúrák és a bibliai vízmotívumok rétegzett tereibe is: flumen vitae, az élet folyója, a Léthe vagy a Jordán ikonográfiai emlékezete (latin folyó-szimbolika, bizánci mozaikok, ókori textilhagyományok, El Anatsui, Magdalena Abakanowicz, Kiki Smith). Regős Anna képi struktúrája nem ábrázol folyót, hanem mintázatokon keresztül érzékeltet vízszerű áramlást, a változás és a múltban oldódó jelen tapinthatóságát. Az alkotás felületét hullámzó, sávosan elrendezett minták töltik ki: szövetszerű raszterek, ritmikus sávok, fonott struktúrák, amelyek a különböző kultúrák vízzel kapcsolatos reprezentációit idézik meg – a kopt textilcsíkoktól a bizánci mozaikokon át a prekolumbián hímzésekig.
A Ovale, 2012 című munka a formai zártság és az anyagi rétegződés feszültségére épít. Az ovális forma történeti és testmetaforikus jelentései – női arc, tojás, medence – egy látens testkép visszhangjait hordozzák, miközben a plexi anyagban való lebegésük az átlátszóságon keresztül a reprezentáció és eltűnés ambivalenciáját tematizálja. A test itt nem megjelenik, hanem átdereng – a médiumon keresztül. A plexi mint anyag tehát nem a kép része, hanem maga a határ, amely kérdésessé teszi a kép státuszát. Festmény-e az, ami áttetsző? Hol kezdődik és hol végződik a látvány? Ezek a kérdések kulcsfontosságúak Regős Anna művészetében.
A Konszonancia, 1999 című mű harmóniára, egybecsengésre utal már címében is, miközben formailag olyan sűrűn strukturált raszter-rendszert alkalmaz, amely mintha különféle kulturális díszítőmotívumokat (arab geometria, reneszánsz intarzia, népi textilek) hangolna össze egy közös, absztrakt nyelvbe. Az egyes minták nem olvashatók egyértelműen etnikus vagy lokális identitásként — inkább azok rezonanciái, emlékezeti lenyomatai válnak képpé. Ezáltal a kép egyfajta kulturális ideogramma: nem konkrét nyelven szól, de mégis érthető. A konszonancia tehát itt nemcsak zenei, hanem interkulturális jelentés: az eltérő ornamentikák (mint vizuális dialektusok) együttese a vizualitás közös nevezőjét keresik.
Az Origami II., 1999 című mű a hajtogatás meditatív szerkezeteként is felfogható, közvetlen utalás a japán papírhajtogatás hagyományára (japán origami tradíció, zen minimalizmus, Nobuo Sekine, Agnes Martin, Anni Albers), de Regős Anna képfelületén nem a figurális formák dominálnak, hanem a struktúra, a repetíció és az anyagmemória válik hangsúlyossá. Az origami itt nem tárgy, hanem műveleti gesztus: a hajtás mint ritmikus, szeriális cselekvés kerül előtérbe. Az átfedések, árnyalatok, áttetszőségek révén Regős Ann a papír spiritualitását idézi meg — a keleti kalligráfia, a zen festészet vagy a japán esztétika (wabi-sabi, ma) minimalista, időalapú szemléletének kortárs absztrakcióját.
A színstruktúra is a keleti víziók felé nyit: fakó pasztellek, füstös áttűnések, szinte pergamenszerű felületek jelennek meg, mintha egy régi tekercs vagy nyomat roncsolódott emléke lenne. A mű formai egyszerűsége mögött tehát egy interkulturális szemlélet húzódik: az origami mint a japán vizualitás egyik alapformája itt nem egzotikus idézet, hanem a tér-idő-szellem letisztult vizuális kifejezése — egyfajta csendes ellenállás a nyugati kép harsány narrativitásával szemben.
Regős Annánál a mintázatok kvázi-nyelvi rendszerek. A rácsszerkezet, a hajtogatásirány, a színátmenet vagy a formaismétlés egy vizuális írásmódot képez, amely a jelentés konstrukciójának mikéntjét tematizálja. Ez elmozdítja a műveket az ornamentika világából a konceptualitás felé. A művész a hagyományt sajátosan árnyalja: nem spirituális, hanem pszichológiai tér jön létre, ahol a rács nem az absztrakt rend, hanem a töredezett, szubjektív múlt vizuális logikája. Műveiben a rács nem a bezárás, hanem a hozzáférés határán működik. Ez a képi architektúra az emlékezés gesztusát vizualizálja: nem az emlékek megőrzésére, hanem azok újraszervezésére törekszik. A rács így nemcsak forma, hanem érzékeny, sejtésszerű viszony az időhöz, a múlt rétegeihez, az eltűnt arcokhoz és terekhez.
Regős Anna rácsszerkezetei párhuzamba állíthatók más művészek strukturális rendszereivel: Agnes Martin vagy Francoise Grossen munkáiban a rács spirituális struktúraként is értelmezhető, Hantai Simon hajtogatott képfelületein szintén rácsos ritmus jelenik meg – nála ez gesztusból fakadó szerveződés, Julije Knifer monotóniára épülő ritmikája vagy Sean Scully moduláris sávjai is a rend és rendellenesség közti feszültséget vizsgálják, Keserü Ilona térhálózataihoz is kapcsolható Regős Anna módszere: ott a kontúr és szín, itt a rács és áttűnés lesz a vizuális viszonykeret.
A kiállítás vizualitásának egyik legfontosabb eleme az interferencia, vagyis a különböző rétegek és elemek olyan találkozása, amelyben nem egyszerűen összeadódnak a motívumok, hanem átírják, elmozdítják egymást. Ez a jelenség egyaránt érvényes a mintázatok közötti optikai zavarokban (moiré-effektusok, áttűnések), és a kulturális idézetek közötti feszültségben is. Regős Anna következetesen elkerüli a középpontos, szimmetrikus kompozíciókat: a minták kifutnak, elcsúsznak, többféleképpen olvashatók, a hagyományos műtárgy-kompozíció helyett itt egy instabil, nyitott és folyamatosan átértelmezhető képvilág születik. Az interferencia mint forma tehát ellenáll az egységes olvasatnak – éppúgy, mint ahogy a női történetek is kiszorultak az egyenes, lineáris történeti elbeszélésekből. Regős képei a minta töredékességét, sokszorosságát és elmozdulását hangsúlyozzák – ezáltal pedig vizuális ellenállásként is értelmezhetők.
A Védőháló, 2023 Regős Anna művészetének esszenciája: egyszerre tiszteletadás a hagyományoknak és merész előrelépés a jövő felé. A mű a védelmezés és a szabadság kettőségében fogalmazza meg a kortárs textilművészet egyik legizgalmasabb kérdését: hogyan lehet anyagban, formában és szellemben is hálózatokat, kapcsolatokat, átjárásokat teremteni – egyszerre személyes és univerzális szinten.
