November 13-án nyílt meg a Csabagyöngye Kulturális Központban Baji Miklós Zoltán Csendben építkezve című kiállítása. A Tégla projekt részét képező tárlathoz Farkas Wellmann Éva mondott megnyitó beszédet.

 

Baji Miklós Zoltán (fehérben) és Farkas Wellmann Éva a megnyitón
(Forrás: Csabagyöngye Kulturális Központ, Facebook)

 

Farkas Wellmann Éva

 

De ott van a csend is

Gondolatok Baji Miklós Zoltán alkotásai elé[1]

 

A csendben építkezésből – téglából készült műalkotásokról lévén szó – első reakcióként a cselekvés, a konstrukció mozzanata ragadja meg a figyelmet. Hiszen logikus – nem igaz? Ebből az univerzális építőanyagból fel lehet húzni kályhát, kerti grillt, a legváltozatosabb épületcsodákat, sőt már a 14–15. században ez kínálkozott alapanyagul a gyulai várnak is. Miért ne lehetne hát üzenetközvetítő, képzőművészeti nyersanyag is belőle? Amelyből megformázható egy karakter, egy szakrális momentum vagy akár egy teljes társadalom, jellemző figuráira lebontva.

 

A Huzatos

 

De ott van a csend is. Ami tán első hallásra valamilyen bújtatott szerénységet jelezhet – ha el akarja takarni valódi jelentését. Az a csend, amelyben Baji Miklós Zoltán építkezik, az egyetlen hiteles közeg, amelyben egy műalkotás megszülethet. Egy olyan miliőben, melyben egyébként a zaj a természetes: az otthonokba beszüremkedő utcazaj, az autópályák surrogása, az elektronikai berendezések zörejei, a klaviatúra pattogása, a hazaérve szinte kényszeredetten bekapcsolt televíziók vagy rádiók monoton mormolása – és akkor a lélek figyelmeztető zajairól még nem is beszéltünk. A csendre csak néha, egészen kivételes esetekben ismer rá az ember: ha már végképp ki- avagy lemerült, nagy betegségek idején, egy-egy valódi találkozásban, ünnepi pillanatban, vagy legritkábban és talán legmeghittebben: egy műalkotás befogadása közben. A csend exkluzív és drága holmi: valódi luxuscikk. De kihívás is egyben, mert a csenddel kettesben maradni kockázatos dolog: a tárgyak, fogalmak, érzések megnyerik körvonalaikat, önmagukká lesznek – az érzékek pedig fogékonyakká, szenzibilisekké válnak. Bátorság kell a csendhez, ehhez az alapállapothoz, amelyben egyedül érdemes felépíteni magunkat.

 

Részlet a Tégla projektből

 

Michelangelo, emlékszünk rá, a maga idejében a kőtömbben látta meg a műalkotást, mondván, hogy csak éppen a felesleget kell eltávolítani róla. Ezt az elvet alkalmazza most BMZ is, csak ő most egy művibb, szögletesebb alapanyagba vizionálja látomásait. Hogy miket lát? Fényembereket, a szakralitásnak minden mélységét és magasságát. Krisztusokat, akik – mint az emberek általában – minden oldalukról másképp értelmezhetőek. Ez a többdimenziós látásmód egyébként is jellemző a művészünkre: alkotásait kötelező körbejárni, elidőzően megszemlélni, hiszen ez a 360 fokos elmozdulás adja meg csupán a teljes képet. Valami nagyon emberit üzen ezzel. Ahogyan a napfogyatkozás-arcú Jézussal is a kereszten.

 

Fényember

 

Szakralitás és profán sejtelmes vegyülését látjuk a Hungarikum Klubban berendezett kiállításrészben. A Téglák társadalmának ideválogatott részletei hátborzongató pillanatképek: blokktéglából épített máltai papnő áll az egészen zárt, riasztó társadalmat kiszolgáló figurák előtt. Akik önmagukban is ezer történetet mesélnek: néha átjárható, lyukacsos mivoltukban (Huzatos), máskor néhány jellemvonással megrajzoltan, mégis ijesztően hitelesen, például a vezérkar tagja esetében, akitől a múltja miatt féltek.

 

A vezérkar tagja,
a múltja miatt féltek tőle

 

Katus, a beszervezett diáklány is ismerős, ha máshonnan nem, hát olvasmányélményeinkből. Ugyanebben a teremben, immár a szentség irányába elmozdulva, látjuk a prófétát, mindkét arcával, de itt van a klón is, aki akármelyikünknek a másolata lehetne – ha hinnénk a sztereotípiákban. A kerengőben található Golgota-kompozíció töredezett, már csak képzeletünkben illeszthetjük össze a fragmentumokat. Ahogyan a mély, tiszta hit is a nosztalgia tartományába sorolódik lassan.

Nem könnyen adják meg magukat ezek az alkotások, még ha első pillantásra is izgalmasak, figyelemkeltőek. Elkérik az időnket, a jelenlétünket, a csendünket. Hogy aztán visszaadhassák, letisztultabb formában. Egy olyan világot képeznek meg, amelyben a szent spontán módon keveredik a profánnal, a rész az egésszel, az archaikus elemekkel, és a különböző oldalak kiegészítik egymást. Ahogyan a valódi világban. És figyelmeztetnek arra, amire például a Pink Floyd is, hogy mi magunk is csupán téglák vagyunk a falban – ″all in all, you’re just another brick in the wall″.

Ezzel az alázattal alkotta meg műveit BMZ, és ennek tudatában rendezte, szerkesztette egységessé kiállítását Ván Hajnalka művészettörténész. Szoktassuk hát szívünket a csendhez, mint József Attila tette, s értsük a téglák üzenetét.