Gyarmati Gabriella
A mecénás város.
Válogatás a 45 éves Gyulai Művésztelep
alkotásaiból[1]
A Gyulai Nyári Művésztelep fennállásának negyvenöt esztendeje alatt körülbelül száz műtárgy került a mecénás, Gyula város tulajdonába. E nagyformátumú műgyűjtemény javarésze (a hétköznapokon, amikor épp nem szerepel kiállításon) reprezentációs célokat szolgál. A jelenlegi tárlatra ebből a kollekcióból készült egy válogatás, amelyet magángyűjtők anyagával, pontosabban magántulajdonban lévő kulcsművekkel egészítettek ki a szervezők.
Marosvári György: Góré
Kérdeztem Albrecht Júliát, a Gyulai Művésztelep Egyesület elnökét, hogy miért épp Gyulára esett a választásuk negyvenöt évvel ezelőtt. Nyilván gondolhattam, nem úgy kezdődött, hogy kiterítették az országtérképet… Adott volt egy budapesti szakkör, amelyet Tóth Tibor festőművész vezetett. Az ott dolgozó fiataloknak szánt mesterük – a nyári időszak egy hónapjára – megfelelő műtermi körülményeket és (akt)modelleket biztosító, nyugodt (értsd: zavartalanul intenzív) munkára lehetőséget adó helyszínt. Mivel úgy tűnt, Budapesten nem talál megfelelőt, vidéki helyszínekben kezdett gondolkodni.
Ezzel párhuzamosan a Magyar Művelődési Intézetben gyűltek azon települések jelentkező levelei, Gyula városáé is, amelyek lehetőséget kívántak biztosítani egy művésztelep létrehozására. Tóth Tibor Gyulára utazva megnézte a várost, és elfogadta a felajánlott lehetőséget. (Bár ebben, ha igazak a hírek, Havasi Istvánnak is nagy szerepe volt…)
Szabó Éva Mária: Félreállítva
Az indulásról azért szerettem volna szólni, hogy lássuk, a város akart magának egy művésztelepet. Nem voltak annak szellemiségével kapcsolatban előre megfogalmazott elvárásai, de Koszta Rozáliát mindenesetre megbízták azzal, hogy vigyázó tekintetével kísérje az eseményeket, és vegyen részt, mint egyszemélyes ellenőrző szervezet, a Művésztelep vezetésében Tóth Tibor mellett.
Balogh Gyula: Százéves Cukrászda
A művésztelepek alapvető jellemzője, hogy az aktuális kultúrpolitikai szemlélethez kell igazodniuk, munkájukat pedig a működtető fenntartó és a működtető művészek számára egyaránt elfogadható szabályrend szerint végzik. A Gyulai Nyári Művésztelep negyvenöt esztendőt felölelő működésén azonban mintha nem hagytak volna nyomot az elmúlt negyvenöt esztendő történelmi-politikai változásai. Hisz amikor a telep alapítói megérkeztek az első évben, már egy adott látásmód, egy irányba mutató szándék, valamint azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló művészet- és világszemlélet szerint láttak munkához. És nézzünk körül a negyvenöt éves jubileumra rendezett tárlaton: az akkor lefektetett alapelvekhez máig hűek maradtak. És pontosan ez az, amely az ország többi művésztelepének átlagsorából kiemeli vállalkozásukat (a megszakítás nélküli hosszú működés mellett). Lassan, kitartó munkával elérik, hogy a Gyulai Művésztelep mint fogalom, ne a működés helyét, hanem a tevékenységet jellemző egyöntetűségét jelölje.
A Művésztelep története szerencsés módon töréspontoktól mentes. A Mester, Tóth Tibor elvesztésével igaz, lezárult egy korszak, de ő nagyon okosan már előre gondoskodott arról, hogy tanítványai folytatni tudják – szellemi vezetőjük nélkül is – a megkezdett munkát.
Rácz Katalin: Borika
Az első generációs alapító tagok – Albercht Júlia, Balogh Gyula, Lakatos József Péter, Marosvári György, Rácz Katalin, Szakáll Ágnes és Tömpe Emőke – nagyon fiatalon, többen még középiskolás korukban kezdték a szakkört látogatni, így mesterüknek jelentős szerep jutott tanításuk mellett művésszé válásuk, művésszé nevelődésük folyamatában is. Szerencsés fordulat volt, hogy az alapítás után Székelyhídi Attila személyében egy helyi alkotó is csatlakozott a Művésztelephez, magáévá téve annak szellemiségét. Így volt egy alkotótárs, aki állandóan jelen volt a városban, aki a fenntartóval folytatott kommunikációt is segíteni tudta. (Aranykorszerűnek tűnnek ezek az évek, amikor a gyulai vasútállomáson a vonatról egy hónapra szükséges holmival lekászálódó alkotókat két fiatal és szépreményű értelmiségi, Kraszahorkai Géza és Krasznahorkai László várta…)
A Művésztelepen már ekkor is szakmai demokrácia uralkodott; nem a végzettség, hanem a tehetség volt az első számú kritérium. (Ehhez társult a beilleszkedésre, a közös munkára vonatkozó képesség megléte.) A tagok a Magyar Képzőművészeti Főiskola, a Magyar Iparművészeti Főiskola, valamint a tanárképző főiskolák hallgatói lettek/voltak, akikhez olyan autodidakta (ne tévesszük össze az amatőr fogalmával!) fiatalok társultak, akik elkötelezettségükben is akartak és tudtak igazodni az elvárásokhoz.
A második generáció tagjai, Bodor Zoltán, Lukács István, a művésztelepi működését tizenkét évesen kezdő Szőke Sándor, Szabó Éva Mária és Vancsura Rita, Tóth Tibor tanítványainak tanítványai voltak. S az ő tanítványaikból állt össze a harmadik generáció, a Balázs Zoltán, Géczy Ildikó, Huszák Zsuzsanna, Pethő Anikó és Máhrné Angyal Gabriella nevével fémjelezhető új korosztály. Céljuk pedig az utánpótlás, azaz a Művésztelep jövőjének biztosítása a jellemző alkotói irányultsághoz igazodni kívánó fiatal alkotók Gyulára hívásával.
Bodor Zoltán: Kifelé kerékpározó II.
A negyvenöt éves működés során több százan fordultak meg a Művésztelepen, de csupán azok tértek vissza, akik művészi alkatuk számára megfelelőnek találták az itt kialakult eszmevilágot. Ebből fakadóan az ő életművük általában egységes, nem törik meg kitérők, tévutak, drámai stílusváltások. Akiknek azonban csak ugródeszkát jelentett a Gyulán végzett stúdium, ma a művészet más vizein eveznek.
Végül pontosítsuk, milyen a Gyulai Nyári Művésztelepet jellemző alkotói beszédmód. A látható valóság bűvköréből elmozdulni nem kívánó, dokumentarista jellegű, szociografikus hozzáállás jellemzi. Műveik tényszerű, a valóság leképezésére nagy gondot és figyelmet fordító közlésként és társadalomkritikaként egyaránt felfoghatók; az értelmezés tartományát a befogadó nyitottsága természetesen most is meghatározza. Ez a fajta alkotói metódus – közvetlenséget sugárzó leíró módszerével – nagyon sok érzelmet képes gerjeszteni, melynek a témaválasztás mellett legfőbb eszköze a részletező, aprólékos, kidolgozott (de nem túldolgozott!) festésmód.
Gyula városának, amely törekszik az öndefiniálásra és hagyományainak megőrzésére, talán véletlen szerencséje, hogy épp egy ilyen festészeti profilú alkotói kör választotta ki a maga számára. A résztvevők – önálló művészi törekvéseik megvalósítása mellett – dokumentálják a polgárváros mindennapi életét, utcáit, lakóit. Ez egy maradandó jelentés, amelyet utódaink számára készítünk elő. MA.
