Kohán György: Parasztasszony

Gyarmati Gabriella

Merítés Kohán György életművéből a monumentalitás hangsúlyozásával

A Jankay Galéria kiállításáról[1]

Az Artportalon szereplő alkotói pályakép vázlatában Tasnádi Attila a következőket írja Kohán Györgyről: „Önálló festői világát (...) közvetlenül a világháború előtt alakította ki, amely tematika és szemlélet dolgában az alföldi realisták szociális elhivatottságú piktúrájához kötődött, formailag azonban számolt a modern irányzatok tanulságaival is."[2] Ez csupán egy kiragadott példa, amelyhez az interneten százszám, a nyomtatott szakirodalomban pedig tucatszám társulnak a koháni œuvre alföldiségét hangsúlyozó megállapítások. Kérdéses azonban, hogy Kohán alkotói programjának középpontjában valóban a jellegadó alföldiség áll-e.

A most bemutatott kollekciót látva is egyértelmű, hogy igen, a téma lehet alföldi, de ettől még egy festő nem válik feltétlenül alföldi festővé. Ezt az esetében mára titulussá vált meghatározást monográfusa, Supka Magdolna szerint Kohán rendszerint visszautasította: „Alföldi? Igen, de csak a kubizmus után" - mondta mindannyiszor.[3] Hogy ez lenne művei többségének elsődleges jellemzője? Csak akkor jelenthetjük ezt ki, ha csupán egy múzeumi műtárgyleíró karton szintjén akarjuk munkáit értelmezi. Kohán művészettörténeti kanonizálása, a Magyar Nemzeti Galéria tizenegy termében közel kétszáz viasztempera lapját bemutató retrospektív kiállítása egy realisztikus alföldi jelenetet ábrázoló képet sem tartalmazott. Akkor tehát, ha egy festő elsősorban nem alföldinek érzi magát, miért erőltetjük ezt mi, mi: az utókor, mi: a szakma, mi: a közönség ilyen kitartóan?

A festő nevét viselő gyulai képtárban őrzött hagyatékból szándékosan nem kifejezetten kisméretű, a Jankay Galéria belsőépítészeti adottságainak megfelelő műveket válogattam, hogy nyomatékosítsam: a Kohán-képek - bár több mint félezer magántulajdonban lévőről tudunk - nem a szobalevegő léptékéhez igazodva készültek. E tárlatban a grafikai anyag dominanciája pedig azt jelzi, hogy az életmű talán kevéssé ismert egységére kívántam a figyelmet fókuszálni. Vezérfonalként a korábban más ítészek által fakóvá koptatott, az előbbiekben pedig cáfolt alföldiség helyett a monumentalitást jelöltem meg. Hisz ez az, amely Kohánt fontossá és valóban érdekessé, európai rangúvá és egyedülállóvá teszi. Ez az életmű alappillére, az ábrázolások legfőbb formai jegye; olyan vonás, melynek legközelebbi párhuzamait a XX. századi mexikói muralistáknál találjuk. A monumentalitás, amelynek - jó ha tudjuk, - nincs köze az ábrázolás méretéhez. A monumentalitás, amely a kompozíció jellegében, a formaképzésben önmagában fellelhető arányrendszert jelenti.

A Kévekötő című grafika jól tükrözi ezt a szemléletet, nyugodtan tekinthetjük a monumentalista ábrázolásmód iskolapéldájának. De mégsem ez, nem a forma az uralkodó, hanem az a gondolati tartalom, amelynek azt a szolgálatába állítja az alkotó, az a közlés, amelyhez az ábrázolás keltette asszociációs lánc lépésről lépésre történő felfejtésével jutunk. A kévét kötő női figura szimbólumértéke a meghatározó, és ha vesszük a fáradságot arra, hogy többször is visszatérjünk ehhez a rajzhoz, a mű maga nyitja meg számunkra a kapukat az újabbnál újabb értelmezések irányába.

A Triptichon Kohán nagyszámú emlékmű-terveinek egyike, ám a többségében gyorsan papírra vetett vonalrajzoktól jócskán megkülönbözteti tónusos kidolgozottsága. A középrészen szereplő kapu formai megoldásában a prekolumbián kultúrához való vonzódás jelét ismerhetjük fel. A monumentalitás és a szimmetria némi teátrális jelleget kölcsönöz az ábrázolásnak, melynek hatását az erőteljes stilizálás csak fokozza. Kérdéses azonban, hogy Kohán ezt az ábrázolást - talán rendezettségével magyarázhatóan - egyértelmű közlésnek szánta, vagy szabad kezet adva a befogadónak, felkínálta a többértelműség lehetőségét. Találgassunk bátran!

Most viszont nézzük a festményeket! A Vásárhelyi utca tömbszerű összefogottsága a Föld és kozmosz jelszerű tömörségében teljesedik ki. Egy dolognak/látványnak/jelenségnek effajta esszenciális képi megfogalmazása ezen dolgok végső lényegét, szubsztanciáját igyekszik képi formában rögzíteni. De miért is van szükség erre a töltelékszavak nélküli fogalmazásmódra? Mi a célja? Láttatni olyasmit, amit más nem vesz észre. Rögzíteni egy látvány keltette érzés lényegét úgy, hogy az alkotó azt megfosztja fölösleges, a figyelmet megosztó vagy el is terelő sallangjaitól. A Parasztasszonyra az előbbiek hatványozottan érvényesek, hiszen ebbe az emberábrázolásba a paraszti lét teljességét, egymást követő generációk történetét, hit- és hiedelemvilágát, tárgyait, eszközeit, környezetét is bele kellett Kohánnak foglalnia. Persze ahhoz, hogy ezt a sokrétűséget meglássuk, a műalkotás befogadásához általában szükséges érdeklődés és nyitottság mellett empátiára is szükségünk van. Mert ha teljesen kívülállók vagyunk, vagy akár az értelmi, akár az érzelmi megalapozottság hiányzik, az alkotó és műve, valamint a befogadó közti kommunikáció nem tud létrejönni.

Kohán nem volt az a döntnökökkel, zsűrorokkal olvadékony barátságot ápoló, sem a kifejezés nyelvét ügyesen az épp aktuális helyzethez igazító alkotó, nem változtatta a hitvallását. Biztos elhatározásra alapozva építette gazdag, de - a murális feladat elmaradása okán talán joggal vélhetjük úgy, hogy - ötvenhat éves korában, kiteljesedése előtt lezárult életművét. Hogyan lehet kiteljesíteni egy több mint negyven éve halott művész életművét? A megoldás egyszerű. Forduljunk a művek felé, azután pedig: nézz és láss; nézz, hogy láss! És akkor a művek beteljesítik céljukat, feladatukat.

[1] A fenti szöveg a békéscsabai Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galériában hangzott el, 2010. május 16-án.

[2] In: http://artportal.hu/lexikon/muveszek/kohan_gyorgy

[3] Supka Magdolna többszöri szóbeli közlése a szerzőnek.

Megjelent a 2011/4-es Bárkában.