P. Szabó Ernő

Festő angyalok között.

Aknay János kiállítása a békéscsabai Jankay Galériában

Két nagy kiállítást is rendeztek Aknay János Kossuth- és Munkácsy-díjas művész alkotásaiból az elmúlt két évben. Előbb 2009-ben a szentendrei MűvészetMalomban került sor egy nagyszabású tárlatra a festő hatvanadik születésnapja alkalmából, majd a debreceni Modem mutatta be alkotásait - lévén, hogy ebből a városból került a tehetséges rajzos és festőpalánta Budapestre, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, ahol 1967-ben érettségizett. E két említett kiállításhoz, illetve ahhoz a vaskos monográfiához képest, amely a két kiállítás alkalmából napvilágot látott, Novotny Tihamér művészeti író tollából és szerkesztésében, a békéscsabai Jankay Galériában rendezett tárlat (2011 március 11-április 13.) természetesen munkásságának csak egy szeletét mutathatta be - az azonban, ami a kiállításon a közönség elé került, Aknay János életművének esszenciáját jelenti.

Összegzés és folytatás is volt egyben a kiállítás, hiszen a bemutatott alkotások egyik előbb említett tárlaton sem szerepeltek. Új művek ugyanis, a legutóbbi egy év terméséből valók. A Festőangyalok sorozata november-decemberben született Sárospatakon, a Patak csoport hagyományos művésztelepén, amelynek résztvevői, lévén szó advent, azaz a jó hír eljövetelére való várakozás időszakáról, ilyenkor mintegy közösen vetnek számot élet és művészet dolgairól, a megújulás, továbblépés lehetőségéről. A két diptichon szintén tavaly őszi munka, nemrégiben a Patak Csoport kiállításán szerepeltek a budapesti Olof Palme Házban. A szentendrei épületeket, kapukat, falakat megidéző kompozíciók pedig a 2010-es nyár végének terméséhez tartoznak, a szlovákiai Špania dolinában rendezett művésztelepen festette őket Aknay János.

Angyalok, házak, helyszínek - juthat eszünkbe három fogalom a fönti fölsorolás után, talán azért, mert mindhárom meghatározó jelentőségű Aknay János élete, művészete szempontjából. Angyalok, az időtlenség, az örökkévalóság hírnökei, akik összekötő kapcsolatot jelentenek az égi és a földi, a látható és a láthatatlan, az anyagi és a szellemi tartalmak között, akár csak a művészet. Házak, amelyeknek inspiráló forrásai mindenkor Szentendrén keresendők, ebben a középkori eredetű, romjaiból a XVIII. században a törökök elől menekült szerb letelepülőknek köszönhetően föléledt festői kisvárosból, amelynek immár a nevéhez tartozik, még a 11-es út mellett álló bálán is, hogy a festők városa, s ahol valóban sok-sok ezer festmény született, de ahol a festészetnek ma sincs múzeuma. Ez az a város, ahol Aknay János 1971-ben, miután tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán politikai okokból nem kezdhette el, letelepedett, s ahol azóta is él és dolgozik. 1972-ben itt volt alapító tagja a Vajda Lajos Stúdiónak, amelynek azóta is meghatározó jelentőségű mestere. Számtalan kiállításon vett részt Szentendrén Aknay János, és talán még több alkalommal hallatta szavát a művészet, a kultúra közügyeiben. Közreműködött a többi között a már említett MűvészetMalom létrehozásában. Amióta pedig az intézmény legalábbis egy részében elkészült, azok közé tartozik, akik következetesen dolgoznak azért, hogy az a kortárs magyar művészet fontos centrumává váljon, ne pedig, ahogyan mostanság nem kevés ember fejében megfordult, valamiféle kulturális vegyes felvágottként jelenjen meg a közönség előtt. És végül a változó helyszínek, amelyeken a művek megszülettek, itthon és a határokon túl, amelyek érzékeltetik, hogy Aknay, bár a szentendrei tradíciók folytatója és megújítója, mindig is nyitott volt a máshonnan érkező hívószavak, máshol elindult kezdeményezések iránt, vagy éppen maga tartozott a kezdeményezők közé. Hét másik „vajdás" társával együtt például a hetvenes évek közepén az akkor Leninváros névre hallgató Tiszaújvárosban, a Tiszai Vegyi Kombinátban műanyagokkal kísérletezett - ennek a kezdeményezésnek a későbbi eredményeiként néhány színes hívó-, fogadószobor ma is áll a szentendrei Hév-állomás előtti füves térségen. Nemcsak a szentendrei Grafikai Műhely megalakításánál (1980) és az Art Galéria megalapítói között (1986) volt jelen, de számos formában és leleménnyel segítette a marosvásárhelyi fiatal képzőművészeket, az egykori Mamü csoport tagjait. Támogató kiállítást rendezett az erdélyi falurombolások ellen és demonstratív jellegű tárlattal tüntetett társaival 1956 mártírjainak méltó elismeréséért 1989-ben. 1985-től 1993-ig a zebegényi Szőnyi István Művészeti Szabadiskola rajz- majd festőtanára volt, 1994-ben pedig a már említett Patak Csoport alapító tagja. Ugyanettől az évtől kezdve efZámbó Istvánnal és Vincze Ottóval egyetemben rendszeresen vendége volt a 2004-ig működő németországi Mythen csoportnak.

Joggal írhatta hát róla választott mestere, atyai barátja, Deim Pál festőművész a már említett születésnapi kiállítás kapcsán megjelent monográfia előszavában, hogy személye különös helyet foglal el a Vajda Lajos Stúdió tagjai között. Ez a mondat azért különösen fontos, mert maga a Vajda Lajos Stúdió is igen fontos szerepet játszott a szentendrei művészet megújulásában a hetvenes-nyolcvanas években. Ahogyan Deim Pál is megfogalmazta, akkora ugyanis kezdett már úgy tűnni, hogy a szentendrei festészet lassan kiöregszik. A század első felének művészete és a jelen között közvetítő mesterek, a „klasszikusok" közül sokan eltávoztak az élők sorából, s a szentendrei tárlatok nem nagyon vonzották már a budapesti közönséget. Akkoriban, a hatvanas évek végén robbantak be a város művészeti életébe a fiatal tehetségek. Először szabadtéri tárlatokat rendeztek, amelyek nem egyszerűen a hatóság gyanúját keltették föl, de a Népszabadságban, a párt lapjában megjelent, följelentéssel fölérő újságcikkekhez vezettek, s ennek következtében a hatóságok retorziójához is, olyannyira, hogy efZámbó István, az azóta Érdemes művésszé, Munkácsy-díjassá vált festőművész, a programok legaktívabb szervezője vizsgálati fogságban is eltöltött jó néhány napot.

Szentendre akkor még kisvárosi hangulata, történelmi hangulatú épületeinek varázsa azonban rabul ejtette a fiatalokat, számuk évről évre nőtt. Néhány évvel később, 1973-ban pedig létrejött a főként az ország más városaiból érkezett, zömmel autodidakta művészeket tömörítő Vajda Lajos Stúdió. A közösségnek a hatalom pincegalériát adott, hogy a támogatás ürügyén ellenőrizhesse őket. Ez a kísérlet azonban sikertelennek bizonyult, hiszen a Stúdió tagjai - a többi között Bereznai Péter, Bukta Imre, Holdas György, Krizbai Sándor, Lois Viktor, Matyófalvi Gábor, Oláh Mátyás, Wahorn András - és barátaik hamarosan a magyar képzőművészet elismert képviselőivé váltak, akik új lapot nyitottak a szentendrei művészet történetében.

Ahogyan Deim Pál fogalmaz, „Aknay János ebben a kohóban edződött, fejlődött érett művésszé. Személye különös helyet foglal el a Vajda Lajos Stúdió tagjai között: ő az egyetlen, aki modernsége mellett leginkább kötődött és kötődik a klasszikus szentendrei művészethez. Elsősorban Barcsay Jenőhöz, Vajda Lajoshoz. Aknay művészetében tartózkodik a szélsőséges megfogalmazásoktól, művei nem megbotránkoztatóak, harmóniát, egyensúlyt kereső alkat. Határozott lírai arculatot képvisel, mintha az árkádiai vonal felelevenítése is művészeti programjához tartozna." Aknay pedig egy alkalommal így vallott a konstruktív törekvések folyatásának-megújításának a lehetőségéről: „A konstruktív világ azért is izgalmas nekem, mert nagyon sok mindent kódolni lehet a képekben. Ösztönösen írom át a látványt, ha úgy tetszik, hagyományos festő vagyok, és néha úgy érzem, mintha tájképet festenék. Kemény élek után lágy átmenetek, elvont formák után figurális motívumok jelennek meg spontán módon a felületen, nem agyalom ki a dolgokat. Az is biztos, hogy a nézőnek rá kell hangolódnia a képeimre; akinek ez sikerül, azt talán tovább tudom vezetni a formák, színek mélyebb rétegei felé."

Mindig is ő volt a festő az angyalkapu előtt. Szent Lukács méltó örököse, mondhatnánk, ha arra gondolunk, hogy a hagyomány szerint Szent Lukács evangélista, orvos és egyben festő is volt, a földi bajok gondozója és a lélek gyógyítója a szépség eszközeivel. Neki tulajdonítják a római Santa Maria Maggiore bazilikában őrzött Mária-képet. Sőt, azt mondják, hogy megfestette Jézus arcát is. Ezért a festők védőszentjeként tisztelik, éppen ezért az utóbbi években az ő neve napjához kötődve rendezik meg a magyar festészet napját.

Ha a Szűzanyáról a legtöbbet és a legszebben Lukács beszél az evangélisták közül, akkor aligha véletlen, hogy a kortárs magyar festők közül Aknay János az, akinek a világában olyan fontos szerepet kaptak az égi és a földi szféra között közvetítő angyalok. Angyalos könyv címmel Aknay János képeiből kiállítást is rendeztek a szentendrei MűvészetMalomban 2004 decemberében, abból az alkalomból, hogy hasonló című könyve megjelent. A magyar címadás sajnos kissé félreérthetővé sikeredett, hiszen azt, amiről szó van, a kötet címlapján angolul és németül is olvasható cím fejezi ki tökéletesen: A Book of Angels illetve Engelbuch, azaz Az angyalok könyve. Nem lényegtelen a pontosítás, hiszen míg az első címvariáció egy olyan összeállítást ígér, amelyben a címben említett lények (is) szerepelnek, a második olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek meghatározó jelentőségűek a művész pályájára. Hiszen, ahogyan ez az Aknay hasonló tematikájú műveit együtt személő, de még inkább a könyvet lapozgató, nézegető számára kiderül, a művész pályáját immár negyven éve a szó szoros értelmében angyalok kísérik, s munkássága némely, például a legutóbbi szakaszában meghatározó jelentőségűekké váltak.

Ott vannak az angyalok a jellegzetes barokk kisvárosi architektúra elemei között-fölött, mióta Szentendrére érkezett, s dolgozni kezdett mintegy a konstruktív hagyományok folytatójaként. Visszatérő elemek Aknay képein, ott lebegnek a térből-időből kiemelt felületen, mintegy a Kr.u. a IV. évszázadtól attribútumukká vált szárnyakra egyszerűsítve, jeleként annak is, hogy a művész hogyan halad következetesen a látható világ elemeitől az azokban megjelenő lényegi összefüggések egyre tágasabb, titokzatosabb világában, de mintegy hirtelen fordulattal megfesti őket, mondhatni hús-vér valójukban is, mintha csak portrét festene róluk a műfaj minden törvényének betartására ügyelve. Aknay János, az angyalfestő, mondanánk, ha nem lennének dehonesztálóak az ilyesféle kategóriák több mint fél évezreddel Fra Angelico után.

Iszonyú minden angyal - állítja Rilke a Duinoi elégiákban, amelyeket a földnek azon a pontján írt, ahol a tenger, a föld és az ég találkozása az idők és a látomások végtelen, félelmetesen szép világát ígéri. Az angyalok azonban legtöbbünk számára nem félelmetes, hanem éppenséggel megnyugtató, védelmező lények, még akkor is, ha az eredendő bűn elkövetése után lángoló pallossal angyal űzte ki Ádámot és Évát a paradicsomból. Az üdvözülés hírnöke is angyal, mégpedig a Máriának Jézus megszületését hírül adó Gábriel, és Mihály arkangyaltól, a végítélet bűnöket mérlegelő arkangyalától is legfeljebb azoknak kell félniük, akik örök kárhozatra ítéltetnek. A hét arkangyal közül Gábriel és Mihály mellett név szerint csak Rafaelt ismerjük, aki Tóbiás kísérőjeként az őrangyal-ábrázolások mintaképe lett. Ahogyan Máté evangélista írja, minden gyermeknek megvan a maga őrangyala az égben: „Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok, mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját."

A szimbólumlexikonok címszavait követve hosszan sorolhatnánk különböző korok angyalábrázolásainak különös jegyeit, mígnem napjainkhoz közeledve lassan el nem fogynának, „ki nem kopnának" a művészet világából az angyalok. A kortárs magyar művészetben például alig-alig jelenik meg a motívum, bár természetesen vannak kivételek, mint Kárpáti Tamás sötét háttér előtt földerengő szárnyas lényei, a krisztusi dráma tanúságtevői, vagy a Makovecz Imre rajzain föltűnő, két évvel ezelőtti Ernst Múzeum-beli kiállításán is szerepelt tanácstalan, a megváltás lehetőségébe vetett hitüket alig-alig őrző, isteni segítőből nagyon is kiszolgáltatott emberi lénnyé változott, a világ romlását jelentő hírnökök, angeloszok. Ahogyan a debreceni Modemben rendezett Istenem című kiállítás (2011. február 26-május 15.) mutatja, az angyal motívum a legutóbbi időben több fiatal művész, például Asztalos Zsolt, Mátrai Erik művein is újra fontos szerepet kap.

Aknay egy 1999-es interjúban (Balogh Ilona: Aknay és az angyalok) így vallott arról, mit is jelent a számára, mennyire személyes érzelmek közvetítője az angyal motívuma. „Volt egy kislányunk, Sárika, aki nyolc évesen meghalt leukémiában. Ebben az időben kezdtem el festeni az angyalt, amely több mint angyal: átlényegült gyermek és olyan szellem, amely őriz, véd, figyel. Ahol az angyal megjelenik, nagyobb baj nem lehet. Része életemnek, de része a mindenségnek is: közkinccsé tudtam tenni, ezáltal mindenkié lett, illetve lehet. Ötvöződik a régi angyalaimmal. A városvédő angyalt 1976-ban festettem, védőn terjeszti szárnyát a templom, a házak fölé. A mostani, esztergomi kiállítás fő darabja a Szent Család. A Madonna fölött ott is megjelenik az angyal. Alakja visszavezethető Barcsay-Deim-Balogh bábúira. Zámbó és Matyófalvi is megteremtette a magáét, az enyém ilyen lett, mondhatom, igazi Aknay-bábú. Az angyal mint motívum végtelen lehetőséget nyitott meg számomra, ki tudom vele fejezni, amit szeretnék."

Aknay János az interjúban ugyancsak Barcsay Jenőig vezeti vissza az előzményeket, az Angyalos könyv lapjain azonban Vajda Lajos ikonos önarcképeit éppen úgy megidézi, mint Ámos Imre látomásos kompozícióit, Bálint Endre ikonosztázát vagy Pirk János álmodó magvetőjét, mintegy a lehető legnagyobb sugarú körrel érzékeltetve azt a sokféle hatást is, amelyet a barokk kisváros templomai, kápolnái, keresztjei a kortárs művészetre gyakoroltak. A hetvenes évek első felében született Aknay-művekre különösen erős hatást tett, egyre fegyelmezettebb konstruktív kompozíciókban jelent meg ez a gazdag architektúra. Helyet kapott benne az angyal motívuma is, részben mint az inspiráló világ tényleges része, részben pedig mint a földi és az égi szféra közötti kapcsolat szimbóluma (Angyali üdvözlet, triptichon, 1972; Kálvária angyal, 1974; Ég és föld között, 1974), részben mint a szellemi-művészi-emberi értékek védelmezője (Városvédő angyal, 1975; Őrangyal, 1976).

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára egyre szűkszavúbb, tömörebb lett Aknay világa, majd újra gazdagabb, összetettebb struktúrák jelentek meg művein. 1983-tól e gazdagodás elsődleges forrásává vált a székely rovásírás, amely egyrészt a Kárpát-medencei kulturális tradíció, a magyarság sajátos értékei fölfedezéseként értékelendő, másrészt azért, mert olyan képalkotó elemek jelentek meg a műveken, amelyek a későbbi időszakban szorosan összekapcsolódtak az angyal motívummal, illetve annak erőteljesen absztrahált változatával.

A művészt, saját elbeszélése szerint már diákkorában foglalkoztatta ez a rejtőzködésre alkalmas folklorisztikus kódrendszer, elemei meg is jelentek a hatvanas évek közepén született Önarcképén, hosszú szünet után azonban csak 1983-ban bukkantak fel újra e jelek a Tamga című festményen (a szó törökül jelet jelent), s olvadtak össze a következő években a korábbi geometrikus ablak-struktúrákkal és angyalmotívumokkal. A nyolcvanas évek közepén, második felében született képeken a kétféle kulturális-vizuális réteg (a szentendrei építészeti struktúrák és a rovásírás jelei) mellett megjelenik az emberi alak is, egyszerre tartozva a földi és az égi szférához, közvetítve a kettő között, ugyanakkor maga is védelemre szoruló, stilizált angyalszárnyakkal körülvett létezőként. Az emlékezés, a személyes gyász képei ezek a művek, (Holdfény; Kitörés; Nagy utazás, 1987; Ballada „S"-ről; 1989), egyben azonban a folytatás szükségességének, az értékek újjászületésének a kifejezései is (Angyal született, diptichon, 1991).

Ez volt az az időszak, amikorra a különböző vizuális rétegek jelei tökéletes, csak Aknayra jellemző ötvözetté álltak össze, az angyalalak és a rovásírás jelek ismétlődő módon kissé aszimmetrikusan komponált kettős háromszög(ek)ként jelentek meg a festményeken, grafikákon. Egy különös, látomásos, lebegésszerű, a különböző szférák közötti viszonyt pontosan meg nem határozó univerzumot hoztak létre. „Valahol az égen" történik minden, ami történik, ahogyan az egyik mű címe mondja: Amikor felkel a nap, előjönnek az angyalok (1993). Az Angyal érkezett (diptichon, 1994), az Angyal született Szentendrén (1994), A jó hírt hozó angyal (1994) és hasonló című, kétdimenziós művek sora után 1995-96-ban három dimenziójú mű formájában, a szentendrei Nagy Posta parkjában fölállított fa, fém, aranyfüsttel bevont festett műgyanta szoborként is megszületett Aknay János Angyala. Egy évvel később a thüringiai Dalmar-hegyen állították föl a festett fából, poliészterből, ágakból készített Angyalok című szoborcsoportját. A plasztikai művek folytatását jelentik a kilencvenes évek teknőbe komponált tárgykollázsai és részben az Angyal-órák is.

A Darkói angyal, Szomorú angyal (1996), Angyal napfényben (1997), Zöld angyal (1998) című művek mintegy a kilencvenes évek első felére kialakult kompozíciós rendszer letisztult változataként jelennek meg, mások viszont a stilizált angyal motívumához az önmagában is a védettséget, újjászületést jelképező tojásmotívumot társítják ( A földre szállt angyal, 1996; Kék angyal, 1997; Születés, 2000). 1996-ban azonban másféle folyamat is elindult Aknay művészetében, s mára egyre dominánsabbá válik: a két szárnnyá, háromszöggé egyszerűsített, valójában szinte teljesen absztrahált angyalmotívum helyét egyre inkább a stilizáltság különböző fokát képviselő figurák foglalják el, illetve léteznek egy ideig párhuzamosan amazokkal, hogy később fokozatosan előtérbe kerüljenek. (Őrangyal, 1996; Angyal, 2001; Angyal született, 2003). Ezzel párhuzamosan újra megjelennek a hetvenes évek architektúra által inspirált kompozíciói (Angyalkapu, amelyet 2003-04-ben többször is megfest; Az én Szentendrém, 2004). Ahogyan a térből kiemelt, premier planban ábrázolt angyalfiguráknál, ezeknél is sokszor afféle szabad idézetként, önidézetként - lásd kulturális nomádizmus, radikális eklektika - térnek vissza a három évtizeddel ezelőtti motívumok.

Felszabadultság, a belső derű, harmónia megtalálása jellemzi e műveket, ami annak számára, aki a kortárs magyar művészet állapotait, ezen belül Aknay pályáját, emberi sorsát, művészi-művészetszervezői küzdelmeit figyelemmel követte, nem kis dolognak számít. Akár a zenében, olykor igazi „örömzenének" érezzük a produkciót, annak minden szépségével és a szabad, önfeledt rögtönzésből következően tünékeny elemeivel együtt. A következő években azután újra súlyosabbá, drámaiabbá vált Aknay János világa, aligha véletlenül, hiszen azok a változások, amelyek a magyar valóságban bekövetkeztek, sem emberként, sem művészként nem hagyhatták érintetlenül. Talán épp ezek, a külvilágban bekövetkezett változások hívták elő belőle a választ, a segítő angyalok mellett egy nagyméretű, 2010-ben elkészült oltárképet, amelyet húsvétkor szentelnek fel a Nagy Tamás által tervezett, 1999-re elkészült balatonboglári evangélikus templomban. A képen csak Krisztus súlyos, erős kontúrokkal megfestett alakja létszik. Feje fölül eltűntek a korábbi variációkon még jelen lévő stilizált angyalmotívumok is, a földön élő emberként kereszthalált halt Megváltót a puha líraisággal megfestett háttér színei, az örökkévalóság aranysárgája, az élet zöldje és az égi mezőket idéző kék emeli ki a földi világból. Két ábrázolástípust egyesít: a Christus victor qiua victima (a győztes áldozat) és az Ascensio Domini (az Úr mennybemenetele) típusát. A keresztet nem látjuk mögötte, alatta a föld mintha a Földgolyó távolból szemlélt, egyre kisebbedő alakja lenne, magasba emelt karjai könyöktől nem láthatóak. Még közöttünk van, de már a mennyek birodalmához tartozik.

Ahogyan a balatonboglári oltárkép, úgy a Jankay Galériában bemutatott képek erősödő kontúrjai, a kompozíció feszessége is a szerkesztő fegyelem erősödéséről beszélnek. A derűs, rokokó részletekben gazdag Szentendre helyett, ahogyan a művek drámai erejű hatását erősítő színkontrasztok jelzik, különös történések helyszíneként sejlik föl a város, az emberek és az angyalok lakóhelye. Tűnődő, magukba forduló alakokként jelennek meg a Festő angyalok is, mintegy saját lényük sűrítményeként. Eltűnnek mögülük a város részletei, s nyoma sincs a megszokott attribútumnak: a szárnynak, amely a földi léttől való elszakadást, az idő és a tér koordinátáiból való kilépést lehetővé teszi. A háttér különböző színű felületei, a változatos festői minőségek határozzák meg létezésüket, mintegy a lét alaptörvényeit idézve meg. Rezignáció, fájdalom, szomorúság sejlik föl az arcukon, akár csak a saját arcunkat látnánk. Mintha ugyanazt a drámát élnék át, amit az ember is. De festő angyalként, hírvivőként éppen ezért hitelesek.

Megjelent a 2011/3-as Bárkában.