Wehner Tibor

Kiürülő, kiürült fogalmak

Nayg István művészetéről

A tíz esztendővel ezelőtt megjelent Kortárs Magyar Művészeti Lexikon Nayg István-címszavának írója, Markója Csilla egy rendkívül fontos megállapítást fogalmazott meg a művészeti tanulmányait a múlt század nyolcvanas éveinek második felében végző, alkotásaival folyamatosan a nyolcvanas-kilencvenes évtizedforduló óta jelentkező művész alkotói programjáról: „1997-től régebbi festményeit szabdalja fel." Egy 1990-es években rendezett csoportos kiállítás katalógusában meg azt olvashatjuk, hogy „Nayg István - természeti mivoltukat hangsúlyozva - festményei felszínét a beléjük ágyazott konzervdobozfedéllel, zsineggel, fémdarabokkal és egyéb talált tárgyakkal szakítja fel és töri meg." És hogy mindez nemcsak futó kaland, múló szeszély, rapszodikus kísérleti fázis volt, azt a 2006-ban, a budapesti Nagy Balogh János Teremben bemutatott műveit kísérő, az Új Művészet című folyóiratban megjelent, Kozák Csaba által jegyzett recenzió is tanúsítja: „Nayg farostlemezzel, enkausztikával kevert olajjal, plexivel, fotóprinttel, vászonnal, gipsszel, tükörrel, bronzlemezzel, acélcsavarral és vegyes technikával egyidejűleg dolgozik. Műveiben ugyan csak részlet - csík és záróelem - de mégis kiemelt szerepe van a fekete, nemes bársonyborításnak." Mindezek, és Nayg István új és a régebbi, valamint az újonnan átdolgozott munkái is azt igazolják, hogy a XX. század utolsó harmadában gyökeresen megváltozott a mű, a kép fogalma és mibenléte: mind formájában, anyagaiban és eszközeiben, mind jelentésköreiben, kifejezési metódusaiban is minden átalakult vagy új életre kelt. Hogy a korszak autentikusabb visszatükrözése lehet a feldarabolt, mint az épségben megőrzött kép. E formabontó-megújító indíttatás, a konvencionális műalakítás formai kereteinek megbontása, a töredékekből való építkezés jellemzi Nayg István immár két és fél évtizedes munkásságát. A budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola egykori Sváby Lajos- és Tölg-Molnár Zoltán-tanítványa műveinek megközelítéséhez azonban mindezeken túl nem kerülhető meg néhány, a pályaképet árnyaló és az alkotói szemléletet is meghatározó, lényegesnek ítélhető mozzanat. Így fontos momentum, hogy e művész az esztergályos szakma fortélyainak elsajátítása mellett épületgépész képesítést is szerzett, s talán ebből a szakmai előképzettségből is eredeztethető a Nayg-kompozíciók különleges anyaghasználata, anyagainak megmunkálásmódja, a különböző elemek, szerkezetek és konstrukciók alkalmazása, esetenként az egy-egy mű atmoszféráját átlengő, a szabályozottságok, a rendszerek szellemét sugárzó, rideg műszaki-mérnöki szemlélet.

A Nayg István által teremtett mű-világban a korábbi viszonyokhoz képest tulajdonképpen a kiállítóterem, mint színtér, és a kiállítóterem fala, mint keret maradt meg a művészeti kommunikáció változatlan elemeként, de ami e színtéren és e keretek között megjelenik, az már csak emlékszerűen kapcsolódik a klasszikusok által kidolgozott formulákhoz. Nayg István is csupán ezt a fal elé helyezettséget és ezt a fal által diktált függőleges síkot tartja tiszteletben, illetve azt a pontosan behatárolt, a környezettől elhatárolt mű-mezőt alakítja ki, amelyben az általa kreált művészeti jelenségek és történések jelen vannak, illetve lezajlanak. Történéseknek és jelenségeknek lehetünk tanúi az új mű-közegben, mert nincsen már a klasszikus értelemben vett színhasználat, nincsenek elavult kompozíciós konvenciók, unalmas perspektíva-ügyek, narratív ábrázolási-megjelenítési tükröztetések és eljárások: mindezek helyébe egy új, öntörvényű, a dolgok, a tárgyak, az anyagok meglepő és váratlan együtteseiből épülő mű-világ lépett. Mindehhez elengedhetetlen volt a klasszikus képfelület szerepének és jelentőségének megváltoztatása: a képsík rétegződések, elfedettségek, beborítottságok, domborodások, térbe való kiléptetések egyfajta hordozó színterévé, feszült közegévé alakítása.

Nayg István: Jeremiada (1992; 300x200x450 cm / vegyes
technika, 300x200 cm hullámkarton / 35 db 40x30x5 cm-es
hullámkarton összetekercselve, acéldrót; fotó: Nayg István)

Ez a mű-világ szerves egységben, vagy szoros kapcsolatban született és születik meg egy művészcsoportosulás, a Block csoport immár több mint húsz esztendős tevékenységével. Nayg István annak a művész-szerveződésnek az aktív tagja, amely 1990-ben Katona Zoltán, Kopasz Tamás, Palkó Tibor, Sebestyén Zoltán és az ő alkotói szövetkezése révén jött létre. Heinz Widauer és Brigitte Willinger megállapítása szerint a későbbiekben néhány régi tag távozása és új érkezése ellenére folyamatosan és törés nélkül munkálkodó alkotók együttes tevékenységében „...az installációk azok, amelyekben a matériával és szubsztanciával kapcsolatos elgondolásaik, szándékaik, realitásaik és változásaik a legvilágosabban tükröződnek. Művészetfelfogásuk megformálása és bemutatása csak úgy lehetséges, ha a festészet korlátain túlra merészkednek." Nos, igencsak bonyolult problémát boncolgatnánk, ha azt kutatnánk, hogy milyen szerepet játszott Nayg István a Block csoport két évtizedes működésében, illetve fellépéseik, az installációk, az akciók és performanszok létrejöttében, és ugyanígy nehéz terepen mozognánk, ha azt vizsgálnák, hogy a Block-művek milyen hatással voltak az egyéni, az önálló művek megvalósulására. Valószínűleg az egyetlen pontos megállapításunk az lehetne, hogy az autonóm művek és a csoport-munkák, illetve az általuk megtestesülő törekvések tökéletes összhangban vannak, harmonikus egységet reprezentálnak. De természetesen feltételezhető, hogy Nayg István majdani monográfusának igen nehéz feladata lesz: az 1988 óta három-négy évenként rendezett önálló kiállítások anyagát, a csoportos kiállításokon 1986 óta bemutatott műveket és a Block csoport több mint húsz esztendős működésének anyagát is fel kell majd dolgoznia. A csoport egy-egy adott térbe tervezett és kivitelezett, provizórikus létű művei köréből ma már csak filmfelvételek és fotódokumentumok őrzik az 1991-es jászberényi Alkotárs Galéria installációját, az 1994-es Saját felelősség című, a budapesti Palme-házban felvonultatott műegyüttest, a berlini Ifa Galéria 1996-os Thorax-térberendezését, vagy a 2000-ben, Kölnben felépített Szimuláció II. című installációt. Ám ez a dokumentáció sem lehet pontos: e művészcsoport munkáiban az adott tér sajátságos adottságainak az e térbe komponált művel összhangban kibontakoztatott hatásrendszereinek érvényesítése mellett hallatlan fontos szerepe volt és van a fény- és a hangeffektusoknak, illetve mindezek pontosan ütemezett együttjátszásának.

Nayg István autonóm, a csoport-munkáktól független műegyüttesében vissza-visszatérőn megjelenik a másodlagosan felhasznált drapéria, a viasszal átitatott textilcsík, a fotó, a talált tárgy, a tükör, a bársony, feltűnnek az ólomlemezek, valamint „képalkotó" elemekként vannak jelen a fémcsavarok, a huzalok és a feszítő alkatrészek, s mindezek mögött, mintegy másodlagosan kapnak csak szerepet a hagyományos festői eszközök. A szabályos, éles élekkel határolt, higgadt geometrikus mű-mezők színeikben rendkívül visszafogottak: atmoszférájukban uralkodnak a feketék, a fehérek, a szürkék, a kékek és a barnák, a festő tartózkodik minden élénkségtől, környezetéből való kiemeléstől, szín-disszonanciától. Markója Csilla lexikon-leírása szerint: „... a Block csoport prominens tagjaként sem vesztette el a munkaeszközök és az ipari anyagok décollage-szerű felhasználásában megmutatkozó munkakedvét. Ez a munka azonban mindinkább a gyászmunka értelmében vett birkózássá vált az anyaggal: Nayg István monokróm, a legtöbbször fekete vagy kozmikus kék művei a változatos anyaghasználat révén a táblakép halálára írt zenei variációknak hatnak (a grafitot frottázs-technikával bedörzsöli az olajfestékbe, méhviaszt, bársony vagy velúr alapot használ, a kész festményeket gyakran felszabdalja, felsérti, olykor átfesti, a fekete festékkel kevert viaszt pl. vasalóval viszi fel a posztófelületre, sokszor a harmadik dimenzió felé terjeszkedő reliefszerű munkái elé plexit tesz stb.)." A mű leleményes anyagi-technikai megvalósítása révén mozgalmas aurát von maga köré: csaknem minden munka rétegzetten, egymáshoz kapcsolódó, egymásra rakodó elemekből, táblákból és dobozokból szerveződik, ezáltal kilép a térbe s mintegy kép-domborművé alakul.

Nayg István: Frankfurti lapok II. (2006; tus, pasztell,
akvarell, papír; 21x31 cm; fotó: Nayg István)

A nagyméretű fekete tábla - amelynek szélein nyolc-nyolc tompán fénylő acélcsavar meredezik - jobb oldali sávja fekete posztóval fedett. A szélesebb, festett mezőben négy, felül és alul feszítő fémszerkezettel rögzített, mintegy megfeszített, álló téglalap alakú, fehér kerettel kiemelt, bizonytalanul futó függőleges vonalakkal szabdalt ólomlemez függ.

Az egynemű, fekete, fekvő téglalap-alakú dobozon, a doboz-felülettől acélcsavarral eltartott két plexilemezen a művész gyakran megidézett motívuma, a maszkos portré jelenik meg. A két eltartott plexin egy-egy szembenéző maszkos fél-portré, míg a dobozhoz simulón a maszkos portré teljes profil-nézete rögzült.

A „képfelületet" sötét, szürkés-fekete színnel átitatott textilcsíkok függőleges sávjaiból szerveződik. Középen három-négy szalag elválik a „képtől", s a térbe lógva összegabalyodik a kiállítóterem padlózatán.

A magasan elhelyezett, a falsíkhoz derékszögben, a keskeny, szélső síkjával illeszkedő, rozsdabarna színű, álló alakú hasáb alsó széle csillogó tükörfelület: ha a szemlélő alá áll és felfelé tekint, akkor a tükör-csíkból a művet vizsgáló, felfelé tekintő tükörképe tekint le rá.

Nayg István műalakító eszközrendszerét, anyagait és tárgyait, az anyagok és tárgyak transzformálását, összeillesztésének, felépítésének metódusát vizsgálva könnyen elvethetjük a tetszetősség, a dekorativitás szempontjait: nagyon is komoly, komor, tartózkodó, a finomkodó esztétizálással nem foglalatoskodó, inkább befelé forduló, önmagukba mélyülő alkotások ezek, semmint környezetüket harsogva külsőségekkel birtokukba vevők. És felfejteni szándékozván világukat, megjelölni és kibontani akarván jelentésköreiket rádöbbenhetünk, hogy roppant nehéz feladat előtt állunk: a máskor oly könnyen alkalmazott ikonográfiai és szimbolizációs megfejtési gyakorlat csődöt mond, és hiába keresgélünk analógiák után is. Ha rá is lelünk valamilyen, a valóságból és a művészetből emlékszerűen felidézhető azonosság-foszlányelemre, akkor feltevéseinket, reményeinket rögtön meg is cáfolja az alkotórész, a talán motívumnak nevezhető mű-összetevő a megszokottól gyökeresen eltérő, vagy teljesen ellentétes jelentésköröket előhívó beágyazódása és viszonyrendszere. Reményeinket talán csak a nagy, egységes, megbontatlan, monokróm színfelületek tarthatják életben: nyugalmat, állandóságot sugároznak, feltéve, ha sikerül eltéríteni magunkat fekete-lyuk-szerű mélységeik örvényeitől. A részletekkel való foglalatoskodást elvetve - amelyet megkönnyít a művész lényegre törő komponálásmódja, amely alapvetően a nagy, egységes egységekre hangolt -, a teljes mű átélésével kísérletezve zavarunk általánossá és állandóvá fokozódhat. Azért ugyanis, mert magát a nyugtalanító zavart, a mindent átható világ-zavart vélhetjük felfedezni a munkák felületi jelenségeiben és mélyrétegeiben: a kimerevíteni szándékozott pillanat feszülésében misztikussá és titokzatossá, felfejthetetlenné válnak az oly könnyedén egyértelműségeknek és megragadhatóknak minősített dolgok, amelyek valójában nem is dolgok, hanem fogalmak. Kiürülőben lévő, vagy már visszavonhatatlanul kiürült fogalmak.

Nayg István művei kemény szembenézésekre indíttatnak: ha egyáltalán van, ha lesz még valaki ott szemben.

Megjelent a 2011/3-as Bárkában.