Nagyapám bajusza (1990-1992; diófa; 68*57*14 cm)

Gyarmati Gabriella

Oroján István Örökségem című kiállítása a békéscsabai Jankay Galériában

A Jankay Galéria kiállításán szereplő festmények és plasztikák Oroján István képzőművész családi kötődéseinek témáját járják körül - hol konkrét rokoni kapcsolatokra, emlékekre vagy emlékek hiányára utalva, hol a paraszti életforma alapvető jellemzőire, más esetben az egyedi sorsképen keresztül a közép-kelet-európai parasztság XX. századi történetére mutatva rá. Ezt tükrözi a kiállításon bemutatott műegyüttes összefoglaló címe: Örökségem. Oroján István édesanyja három éve halt meg, egy visszavonhatatlan felismeréssel ő ekkor örökölte meg szülei, nagyszülei emberi, érzelmi, szellemi és tárgyi hagyatékát. Azóta mantraként ismétli ezt a témát, ahogyan ő mondja: „mint amikor bevesz az ember egy meggymagot a szájába, és csak forgatja, forgatja, forgatja...." Ekképpen veszi tehát elő újra és újra ezt a kifogyhatatlan, kimeríthetetlen és valószínűleg - minden igyekezete ellenére teljességében - feldolgozhatatlan témát.

Melyek ezen emlékanyag összetevői? Történetek, ízek, talán illatok, arcok villanása, mozdulatok, megfigyelt tevékenységek. A sor végtelen. Olyan dolgok, amelyek mindannyiunk számára ismerősek, természetesen mindannyiunknak személyre szabott formában, egyedi jegyekkel, csak nekünk szánt alkotórészekkel. Sok-sok egyedi kombináció... Az viszont kérdéses, hogy az emlékezésre, a visszatekintésre való hajlandóság életkorfüggő-e, vagy az erre való fokozott érzékenység talán inkább születési adottság, esetleg a neveltetés által befolyásolt jellemzőnk. És ha a befogadó alapjában véve nem is kíván sem családi, sem pedig mondjuk nemzeti múltjával foglalkozni, akkor miképpen remélhető, hogy egy másik ember emlékanyagához képes és egyáltalán akar megfelelő érzékenységgel közelíteni. Egy olyan emberhez, akivel valószínűleg ismeretlenül, egy kiállító-terem steril közegében találkozik csupán az alkotásán keresztül. A műalkotások alapvető „működési mechanizmusa", azaz a befogadás kommunikáció jellege remélhetőleg megoldja ezt a kérdést.

Visszatérve Oroján mesterhez: ezen a tárlaton is az általa az utóbbi évtizedben párhuzamosan alkalmazott két stílus együttes jelenlétét figyelhetjük meg. A geometrikus absztrakt vagy más megközelítés szerint síkkonstruktivista táblákhoz az organikus tárgyformálás szellemében fogant művek társulnak. Joggal hihetjük, hogy a képzőművészetben az előbbiek két ellentétes tényezőként vannak jelen, teljességgel különböző gondolati alapról sarjadó, egymással perelő nyelvként. De láthatóan mégis létezik közös nevező[1]. Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy plasztikái között is találunk az inkább konstruktivista vonulathoz húzót is, de ebből a tárgycsoportból származó művek ebben a kollekcióban nem szerepelnek. Ami viszont általánosan jellemzi mindkét beszédmód alkalmazása során Oroján Istvánt, hogy még fegyelmezettebbnek tűnik a korábbi évtizedekben tőle megszokott feszes, pontatlanságot nem tűrő, szigorú képépítés metódusához képest is. Az örökség témájához azon alapállással közelít újra és újra, hogy mit lehet még beemelni, mire érdemes különösen koncentrálni, és mely dolog hagyható ki. És teszi ezt úgy, hogy miközben folyamatosan a paraszti múlttal foglalkozik, azt a világot nem kívánja sem idealizálni, sem misztifikálni, sem pedig dramatizálni. Miért is tenné, hisz ő elsősorban elvonatkoztatni akar, amely nélkülözhetetlen, ha emlékeit olykor egyszerű, máskor mívesen munkált, megint máskor cizellált finomsággal kivitelezett jelekbe akarja sűríteni.

Ezermester (2010; tölgyfa; 60*20*18 cm)

Feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon mi inspirál egy absztrakt művészt. Ugyanaz a részletgazdag világ, mint a figurális festőt/szobrászt/grafikust? Mi inspirál? A látvány vagy az érzés? Inkább az érzés? Orojánt mindenképpen. Ő az érzésből kiindulva, azt termékenyítő forrásként használva hoz létre tárgyat, konkrét formát, színt → műalkotást, amely azután a befogadóban újabb érzéseket kelt. Természetesen munkájában elméletek és hagyományok is befolyásolják.

A kiállítás gerincét adó bajuszok, az évek során három elemből álló sorozattá nőtt Nagyapám bajusza című műegyüttes egy nehezen megélhető rokoni kapcsolatról szól. Oroján - elmondása szerint - egyik nagyapját sem ismerte, ám mindkettőjüknek emléket állít, hogy ezt a kínzó hiányként megélt űrt kézzelfogható tatalommal töltse meg. Egy, az elmúlt esztendőben Gyulán rendezett zártkörű kiállításon a három bajusz mellett a nagyszülőkről készült egykori műtermi portréfotókat is bemutatta, hogy azok szerepeltetésével tegye tapinthatóvá a kapcsolatot.

Előbbiekkel ellentétben édesanyjára egy általa egykor gyakran használt csigacsináló beépítésével alakított plasztikával emlékszik. A valós élményhez valós talált tárgyat társít, és azt komponálja be a női minőségnek megfelelő horizontális formába. Ennek a műnek kétszeresen is talált tárgy adja az alapját. A csiga készítéséhez ugyanis egykor gyakran a fekvő szövőszék bordájának egy darabját használták, már ezzel is jócskán módosítva az eredeti funkciót.

Úgy vélem, ezek a plasztikák is képesek azt bizonyítani, hogy az organikus szobrászat nem stílus, hanem mentalitás. Az ember természetével foglakozik, nem pedig csupán a természettel való kontaktussal.

A látás- és agykutató dr. Nádasdy Zoltán egy előadásában többek között azt a kérdéskört is érintette, hogy a szemet, tulajdonképpen a látást miképpen lehet manipulálni. A hallottak hatására Oroján elővette korábbi vázlatait, és megszületett a Nappal és éjszaka című plasztika pár. E művekkel, ahogyan a kiállításon szereplő fekete és fehér önálló táblákkal is, az érzékelés végső határáig megy el a láthatóság területén. A fekete, azaz a sötét tartományából, melybe beleveszünk, amely annyira sötét, hogy a képépítés elemeit szinte elnyeli, tehát tulajdonképpen a vak éjszakából az alkalmazott színekkel emel ki bennünket a festő. A fehérből pedig rendkívül gazdag és finoman hangolt, erőteljesen derített színekkel lép ki. E táblák szemlélése során különösen fontos, hogy közel menjünk, közelről nézzünk, különben csak annyit mondunk majd, hogy igen, fekete képek és fehér képek... De Oroján István esetében ennél jóval többről van szó.

[1] Ugyanúgy, ahogyan például Kohán Györgynél is, aki a választott témához társította az általa megfelelőnek tartott technikát, eszerint választott az olajfesték, a viasztempera technika, vagy az egyedi grafikáihoz használt szén, kréta, grafit és tus között.

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.