Hartay Csaba

Sztálin magánélete

(befejező szakasz)

Lilly Marcou, a szerző a kötet ajánlójában ezt írja: „Ez a munka (...) Sztálint, az embert tanulmányozza. Rehabilitálni próbálja talán? Semmiképpen sem."

Érdekes, nekem nem így tűnik. Ennyi szépet és jót már rég olvastam Sztálinról, mint ebben a kötetben. Pedig egy tucatnyi könyvet elolvastam, ami vele foglalkozik. Itt van először is a Kirov-gyilkosság. A rendszerváltás után megjelent kötetekben mindenhol azt olvastam, hogy egyértelműen Sztálin áll a háttérben. Itt ez olvasható az esettel kapcsolatban: „Az eljárás módja és Sztálin szerepe a történetben számos szóbeszédet keltett életre. Noha a nyomozóknak leginkább fogalmuk sem volt arról, milyen személyes okok, érzelmek vagy féltékenység késztethetnek valakit arra, hogy egy ilyen tettet elkövessen. A XX. Kongresszus után az ellenzék - így maga Hruscsov is - egyre inkább Sztálin személyében, a terror szítójában látta a gyilkosság valódi felbujtóját. Mind tévedtek: a túl egyszerűnek és banálisnak tűnő igazságot mellőzték, képtelenek voltak elhinni azt."

Mi van? Tettem fel magamban a kérdést egy hétköznap este, lefekvés előtt, amikor szívesen olvasgatom a kommunisták rémtetteit. Jó program, mi tagadás. Szolzsenyicin, A Gulag szigetvilág című klasszikus alkotásába viszont beletörött az olvasószemüvegem - csak hogy egy jó kis képzavarral bezavarjak, hányingert kaptam szó szerint. Szóval a Kirov-gyilkosság. Tizenegynéhány könyvben ennek az ellenkezőjét olvastam. De ez csak egy. A kötet szerzője néhol úgy festi le a diktátort, hogy ha elbambulok, még elkezdem sajnálni is. Ír a száműzetéseiről, hogy szegény Sztálin mennyit szenvedett, éhezett, fázott, viszketett a talpa. Romantikus hőst képzelek el a kötetet olvasva, ha megfeledkezem magamról. Persze, természetesen ez az ember se volt csecsemőkora óta egy mániákus gyilkos, de azzá vált, egy politikai gengszterré, és eddig ilyen ámulatba ejtő sztorikat nem igazán olvastam róla. Ebből a szempontból üde színfolt a kötet, nem azt olvashatom, mint eddig, hogy Sztálin maga volt az ördög. Arra viszont nem kapunk választ, hogy gonoszsága honnan ered. Második felesége, Nagyezsda halála mindenképp fordulópont, Sztálin maga is így nyilatkozik a legenda szerint: „Nagya halálával minden emberi érzés kihalt belőlem." Az biztos, be is bizonyítja ezt az elkövetkezendő évtizedek alatt. De a kötetben sok szó esik valódi szabotőrökről, kémekről, szervezkedőkről, akikre Sztálin milyen jó, hogy lecsapott. Nyilván lehettek ilyenek is. Ketten-hárman a milliókból. Több fejezet is taglalja, hogy Sztálin, mint elkötelezett kommunista hogyan vette fel a harcot a nép ellenségeivel. A szerző persze elismeri, hogy voltak, lehettek túlkapások is. Még jó.

A kötetből természetesen nem hiányoznak a Sztálin valós, illetve valósnak vélt nőügyei sem. Érdekes, ezeknek a diktátoroknak mind problémájuk volt a nőkkel. Vagy aberráltak voltak, vagy pedig aszexuális, hideg bábuk. Sztálint a kötet egyik véglethez sem sorolja, itt is próbálja kimenteni őt a szerző, de azért olvashatunk a nőkhöz fűződő különös viszonyáról. Nyílt és őszinte semmiképpen sem volt. A szexualitást a „hanyatló nyugat ópiumának tekintette", persze csak a hálószobáján kívül. Találgatásokról lehet olvasni a kötetben, sok a talán és az esetleg. Színésznők, énekesnők, cselédek. A konkrétum viszont kevés. Édesanyjáról is szó esik, tetszett, amikor arról ír a szerző, hogy Sztálin gyermekei, amikor meglátogatják az idős Kekét, elcsodálkoznak, milyen egyszerűen, mondhatni rossz körülmények közt él a nagyanyjuk.

Szó van még Sztálin antiszemitizmusáról is, amely öregkorára csúcsosodott ki, de Lilly Marcou idéz például Molotovtól, aki szerint Sztálin egyáltalán nem volt antiszemita. „A zsidó népet több szempontból is elismerte: a munkabírás, az összetartás, a politikai dinamizmus." Bármilyen érzéseket is táplált Sztálin a zsidók iránt, azért a könyv leírja, hogy részt vett a zsidóüldözésben, amely az 1950 körüli időszakban sokakban felélesztette az antiszemita érzeteket. De ott az orvosper is, amikor koholt vádak alapján zsidó orvosokat állítottak bíróság elé, miszerint el akarták tenni Sztálint láb alól. Persze, hogy ezek után alig találtak orvost, aki hozzá mer érni az agyvérzést kapott, földön fekvő kommunista istenhez. A visszaemlékezések szerint a „szerencsés" doki keze úgy remegett, hogy alig tudta megvizsgálni a magatehetetlen diktátort. Tény, hogy Sztálin halálával milliók menekültek meg a halál elől, hiszen ürügye mindig is volt a tömegek lemészárlásához, amit talpnyalói, Jagoda, Jezsov és Berija, sőt, még az ifjú Hruscsov is, örömmel, sokszor saját kezűleg is elkövettek. A kötet nem hozza a várt élményt, hiába Sztálin magánélete a címe, kemény dió egy olyan zárkózott emberről írni, aki teljesen más arcát mutatta a tömegek felé. Ha Sztálin valódi arcáról szeretnék olvasni, akkor ott van Marta Shaad Sztálin lánya című kötete. Szvetlána visszaemlékezései is színesítik a nagyszerű könyvet. Igen, nehéz egy lezárt életről újat írni, esetleg úgy lehet, hogy mondjuk, homlokegyenest mást jegyzünk meg, mint azok az elődök, akik Sztálin életével behatóbban foglalkoztak. Lilly Marcou kötete nem az lesz, amit majd újra és újra elolvasok, ha Sztálinnal szeretnék foglalkozni. Meg különben is, miért érdekel engem ennyire ez az ember? Talán a biztonságérzet miatt. A kellemes borzongásért, mint a horrorfilmeknél. Hogy az csak film, hogy ez meg már elmúlt, és nem ismétlődhet meg. Hogy nincs ilyen. Vagy legalábbis remélem, hogy nincs, azaz nem lesz még egyszer lehetősége egy politikai vezetőnek ilyen méretű hatalmat összpontosítania, amit aztán embermilliók kiirtására használ fel. Bár bizonyosan naiv vagyok. Hinni szeretném, hogy nem.

Lilly Marcou: Sztálin magánélete. Ford.: Kovács Veronika, Perlaki Róza. Duna International, 2010.