Ibos Éva

Hagyatékok hálójában

Bármilyen irányba és arányváltás szerint változik a múzeumok funkciója, elsőrendű feladata mindig a gyűjtemény őrzése és tudományos feldolgozása kell hogy maradjon. Hasonlóképp nem múló cél a gyűjtemények gyarapítása, amelyek vásárlások mellett ajándékozással és hagyatékozással is növekedhetnek. Ez utóbbi eset örömtelisége mellett nem kevés megoldandó gondot is szülhet, kivált az ezres nagyságrendű kollekciók esetén. A múzeumba kerülő, elsősorban képzőművészeti jellegű hagyatékok utóéletéről lesz szó az alábbiakban, melynek problémáit három gondolat köré csoportosítottuk: a múzeumba került hagyaték és a közgyűjtemény viszonya, a műgyűjtemény jellegű és az életmű-hagyatékok különbözőségei, továbbá a hagyaték feldolgozása és behelyezése a gyűjteménybe.

Gyűjtemények tegnap és ma

Egy mai műgyűjtemény kialakulását különböző szempontok határozhatják meg, például műtárgypiaci törvényszerűségek, uralkodó trendek, befektetési és/vagy egzisztenciális megfontolások, amelyek így, egymás mellé sorolva a racionalitás súlyát nyomatékosítják. A látszat azonban csal, a folyamat nem kiszámítható az ésszerűség felől nézve, ami ugyan belejátszhat a kezdetekbe, de előbb utóbb nem csak, hogy mellétársul, de meghatározóvá, gyűjteményi összetételt formálóvá válik a személyesség legbiztosabb záloga, az ízlés.

A műtárgypiac honi megizmosodásának köszönhető, hogy működőképessé és üzletmenetet működtetővé váltak a fenti szempontok, amelyek a múlt század második felében kialakult magángyűjteményeket csak igen ritkán jellemezték. Már pedig a vidéki múzeumok többségét főleg ez utóbbi korszakban összeállt gyűjtemények gyarapították az elmúlt évtizedekben: a '60-as és '80-as évek között kialakult kollekciók.

Ebben az időszakban a gyűjtői kör személyi összetétele egészen más jellegű, mint ma, amikor csupán elvétve akad közalkalmazott a műgyűjtők egyre népesebb táborában, a rendszerváltást megelőzően viszont többnyire az értelmiségi elit tagjai, jobbára orvosok, gyógyszerészek és jogászok vásároltak képzőművészeti alkotásokat. Olyanok, akik polgári neveltetésüknél fogva családi körből hozták magukkal a művészet iránti érdeklődést, ám többnyire csak azt, és nem (vagy csak ritkán) értékes alkotásokat. Ne feledjük, még a '60-as éveket is általánosan szerény nívójú életvitel jellemezte, mondhatnánk, egyfajta egyenszegénység, kiugróan magas jövedelmek nélkül. Ebben az időszakban viszonylag könnyen lehetett jó minőségű műalkotáshoz jutni azoknak, akik relatíve kedvezőbb anyagi körülmények között éltek. Ez a nemzedék (a széthurcolt magánvagyonok felszívódása miatt) ugyanúgy egygenerációs gyűjtő volt, mint mai utódaik, csak az ő választásaikat se galériahálózat, sem pedig tanácsadói szakembergárda nem segítette.

A műtárgyszerzést három prózai tényező határozta meg: a többnyire domináló személyes ízlés, az alkotó művészeti lexikonban való megjelenése (mint a minőség garanciája), és az említett, relatíve kedvezőbb anyagi helyzet.

Előfordultak ugyan műtermi vásárlások a helyi festők esetében, de általában nem ez volt a jellemző, hanem az utazó képügynököktől való beszerzés. Vegyes és hullámzó tehát az efféle gyűjtemények összetétele, mivel keveredik bennük az országosan elismert és a csupán provinciális érdeklődésre számot tartó minőség. (Ami persze nem zárja ki a gyöngyszemek lappangását.)

Hagyaték és közgyűjtemény viszonya

A fenti gyűjtő-generáció életkorából adódóan az ajándékozási illetve hagyatékozási szerződések általában a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évtizedig foganatosítódtak, s az általuk realizálódó bekerülések az esetek többségében új irányt szabtak az adott vidéki múzeum szerény volumenű gyűjteményének. Ez mondható el a mennyiségileg jóval jelentősebb szegedi anyagról, ahol a Lucs-gyűjtemény jóvoltából került számottevő századfordulós, XX. század eleji anyag a Móra Ferenc Múzeum birtokába. Mert hiába előzték meg más ajándékozások - többek között az Ambrozovics családé - a Lucs hagyatékot, s hiába beszélhetünk tízezres nagyságrendű raktári állományról: a Nagybányával induló modern korszak képviselete addig szinte teljesen hiányzott. Lucs Ferenc gesztusa révén azonban az impresszionista és plein air törekvésektől kezdve (Szinyei Merse Pál, Thorma János) az alföldieken át (Koszta, Nagy István, Tornyai), a századfordulót érintve (Rippl-Rónai, Vaszary) továbbá a Gresham-kört bemutatva (Szőnyi, Bernáth) egészen Aba-Novákig, illetve Barcsay Jenőig tekinthető át a magyar festészet.

Nem hagyatékként, de reprezentatív kollekciót bemutatva működik Szegeden a Kass Galéria, amely - bár jogilag, szerkezetileg sajátos törvényszerűségek működtetik, hiszen a művész él - gyakorlatilag ugyancsak új irányt nyitott a szegedi közgyűjteményi fejlesztés számára: a kortárs alkalmazott grafika területe felé.

Múzeum és muzeológia

Az időigényes, tudományos igényű feldolgozó munka, amely a meglehetősen vegyes összetételű hagyatékokat áttekinthetővé és tágasabb konstellációban ténylegesen használhatóvá tenné, tapasztalataim szerint a mai napig hiányos az általam ismert múzeumokban. Ennek hátterében általában valós szakember-, illetve az ebből adódó idő- és kapacitáshiány rejlik. A szakmai hiányosságok a datálást illetően a legbántóbbak, de hasonlóan problémás a hamisított képek kiszűrése. Mindkettő hosszadalmas, körültekintő feladatot jelentene, amire viszont egyre kevesebb idő jut a múzeum - amúgy a korszellemmel szinkronban - megváltozott szerepe, és annak teljesítése okán.

Ez utóbbi jelenség - ha nem csak felszínesek a modernizációs változások -, sarkalatos kérdéseket vet föl: milyen áron valósulhatnak meg azok a feltételek, amelyeket az örökhagyók szabtak a múzeumokra, melyek keletkezésük idején nem csak, hogy teljesíthetőek voltak, de szinte kívánatosak, ugyanis az állandó jellegű, az anyag szelekcióját többé-kevésbé kizáró, bonthatatlan bemutatás többnyire felfrissítette az adott múzeumszervezet imágóját. Ez a bemutatási forma azonban ma már egyre kevésbé tartható, hiszen egy ideje az újdonság, és főleg az eseményszerűség ereje gyakorol döntő hatást az emberekre.

Csak, hogy a nézői szokások és elvárások megváltozása fordított arányban áll a múzeumok (múzeumi jelleggel működő intézmények) anyagi erőforrásaival: míg az előbbiek nőttek, az utóbbiak drámaian csökkentek.

A múzeum megváltozott szerepe szerint tehát a hangsúly az élményre tevődött, amit a mozdítatlan kollekció azonban csak ideig-óráig képes teljesíteni. Az élményszerűség megteremtése nem megvetendő, hiszen csupán eszköze a látogatóért vívott harcnak, s a kérdés lényege sem az, hogy kövessük-e az idők szavát, vagy sem, hanem, az, hogyan hajtható végre ez a program a szakmai érdekek csorbulása nélkül.

Gyűjtemény kontra életmű

Mivel az élményszerűséget a változatossággal is illuzionálhatjuk, az egyik legbiztosabban járható út az időszakos, ritmikusan végzett átrendezés. Általa alkalom nyílik (az addig akár kanonizáltnak tekintett) hangsúlyok áthelyezésére, miáltal új értelmezési lehetőségek nyílhatnak nem csak a néző, de a muzeológus számára is. Szakmailag - de kiállítás-dramaturgiailag is - izgalmasabb feladat lenne a hagyatéki egység fellazítása, ízekre szedése, megfelelő irányzatokba való ágyazása, hiszen némely közgyűjteményekből ismert életmű akár új fordulatot is kaphatna, ha az ismert műveket a lappangókkal párosíthatnánk, illetve a megfelelő irányzatok teljességébe ágyazhatnánk. Ezek a folyamatok ugyan működnek a nagy, monografikus bemutatók alkalmával, vidéki körülmények között azonban a hasonló vállalkozások rendre elmaradnak. Mindazonáltal figyelemre méltó Várkonyi György gondolata, miszerint „szabadrablás" esetében: „Ha a múzeumi integritás érdekeit nézzük, a gyűjtői életmű sérül, ha fordítva, akkor a múzeumi kánon szenved csorbát."

Könnyebb lehetne a helyzet a monografikus jellegű hagyatékok esetében, s ebben jó példával jár elöl a békéscsabai Jankay Gyűjtemény és a szegedi Kass Galéria. Ezekben a bemutatókban a kiállítótérnek csak egy bizonyos része az alkotóé, de ez is folyamatosan átrendeződik különböző kritériumok alapján, a fennmaradó szabad terület azonban befogadó galériaként működik, az ily módon rendszeresen megújuló programokkal újra és újra visszacsalogatva a látogatókat. Szinte nincs is más recept, amely folyamatosan élővé tudná avatni az egyébként unalomba fulladó kiállításokat, ráadásul ezernyi kultúrpolitikai szempont mentén lehet a programokat szervezni.

Alternatíva

Alig egy éve élénk vita bontakozott ki a szakmai közéletben arról, hogy áruba bocsájtható-e a múzeumi raktári készlet. Az első hallásra szentségtörőnek, sőt mi több, a múzeumi gyűjtő-funkciónak ellentmondó ötlet jogos felháborodást szült, mint minden differenciálatlanul megfogalmazott kérdés. Hiszen szó se lenne arról, hogy közgyűjteményi remekművek kerüljenek kalapács alá, ám, ha a több ezer tételt számláló gigant-hagyatékokra gondolunk (amelyek mozdítatlanul hevernek a raktárak mélyén) a fölvetés nem is tűnik minden értelmet nélkülözőnek.

Vidéki intézmények gondja ez inkább, olyan településeké, amelyek se hellyel, sem pedig megfelelő nagyságrendű turizmussal nem dicsekedhetnek, s ahol az anyag bárminemű átrendezése sem kelthet jelentős szellemi izgalmakat. Ellenben, ha a megakollekciók bizonyos - és természetesen nem a legértékesebb, de nem is a műtermi hulladéknak számító - részét cserealapként kezelhetnék őrzőik, meglehet, bizonyos irányelvek mentén rendeződő, az addig ismételgetettnél változatosabb összképű gyűjteménnyel rendelkezhetnének.[1]

Ez azonban egyelőre fikció, s messze nem azoknak a gyűjteményeknek a gondja, amelyek exkluzív anyagot tudhatnak a magukénak. Ugyanis a vegyes gyűjtésű kollekciók szinte minden esetben rendelkeznek néhány húzónévvel, melyek megmentik az anyagot az érdektelenségbe hullástól. Nagyobb a probléma a vidéki nagyságok hagyatékát illetően, s a gond kezelése nem is képzelhető hagyományosan felfogott muzeológiai keretek között. A menedzsment tudományára van itt szükség, továbbá a műkereskedelem kifürkészhetetlen emelkedőinek feltérképezéséről, azaz némely festők munkásságának homloktérbe helyezéséről. Mert nem csak a nézői szokások, de a muzeológia értelmezése is kell, hogy legalább némiképp, de változzék ahhoz, hogy az intézmények ne mechanikus, de értelmes őrzői lehessenek a rájuk bízott szellemi örökségnek.

[1] A szerző véleményével a muzeológus szakma e komplex problematikát magában foglaló kérdésnek a rendszerváltozást követő többszöri felmerülése esetében általában nem ért egyet. (A szerk.)

Megjelent a Bárka 2009/5. számában

Főoldal