Helyszíni tudósítások

 

Orcsik_Roland-est.jpg 
Bach Máté fotója

 

Kiss László

 

„Az anyámból jöttem”

(Orcsik Roland estje a MERSZ Klubban)

 

Azt mondja az egyik jó nevű irodalomtörténész, hogy ma három műfaj hanyatlik: a helyszíni tudósítás, az interjú és a kritika. Az állítással lehet ugyan vitatkozni, de ami a helyszíniket illeti, igaza lehet. Ez az egykor szebb napokat látott műfaj biztosan megújításra szorul, az ide, a Bárkára írott anyagokat is egyre inkább néhány fotóval és a hozzájuk biggyesztett tömör képaláírásokkal képzelem el, esetleg tíz mondat ennek és ennek az estjéről, aztán beszéljenek a képek, vagy három bekezdésben összerakni, mi volt, aztán egy borítófotóval megkoronázni az egészet, és mehet is a netre a gyorsfogyasztásra kínált csemege.

Orcsik Roland budapesti estjére az utóbbi két variáns összemelegítésének a gondolatával hangolódtam. Az esemény helyszínéül szolgáló MERZ Ház úgy élt az emlékeimben, ahogy a többek között Orcsik Roland szerkesztette Fosszília nevű folyóirattal egykor meglátogattuk: Boráros tér környéki pince, félhomály, hosszú pult, s valahol messze bent a falnál: a minipódium. Ehhez képest a Google okos térképét nézve rádöbbentem, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna, az a Duna-közeli MERZ Ház ugyanis egyfelől nincs, ugyanakkor nagyon is létezik, és a nyolcadik kerületi Csobánc utcában található, a neve pedig jó ideje MERSZ Klub. Ahol, amint ezt a helyet és az Orcsik-beszélgetést vezető Lantos László Tricepstől megtudom, az elmúlt szűk tíz évben több mint 360 irodalmi eseményt rendeztek. A kezembe nyom egy vaskos mappát, benne a plakátokkal. Azért nem írhatom, hogy az összessel, mert egy ideje már nem gyűjti – nem győzi rendszerezni őket. Kár, mert erős vizuális anyagok, és nem akármilyen lenyomatai egy jobb sorsra érdemes kornak. Böngészve a színes és változatos szerzői névsort, megállapítható, hogy a MERSZ-pince végtelenül nyitott és befogadó közeg. Mondjuk, ez abban a pillanatban kiderül, amint az ember benyit: mintha valakinek a házába lépne, ahol egyből a nappaliban találja magát, amely töménytelen mennyiségű könyvével, bakelitlemezével, kazettájával (Madonnától Cseh Tamás–Bereményiig), ötletes kiegészítőivel romkocsmább a romkocsmánál. És közben délvidéki punkzene szól.

S persze Orcsikék is hangolódnak, tőle elvárhatóan ugyanis nem hagyományos irodalmi est készül. Noha másról sem szól a beszélgetés, mint a hagyományról. Az Orcsik Rolandot „valami szegedi fasziként” aposztrofáló Triceps két kérdést tesz fel, ezek egyike, mindjárt a nyitó, azonban éppolyan fontos, mint amilyen egyszerűnek tűnik: „Ki vagy te?” Amire a vendég először szűkszavún felel, de mindjárt komolyra fordítja a szót, és hosszan beszél vajdasági múltjáról, nyelvi sokszínűsége eredőiről, iskolás kori kellemetlen élményeiről, a kisebbségi lét, a sehová sem tartozás, mert sokfajta nemzethez tartozás örök traumájáról, amit az ugyancsak délvidéki származású házigazda zár le egy összefoglalónak szánt mondattal: „orrvérzésig magyarok vagyunk, de sosem leszünk igazán magyarok”. A performanszjelleget erősítendő, eleinte a büfét kezelő kolléga olvas fel telefonból találomra kiválasztott Orcsik-szövegeket, aztán a szerző citerája mögé huppan, és Miklya Attila gitárossal kiegészülve felolvasással kísért zaj-zörejkoncertet adnak, amelyen a gitár jólesően torz és lelkiismeretkapirgáló hangja szépen együtt megy Orcsik citerajátékával, aki valamilyen mozsárfélét is előkap, és egy ecsetnek látszó tárggyal csiklandozza – de aki annyit ért a zenéhez és a hangszerekhez, mint én, az ennyit tud közvetíteni a látottakból. A kottapapírra nyomtatott írásokhoz több közöm van. Közülük azt a megrázó dubrovniki prózát őrzöm azóta is, amely egyszerre kötődik a poszt-jugoszláv háborús évekhez és a nyelvi sokszínűség áldásához-átkához, és amelyről azt gondolom, Orcsik Roland készre írt, reményeim szerint hamarosan megjelenő hajós regényének egy részlete lehetett.

Búcsúzásképp Triceps még megdolgoztatja a közönséget, az ő tapssal és Miklya Attila gitár-odamondogatásával kísért avantgárd versolvasása zárja a bő egy órát.

Már szedelőzködöm, amikor a mellettem ülő Förköli Gábor megkérdezi, lejegyeztem-e azt a mondatot, hogy Orcsik – saját bevallása szerint – az anyjából jött. Azt nem, mondom, és gyorsan beleírom a noteszbe. A származás kérdése ezzel megoldódott.

És mit csinál az egy haldokló műfaj feltámasztásán fáradozó tudósító, ha az esten egyetlen fotó sem készült? Az esemény hivatalos borítóképével koronázza meg az egészet.


 Főoldal

2023. november 20.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: Búcsúzó
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png