Helyszíni tudósítások

 

 SzE_teljes.jpg

 

Fodor György

 

Trianon 100

Szilágyi Enikő Ez már feltámadás-estjéről

 

Ez már feltámadás – Trianon 100 címmel láthatta a Gyulai Várszínház 57. évadának közönsége Szilágyi Enikő előadói estjét a kamarateremben augusztus 5-én este. A zenei háttérmunkában Cári Tibor (zongora) és Szabó J. Attila (cselló) működtek közre. A szerkesztői feladatokat Szőcs Géza vállalta, a látványtervet maga Szilágyi Enikő készítette, ahogyan ő is rendezte a megemlékezést. A bemutatóra jelen formájában egy hetük sem volt felkészülni, a Kamarában és az Erkel Művelődési Központban próbáltak – felemelően sikerült. Az előadásra érkezők özönvízszerű esőben érkeztek meg: emlékeim szerint idén, Trianon 100. évének szomorú napján is esett Gyulán – sorsszerűség! Az idei emlékezésre nagyon vártam, számítottam egyfajta erősödő nemzeti öntudatra, amely azonban a nagypolitika szintjén – a vírushelyzet miatt is – finoman szólva, elmaradt. A magyarság összetartozástudatát a génekből fakadó, felszabaduláshoz vezető szinten csak a színház volt képes visszaadni, erősíteni, hittel felruházni. Így volt a Ceaușescu-érában is, ahol Romániában kizárólag a magyar nyelvű színjátszás volt hivatott az identitás megőrzésére.

 

SzE_kozeli.jpg

 

Szilágyi Enikő 1978 óta – amikor a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán megszerezte a diplomáját – aktív részese a kultúramentésnek. Anno, színésznői pályája elején még „kiszállásokban” vett részt, ezt a korszakot egyfajta Déryné-korszaknak nevezte. Minden eszközzel közvetítették a magyarságtudatot egy diktatórikus rendszer elnyomása alatt, ahol este 7 után gyakran elvették a villanyt, a televízió és rádió pedig csupán a propaganda korlátlan eszközei voltak. A művésznő ilyen környezetből, a kolozsvári és vásárhelyi kultúrfogságából érkezett Debrecenen és Budapesten keresztül Párizsba, hogy a sanzonénekek és idegen nyelvű produkciók mellett a magyar kultúra nagykövetasszonya is legyen. Franciául, hollandul, románul anyanyelvi szinten kommunikál, de igazán magyarul szabadul fel a játékban. Noha 2017-ben a Francia Köztársaság Kulturális Minisztériuma Művészet és Irodalom Lovag-díjjal jutalmazta kiváló, minőségi munkáját, mégis a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje hat fényesebben a maradandó művészi élményt nyújtó színházi és rádiós alakításaiért. Annak azonban, aki Erdélyben érzi otthon magát, valóban annak tudható, hogy mekkorát vesztettünk: kultúrát, területet, ásványkincseket, turizmust, nyelvet és vallást.  Erről már sokadik alkalommal győződhetek meg a Várszínház Erdélyi hetének maradandó előadásait szemlélve.

Mindig méltatlannak éreztem azt a terhet, amelyet a történelmi Magyarországnak kellett csonka testén elviselnie, ezt a keresztény, humanitárius és erkölcsi, de még földrajzi és etnopolitikai szempontból is felfoghatatlan halálra ítélést. Évtizedekig nem esett szó az oktatás semmilyen területén történelmünk eme iszonyú eseményének következményeiről és az elszakított területeken élő magyar kisebbség meghurcoltatásáról, szenvedéséről. Olyannyira nem, hogy ma is gyakorta találkozunk ezzel a kérdéssel: „Most mit vagytok úgy oda?” De azt a lélekállapotot, hogy mit jelentett idegenek által elfoglalt területeinken magyarnak lenni, hovatovább megmaradni, anyanyelvünkért nap mint nap megküzdeni, kultúránkat, tradícióinkat megőrizni, csak az tudja átérezni, akinek személyes, sőt családi érintettsége van. Akinek a dédszülei már idegen országban nőttek fel.

Több száz értelmiségi szólalt fel a trianoni borzalmak okán, számtalan antológia született – legutóbb az újra kiadott Vérző Magyarország (eredtileg 1920-ban, Kosztolányi szerkesztésében) és az Emlékező Magyarország kötetei –, amelyekből egy értelmi-érzelmi ívvel komponált est is összeállítható. Az előadás egy rekviem, felkiáltójel és örömóda is volt egyben a magyar Krisztus keresztjénél. Az elhangzott szövegek Erdélyre koncentrálnak, mint a történelmi Magyarország legszebb ékkövére, amely számtalanszor segített az ún. „anyaországot” megmenteni. Most az anyaországon a sor, hogy Erdélynek segítsen, ahogyan uniós keretek között egyáltalán lehetséges.

 

SzE_2.jpg

 

Kilenc szerző műveinek tanulságát hallottuk fantasztikusan erős, drámaian szuggesztív előadásban. A következő alkotók és művek bemutatására került sor: 1. István király országa (Ady Endre), 2. Zsoltár (Farkas Árpád), 3. Balázsfalvi levél (Kós Károly), 4. Falak (Szentimrei Jenő), 5. S ha Erdély elveszik? (részlet – Ady), 6. A vesztesek (Székely János), 7. Esti ima (Szőcs Géza), 8. Új szellem, patríciusok, a magyar lélek útja (részlet – Márai Sándor), 9. Trianoni levél (részlet – Szőcs Géza), 10. Otthon a dadogásban és 11. Ha volna nincs (Farkas Wellmann Éva), 12. Ez már feltámadás (Szőcs), 13. Avaron és 14. Dúdoló és 15. Alagutak a hóban (Farkas Árpád), 16. Levél kisfiamnak (részlet – Karinthy Frigyes). Nem tisztem egyként elemezni az elhangzó szövegeket, ugyanakkor felhívom a figyelmet az est szerkesztésének tudatosságára. A tematikában szerepel Trianon előtti, majd az azt követő 10-20 évben született (de már akár elhunyt, mint Székely János), illetve néhány kortárs szerző. Mindenki másképpen szemlél, hiszen nem mindegy, hogy megjósolta (Ady), megélte (Kós, Szentimrei, Karinthy, Márai) vagy csak következményeitől szenved érző lelkével (Szőcs, Farkas, Farkas Wellmann). Újdonság, hogy nem a meghatottság pátosztól átitatott víziói jelentek meg a színpadon. Egy hétköznapi ruhában előtűnő nő arcjátékából következtethettünk a mérhetetlen fájdalomra. Nem csupán szorongó férfiak elfojtottan lázongó hangja, hanem végre egy asszony lelki vajúdása is megmutatkozott – ennek két dal az eredménye (Ha volna nincs; Dúdoló). Hiszen Trianon fáj, nagyon fáj, akár egy édesanya gyermekének elvesztése. Csonka-Magyarország végső soron egy egységes nemzet végét jelentette. A magyarságtudat azóta is zavarban van, még mindig fantomfájnak a leszakított részek, különösen Erdély, ahol a „legmagyarabbak” élnek. Ezt a színpadkép is visszaadta, hiszen egy három részre szakadt várfal feszülő ormai között bujkált a főszereplőnk, miközben a torzult térben keservesen keresve helyét kíméletlen őszinteséggel szavalta el tragikus monológját.  

 

SzE_harmas.jpgCári Tibor, Szilágyi Enikő és Szabó J. Attila

 

Kristálytiszta a tanulság: Trianont nem lehet elfeledni! 100 év után különösen aktuális, hogy István király országában csak az összefogás, az erős és mély identitástudat, értékteremtő létünk és egymás iránti hallatlan szeretetünk, tiszteletünk menthet meg bennünket, magyarokat a következő 1000 évre.

 


Főoldal

2020. augusztus 06.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Átadták a Déry-díjakatHarag Anita kapta a 2020-as Margó-díjatMegnyílt a Frankfurti KönyvvásárLouise Glück amerikai költő és esszéista az idei irodalmi Nobel-díjas
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Simon Réka Zsuzsanna: GyászruhaBagi Iván verseiPoós Zoltán versei Tóth Erzsébet versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA