Amikor nagyon különböző beszédmódok keverednek egymással (kerülnek diszkurzív helyzetbe) irodalmi esten (pódiumon) – annak azért van rizikója. A produkció képes széttöredezni az ilyentől, a mondatok hajlamosak elmenni egymás mellett. De lehetőség is ugyanakkor, lauf a sokféleség, segítheti egy polifon, az egyszerű beszélgetésnél összetettebb, gazdagabb eszmecsere kibomlását. A Kiss László vezette Hartay-Podmaniczky kettős könyvbemutatón egyértelműen a többszólamúság, az értékkifejtés kerekedett felül, bár egyszer-kétszer azért mintha döccent volna az est (talán csak a szerencsétlen elhelyezkedés miatt – a moderátor ült középen, jobbra-balra kellett forgatnia a fejét, nem tudta tartani a szemkontaktust egyszerre mindkét vendéggel, és ez láthatóan zavarta valameddig).

A megyei könyvtár előadótermében huszonöt ember ezúttal, a belső kör, ismerős arcok, és a szokásos tavaszi hűvösség (a helyiség nyáron kellemes, enyhet adó, ilyenkor viszont didereg a publikum). Laudációk nélkül indul az est, Kiss László csak a vendégek nevét említi, mielőtt beszélgetni kezdenek, semmi redundancia, és jó így, a jelenlévők úgyis mind tudták, hogy a szegediként ismert, de az utóbbi időben már Balatonbogláron élő Podmaniczky Szilárd néhány évvel ezelőtt saját kezébe vette művei gondozását, köteteit a róla elnevezett alapítvány publikálja, egy kvázi kiadóház, amely most először nyitotta meg kapuit más szerző előtt, a Szarvason élő Hartay Csaba Nyúlzug című verseskötete náluk jelent meg három hete, ez az apropója annak, hogy ők ketten együtt léptek fel Békéscsabán (a Hartay-kötet mellett Podmaniczky Hutchinson rugói című regénye volt a beszélgetés tárgyszövege). A moderátor közös, mindkét vendégnek szóló kérdéssel kezdi, Honnan az ismeretség, hogyan kerültek kapcsolatba? És tényleg nem evidens, nemcsak generációs szakadék a két szerző között, de a munkásságuk tükrözte stílustörekvésekben, ízlésirányokban is nehéz lenne érintkezési felületeket találni. Mondja Podmaniczky, hogy tulajdonképpen itt ismerkedtek össze, Békéscsabán, az ő előző felolvasásán, aztán Hartay Csaba küldött neki verseket meg a korábbi köteteit, elkezdték szálazni a szövegeket, javítgatni, és közben kiderült, hogy tudnak közösen dolgozni, működik, produktív az ügylet, és akkor már evidens volt, hogy legyen a cél egy átgondolt kötet összeállítása. Itt Hartay közbeszól, hogy neki újszerű élmény volt ez a fajta szerkesztési-szerkesztői hozzáállás, mármint az eredménye, azt vette észre, hogy a Podmaniczky meglátta apróbb kócok kijavítása után tényleg jobbak lettek a művek. És hogy későbbi kiadójában a bizalmat és a javító szándékot egyszerre érezte, Podmaniczky javaslatai azt üzenték számára, hogy jók ezek a versek, és lehetnek még jobbak. Így foglalkoztak az anyaggal több mint egy évig. Podmaniczky meséli, hogy személyes találkozások, és sokfordulós szortír után alakult ki a könyv végleges anyaga, és hogy ez jó, a több száz címekkel jelentkező kiadóvállalatok valószínűleg nem engedhetik meg maguknak, hogy ennyit gondolkodjanak egy köteten, hogy ennyi súlyozás-méricskélés legyen, miközben a végeredmény szempontjából szerencsés dolog az alaposság. Azt találta ki, hogy ez lehet a kiadó arculatának meghatározó jegye, hogy nem sztárszerzőket közölnek sikerért, példányszámért, hanem tehetségeket karolnak fel, és minőségi könyveket állítanak elő, akár nagyon sokáig tartó előkészítő-munka árán. (Meg, ahogy látni lehet rajtuk, élvezték az együtt gondolkodást – legalábbis kedvvel beszélnek róla.)

Aztán a Hutchinson rugóiról. Kiss László említi, hogy tudomása szerint ez is szokatlanul hosszú ideig készült. És valóban. A tavaly megjelent regény koncepciója évekkel korábban megvolt, mondja Podmaniczky, az ösztöndíjjal külföldön élők léthelyzetének regénytérré alakítása régóta foglalkoztatja, alkalmas a műfajhoz a szituáció, hogy valakinek egy teljesen új környezetben kell megtalálnia a helyét, ami (az újjal folytatott interakció) lehetőséget biztosít arra is, hogy újrafogalmazza viszonyát a régihez. Ezt izgalmasnak találta, de a szöveg valahogy mégse született meg. Aztán pályázat nélkül, ajánlással egyszer csak ő maga kapott egy külföldi ösztöndíjat, amit jelzésnek értelmezett, és furcsa gondolat is volt, hogy tulajdonképpen belekerült saját készülő regényébe a véletlen folytán, ez motiválta, és meg is lett a mű hamarost. Fél évet töltött Svájcban, jólétben, konkrét feladatok, elvárások nélkül, az nagy terminus, olyankor már berendezkedik az ember, nem a végére gondol minden nap, és kialakul egy lépéskényszer emiatt – a Kelet-Európából érkezett idegennek belsővé kell tennie, meg kell tölteni tartalommal egy nagyon fejlett, de igazából nem a számára berendezett, nem az ő keleti gondolkodása szerint működő világot. Miközben lételméleti parabolává növeszted a főhős helykeresését, veti közbe Kiss, a vendég pedig azonnal rá is kapcsolódik a gondolatra, meséli, hogy van egy Kafka-mondat, amivel nem tudott korábban mit kezdeni, az ösztöndíjas időszakban pedig előjött, érezte, hogy a mondat értelmének megfejtése és a célkeresés az ő svájci tartózkodásában valamiképpen mégis közös projekt. „A közted és a világ között folyó harcban a világot támogasd!”, írta Kafka, és Podmaniczky hőse is az én és a környezet közti egyensúly megteremtésének a lehetőségeit keresi. Ha nem is fejlődésregény, de alakulásrajz a mű, a főszereplő a könyv végére arra jön rá, hogy úgy találhatja meg saját békéjét, ha a hangsúlyokat az én-en kívülire, a tőle különbözőre helyezi. És a szerző rögtön köti önmagát is a szöveghez, meséli, hogy a prózavilágának az átalakulása is ehhez a felismeréshez, és a felismerésből következő változáshoz kapcsolódik. Évtizedekig én magam voltam önmagam számára az egyetlen hiteles tapasztalati forrás, mondja, belső történések mozgatták a műveit, de ez egyszer csak átfordult, ma már a körülötte lévő ábrázolásában lát feladatokat, azzal kapcsolatban vannak mondanivalói – a lényeges kívülre helyeződött. (Jó etap. Podmaniczky darabos előadásmódját kicsit szokni kell, de a felismerései ülnek, a történetek követhetők, és a filozofikussága nem akadémikus, nem didaktikus egyáltalán. A reflektálási igény tartja mozgásban, megfigyel, értelmez, és próbál valamilyen értéket társítani a tapasztalataihoz. Nagyon kulturált attitűd, szokatlan is a mai prózában ez a fajta szellemi elegancia.) Olvas a szövegből egy részt, ami tudósító számára keveset mutat, tóparti strandolás a szövegben, valami orosz nevű svájciról kiderül, hogy igazából magyar, vagy az is – az ilyen típusú próza papíron él igazán.

A váltás éles, Hartay Csaba alapvetően más típusú művész. Ösztönös alkotó, saját munkásságával nem folytat párbeszédet, nem a tudatos munka érdekli, számára a költészet tétje a saját élményvilág plasztikussá tétele. Nagyon erős egyéniség, versbeszédének költőisége is ebből a forrásból táplálkozik – a sajátos világlátásból, témaérzékenységből, hogy a versek énjén átszűrt hétköznapi környezet jelentéstelítetté válik.
134 vers, nagy könyv, mi volt a koncepció, miért éppen ilyen sorrendben szerepelnek a versek, van-e esetleg egy mögöttes történeti ív, ami egésszé szervezte a szöveggyűjteményt?, kérdezi a moderátor. A kötet címét adó Nyúlzug a Holt-Körös egy partszakasza Szarvason, meséli Hartay, volt (van?) ott egy házuk, nyaranként kijártak a haverokkal, szülők nélkül bulizni, inni (vagyis a kötetcím ebben az értelemben szabadság-metafora). Magyarázza, hogy alapvetően két típusba sorolhatók a versei, realista tájlírát ír sokat, meg a szürrealista képeket mozgató látomásos költészet érdekli még, ezekben utazik, a könyvet pedig úgy próbálták felépíteni, hogy a kettő valamiféle arányosságot találjon, a gyűjtemény egésze teljes világot mutasson. Aztán Kiss László (provokatív módon) egy bíráló kritikából olvas fel, hogy ahhoz mit szól a költő. Hartay rögtön felismeri a szöveget, mondja a szerző nevét, és azt is, hogy milyen álnéven írta a kritikus a recenziót, meg hogy hol jelent meg. Ő sárkányfüves költőként indult, mondja, annak a lapnak a fiatal szerzői körére nagy vehemenciával ugrott rá akkoriban egy kritikusi csoport, mindenkit elkaszáltak, talán még ő járt a legjobban, tehetségesnek nevezték, a szerzőtársai ennél keményebbeket kaptak. A recepcióról beszélgetnek, mennyire számít, mennyire nem, kiderül, hogy Hartay figyelemmel kíséri munkájának hatását, internetes fórumokon van jelen, személyesen is tartja a kapcsolatot azokkal, akik számára fontos az ő költészete (a Sárkányfű körének jellegzetes, korszerű szerzői karaktere ez, hogy direkt módon ápolják a kapcsolatot az olvasóközösségükkel, számon tartják a rajongókat, foglalkoznak a befogadóval, és a befogadás folyamatával). Beszél Hartay az elsődleges közönségéről is, a szűkebb környezetről, a baráti társaság a költészet azonnali felvevőpiaca (sokszor tárgya/témája is a verseinek), említi, hogy emiatt aztán akad is időnként magyarázkodnivalója, Szarvason iszákosnak gondolják sokan, a bulizós versek miatt, miközben ő meg dolgozik a családi gazdaságban, naponta sok órát ül volánnál, természetesen lehetősége sincs a léha életre. (Vagyis egy lírai szereplehetőség a szórakozásban tomboló, az időnként lerészegedő versbeszélő. Érdekes kérdés, hogy miért épp ezt a figurát tartja Hartay alkalmasnak üzenetek megfogalmazására. A versek alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a hétköznapi ingerszegénységgel áll szemben a szórakozás, a horgászat, a buli-érzés mint egy magasabb szabadságfok megjelenítője, mint értéktöbblettel bíró magatartásforma.) Sokat olvas a kötetből, hangulatos helyzetdalokat, főleg. Jók, nagyon szeretem a Hartay-lírát, miközben ezekről a szövegekről is meg kell állapítani, hogy élőben, hangzóan nem tudnak annyira erősek lenni, mint papíron. Fene se érti, mért. (Az estnek ez a fele mintha nehezebben pörögne fel, a vendég és a moderátor keresik valameddig egymás hangját, de amikor megvan, akkor működik, frankó.)

Összességében két izgalmas írói műhelybe nyertünk bepillantást, nagyon eltérő utakon járó alkotók beszéltek módszereikről, esztétikai törekvéseikről a maguk nyelvén. Miközben összeköti őket Hartay verseskönyve, meg a barátság. Együttes jelenlétük, közös megszólalásuk pedig egészen sajátos élményt adott. Nem állítom, hogy mindenhol erősítették egymást, de képesek voltak működni együtt abban a közös dimenzióban, amelyben Kiss László tartotta e párhuzamos univerzumokat.

[SzT]