Szilágyi Ákos és Báthori Csaba
Szarka Károly
Levelek az otthontalanságról
Szokatlanul hosszú, tízperces monológgal vezeti fel, november 10-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban Rainer Maria Rilke négy kötetben kiadott leveleinek bemutatóját Szondi György, a Napkút Kiadó és a Napút folyóirat főszerkesztője. Szavaiban ott bujkál valami végtelen szomorúság, de tíz perc elteltével sem tudjuk meg, hogy miért. Talán az est végén kiderül, gondolhatnánk, de akkor már a levelek fordítójára, Báthori Csabára és beszélgetőpartnerére, Szilágyi Ákosra figyelünk, valamint az est további közreműködőire, Lajkó István zongoraművészre és a levelekből, versekből felolvasó Papp János színművészre.
Báthori húsz éven át dolgozott a négy köteten, amelyek összesített oldalszáma megközelíti a háromezret, úgy, hogy tulajdonképpen egy válogatásról beszélünk. A szerző szerint Rilke életműve kilencven évvel halála után sem zárható le, még ma is levelez velünk. Ebben a megállapításban pedig semmiféle spiritualitás nincs – egyszerűen csak arról van szó, hogy a mai napig kerülnek elő újabb és újabb levelei. Ezek tulajdonképpen művészeti alkotások, hol naplószerű, hol pedig filozofikus hangvételűek, és hogy a kötetek olvasói számára ne váljanak egyoldalúvá, válaszlevelek és versek egészítik ki őket.
Szilágyi szerint a kongeniális, a Rilkével egyszellemű fordítás Báthori kötődésével, karakterbeli hasonlóságával magyarázható, és többek között azzal, hogy emigránsként a magyar költő-műfordító és irodalomtörténész is eltöltött másfél évet Ausztriában. Abban az országban, amely Rilke hazája volt ugyan, osztrákként viszont Oroszországot tartotta szellemi otthonának. Szeretett volna odaköltözni, német íróbarátjával, Wassermannal meglátogatták a mogorván viselkedő Tolsztojt, szeretője volt az orvos- és írónő Andreas-Saloménak, és a levelekből egy szerelmi háromszög is kirajzolódik Cvetajevával és Paszternakkal.
Közönséggel
Rilke még akkor is hitt a képzeletében létező Álom-Oroszországban, amikor már csalódnia kellett volna benne. „Hazátlanságára” jellemző, hogy sem Ausztriában, sem Németországban nem érezte igazán otthon magát, halála után pedig nagy cseh költőnek titulálták, mivel az akkor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Prágában született. A szláv vonal mellett viszont Párizs felé is tájékozódott, egy ideig lakott Rodin házában, végül pedig Svájcban telepedett le. Azon kevés költők közé tartozott, akik idegen nyelven is publikáltak – több kötete jelent meg franciául, és írt orosz nyelvű verseket is.
Szinte egész életében úton volt, szállodákban, kastélyokban, barátoknál lakott, de mindenféle hivatalosságot megvető, nyughatatlan természete ellenére is vágyott a biztonságra. Ahogy valószínűleg társaságra, családra is, ugyanakkor saját feleségét és lányát sem engedte közel magához. Hiába próbált adni valamit a körülötte lévőknek, rögtön vissza is vette azt – örök magányosságra ítéltetett, mivel kizárólag a művészetben akart és tudott kiteljesedni. Ezen a területen tehát meglehetősen nyitott volt, a különböző kultúrák közötti határokat szívesen lépte át, és utazásai során sem viselkedett egyszerű turistaként.
Báthori és Szilágyi beszélgetéséből és a felolvasott levelekből kiderül még, hogy a hadseregben miért nem volt szerencsés, hogy Rilke második keresztneve a Maria, és az is, hogy a költő hogyan vélekedett hétköznapi és irodalmi nyelvhasználatról. Aztán megint Szondi veszi át a szót, és ugyanazzal a mély megrendüléssel köszöni meg szervezőknek és vendégeknek az estet, majd a legvégén elárulja, mi is a gyász oka: a megrendelt szendvicsek nem érkeztek meg a PIM-be, így csak néhány üveg borral tudják megkínálni az egybegyűlteket… Megnyugszunk, hogy nem történt nagyobb tragédia, és örülni tudunk a bornak is.
