Szarka Károly
„Nagy történész lehetett volna”
Cseres-emlékkonferencia a Kossuth Klubban
Ha az olyan, nem túl távoli, egyébként sok szempontból egymással össze nem hasonlítható történelmi események, mint a holokauszt vagy éppen a rendszerváltozás is feldolgozatlannak vagy kibeszéletlennek tűnnek, akkor ez a feldolgozatlanság és kibeszéletlenség fokozottan igaz az délvidéki vérengzésekre. Cseres Tibor volt az első, aki a tabut megtörte, ráadásul a témát szépirodalmi szintre emelte. Vannak persze más érdemei is, de ezekkel együtt sem kap kiemelt helyet a mai magyar irodalmi kánonban.
Pedig a fő művének tartott Hideg napokat évekkel ezelőtt újra kiadták, nemcsak magyarul, más nyelveken is olvasható, de az életmű és az emlékezet felébresztését szolgálja a Magyar Írószövetség és a Kossuth Klub közös emlékkonferenciája is, melynek apropója az író születésének századik évfordulója.
A délvidéki vérengzések feldolgozatlansága és kibeszéletlensége persze viszonylagos, Cseres Tibor után több író és a történész is foglalkozott a témával, ami azóta nem csak idehaza, de szerb oldalon sem feltétlenül számít már tabunak. Ehhez azonban évtizedeknek kellett eltelnie, és újabb, a horvátok, a bosnyákok és a koszovói albánok elleni népirtásoknak bekövetkeznie…
A Kossuth Klub közönsége
Mivel a konferencia több előadása is foglalkozik vele, nem árt rögzíteni, hogy magyar katonák és csendőrök 1942 januárjában, a frissen visszafoglalt Bácskában több mint háromezer, elsősorban szerb, illetve zsidó és egyéb származású és nemzetiségű személyt gyilkoltak meg, ártatlan lakosokra is kiterjesztve az eredetileg szerb partizánok elleni razziát. Az 1944-45-ös, a magyarok, németek és horvátok elleni megtorlás még kegyetlenebb, és nagyságrendileg tízszer akkora méretű volt.
A Hideg napok, és annak folytatása, a Vérbosszú Bácskában ezeket az eseményeket dolgozza fel. A konferencia két, Borsi-Kálmán Béla és Ács Margit elnöklése alatt zajló szekciójában látunk néhány fotót az író lánya, Cseres Judit személyes archívumából, hallunk csángó népdalokat Sebestyén Mártától, néhány levelet Deák Ernőtől, Domokos Gézától, Faludy Györgytől és Márai Sándortól, látunk egy interjúrészletet, illetve egy másik Cseres-regény, a Vízaknai csaták kisfilm-feldolgozását, de az idő nagy részét természetesen irodalomárok és történészek előadásai töltik ki.
Filep Tamás Gusztáv és Ács Margit
Közülük elsőként az Írószövetség elnöke, Szentmártoni János szólal meg, és ebben a minőségében elődjéről emlékezik meg, aki 1987 és ’89 között töltötte be ezt a pozíciót – egy forrongó időszakban, a Tiszatáj betiltásának, Csoóri Sándor és Csurka István szilenciumra ítélésének időszakában, a rendszer bukását megelőző években. A már említett regényekkel kapcsolatban elmondja, hogy Cseres – bár fő témája volt – nem feltétlenül a második világháború eseményeinek, hanem a kisember sorstragédiájának ábrázolására törekedett.
Történészként szólal meg Mák Ferenc és Gellért Ádám. Előbbi személyes szállal bővíti a bácskai vérengzés történetét, megemlítve, hogy nagyapja az áldozatok egyike volt, és elvesztése annyira súlyos traumát okozott a családban, hogy évtizedekig hallgattak, illetve később is egymástól nagyon eltérő verziókban mesélték róla, utóbbi pedig Cseres érdemeit hangsúlyozza: e tárgyban írt regényeit a fikciós elemek ellenére sem szépirodalomként, hanem történelmi műként olvassa.
Mák Ferenc
Az író ugyanis legalább annyira támaszkodott feljegyzéseire és a frissen szabadult elítéltekkel készített interjúira, mint saját fantáziájára, így történelmi regényei nem csak az átlagos olvasó, hanem a témában elmélyedni kívánó történész számára is megkerülhetetlen forrást jelentenek. A Gyergyóremetén született, később Békéscsabán és Budapesten élő Cseres regényeiben természetesen foglalkozott szűkebb értelemben vett szülőföldjével, Erdéllyel is, a szintén említett Vízaknai csaták például majdnem száz év történetét öleli fel.
Erről tart előadást Rózsafalvi Zsuzsanna, boncolgatva a mű aktualitását: Kossuth vagy éppen Jászi Oszkár víziója a konföderációról a „többlelkű” főszereplő, Moldován György gondolataiban is megjelenik, és ma sem számít elavultnak. Mint ahogy a nem lineáris történetvezetés, az időben való oda-vissza ugrálással újabb és újabb elemekkel bővülő cselekmény, az innovatív narráció sem. A magyar, román, szász és zsidó szereplők révén a családregény a soknemzetiségű Erdély allegóriája, ahol a történelem nem csak háttérként, hanem az egyéni sorsok alakítójaként funkcionál.
Iancu Laura a Foksányi szoros kapcsán beszél a regényesített történelemről, valamint arról, hogy Cseresnél tulajdonképpen csak a szerelmi szál fiktív, minden más a 19. és 20. századi forrásokon alapul. Borsi-Kálmán Béla történészként szintén az élethűséget emeli ki, és az előtte megszólaló történészekhez csatlakozik, amikor elmondja, hogy a Foksányi szorost vagy az Én, Kossuth Lajost nem fikcióként olvasta, sőt kijelenti, hogy Cseres „nagy történész lehetett volna”. A lényeg azonban a Kárpát-medencei népek identitásának és a megbékélésükön fáradozó úriember alakjának ábrázolása – akár az irodalom, akár a történelem oldaláról közelítünk a témához.
Bár akad, aki a Hideg napok révén egykötetes szerzőnek könyvelte el, ha ez egyértelmű túlzás is, Cseresre úgy szokás emlékezni, hogy a történelmi regények írójaként alkotott nagyot. Pedig pályafutását költőként kezdte, írt novellákat, de kiterjedt publicisztikai tevékenységet is folytatott. Novelláiról szóló előadásában Boka László elismeri, hogy Cseres valóban a regény műfajában teljesedett ki, már ezekben a korai műveiben is az egyéni sorsok, a nem feltétlenül bűntelen, de mindenképpen kiszolgáltatott kisemberek, a peremen való létezés érdekelte.
Boka László
A kor ízlése alapján leértékelt jellemek jó színben való feltüntetése persze negatív kritikai visszhangot váltott ki az ötvenes években. Ez igaz publicisztikai munkásságára is, Filep Tamás Gusztáv szerint a recenziókat, esszéket, jegyzeteket, memoárokat, portrékat és helytörténeti írásokat egyaránt publikáló Cseres markáns véleménye nem mindig találkozott a kor kultúrpolitikai elveivel, viszont szülőföldjétől elszakadva is számon tartotta a határon túli magyar írók szellemi teljesítményeit.
A tanácskozás elején Szentmártoni János által már említett forrongó írószövetségi időszakra emlékezik vissza az akkori alelnök, Jókai Anna. Cseresnek egy 1986-os év végi közgyűlésen szavaztak bizalmat, hogy aztán a következő években ő töltse be az elnöki pozíciót, ’89-ben Göncz Árpádnak adva át a helyét. A szervezet akkoriban nem élvezte a Kádár-rezsim feltétlen bizalmát, felülről érkező nyomásra többen ki is léptek, de közel sem annyian, mint azt a hatalom remélte. Sőt a kilépők közül később néhány visszaléptek, amit azonban Jókai még a kilépésnél is rosszabb döntésnek tart…
Jókai Anna
Mesél még egy kicsit Cseres nyitottnak tűnő, de valójában zárkózott személyiségéről, aztán Ferch Magda veszi át a szót, áttekintve az MTA társult intézményeként létrejött Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia történetét. Kezdi azzal, hogy 1949-ben tudomány és művészet egységét megbontva kizárták a szervezetből az írókat, művészeket, folytatva azzal, hogy 1992-ben az akkori MTA-elnök, Kosáry Domokos hívására Csoóri Sándor, Domokos Mátyás, Hubay Miklós, Konrád György, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda és Vas István mellett Cseres is ott volt az új társaság megalakulásnál, és eljut a későbbi, az író 1992-es halála utáni évekig – de ez már egy másik történet.
