Koncz Tamás
„Élni nem tud, meghalni nem képes”
Szenvedélyek és körülmények áldozatairól szól a Papírváros – Letarolva, Zalán Tibor sorozatának egyetlen óriási mondatként is olvasható harmadik kötete. Létbe, világba vetetten élünk, minden nap a megoldatlan kérdések halmazát gyarapítja – mondja Zalán, akit regényéről Horváth Bence, a Kortárs Kiadó igazgatója és Csikós Attila drámaíró kérdezett a Hadik Kávéházban, Menszátor Héresz Attila pedig felolvasással, dalokkal kísérte a programot.
Teltházzal indított az új Papírváros-kötet első fővárosi bemutatója, a Hadik emeleti szalonjában közel negyvenen szorongtak, sokaknak ülőhely sem jutott az amúgy szűkös térben. Az est felvezetéseként Horváth Bence – mint a sorozat gondozója – a regényfolyam eddigi állomásaira emlékeztetett: 1998-ban jelent meg a Kimerülve, 2002-ben az Eltévedve, és jelentős szünet után, 2013 decemberében a Letarolva. Zalán Tibor hozzátette, öt kötetesre tervezi a sorozatot, és ha az eddigi tempót tartja, az utolsó könyv kiadásakor 84 éves lesz – remélve persze, hogy él addig, és a Kortárs sem un rá a szövegekre. Csikós Attila kérdésére hozzátette, a sorozat címeit egy Thomas Mann-idézetből emelte ki, amit az első kötethez szánt mottónak – „mert úgy szokás” – a következő két cím így a Szétszaggatva és a Betegen lesz, amikor lesz.
Csikós – Zalán Tibort egyszerűen csak „briliáns agyú kópénak” becézve – arról kérdezte a szerzőt, hogy tényleg regénynek tekinti-e ezt a sorozatot. „Sosem akartam regényt írni, a Papírvárost óriási befejezetlen mondatnak látom” – válaszolt Zalán, aki szerint a költőkre jellemzően nincsenek valódi történetei, s egyszerűen a nyelv önteremtő folyamatával jár, hogy a 4-5 oldalas szövegfüzérekből valami mégis kibontakozik. A befejezetlenség szerinte saját életére is érvényes, mivel nem léteznek lezárt mondatok és események, az idővel csak a megoldatlanságok halmaza gyarapodik. A kézzel fogható történet hiányát Csikós is megemlítette, bár szerinte ez a Papírváros egyik nagy trükkje is: a látszólag sehova sem tartó mondatok hínárja mintha iszapba húzná le az olvasót, egyre mélyebbre kerülünk a szövegben, ami szinte észrevétlenül bontja ki az eseményeket.
Csikós Attila, Zalán Tibor
A „regény vagy nem regény” dilemmájára Horváth Bence is kitért: szerinte hiába nem tartja magát regényírónak Zalán, a Papírváros-sorozatot teljesen tudatos és könyvenként eltérő szerkesztési módszerek jellemzik, a szerző pedig komoly küzdelmet folytat a nyelvvel és a nyelvért, mindent bevet, amit a szöveg még elbír. Zalán Tibor bevallotta, ő alapvetően nem megszerkesztett történeteket, hanem mondatokat ír, és élvezi, hogy tudja követni vonalvezetésüket, mivel nem tartja magát túlzottan gyors felfogású embernek. „Általában nem olvasom a saját könyveimet, viszont a Papírváros III. írásakor rájöttem, hogy nem emlékszem, mire tértem ki az előző kettőben. Elkezdtem újraolvasni ezeket, de gyorsan abba is hagytam, túl sok hibát találtam bennük, ma biztosan másképp írnám meg mindkettőt” – jegyezte meg Horváthnak felelve.
Zalán szerint mindhárom kötet monomániásan ugyanazon kérdések körül örvénylik – elszakadni ezektől nem lehet, ahogy elfogadni sem, hogy a lét eltörött, nincs értelme és nem is szerethető. Tudatos döntések helyett érzelmi és elmeállapotok határozzák meg a Papírváros-szereplők sorsát, ahogy mindannyiunk, ők is a megoldatlansággal küzdenek: szenvedélyük és tehetetlenségük foglyai, igazán élni nem tudnak, de meghalni sem képesek. A Papírváros –Letarolva építész karakterét – akit az előző kötetekből is megismerhettünk – a szenvedély hajszolása és tudatos önpusztítás tereli fokról fokra a halál felé, míg a másik meghatározó szereplő, a fiatal egyetemista végzete, hogy tiszta és ártatlan akar maradni, miközben az óriáskígyóként köré tekeredő besúgói rendszer folyamatosan önfeladásra, bemocskolódásra kényszeríti. „A legmocskosabb módon bírják árulásra: olyan dolgokat mondatnak ki vele, amit maguk is jól tudnak, de kierőszakolják részvételét”– mesélt hősének kálváriájáról Zalán Tibor.
Horváth Bence és Csikós Attila
Bár a besúgók szerepeltetése egyértelműen a kommunizmus érájára utal, bevallása szerint fiatalként egyáltalán nem tűntek számára olyan sötétnek a 70-es évek, és furcsállja is, hogy utólag mindenki így számol be róla. „Úttörő és rövid ideig KISZ-tag is voltam, majd az egyetemen kezdtem rájönni, hogy még sincs minden rendben, kezdtem megismerkedni a 20. század igazi történelmével. Később kiléptem a KISZ-ből, és idővel már atrocitások is értek a hatalom részéről – ekkor jöttem rá, hogy elvesztettem az alapot, a fiatalságom alapjait. De akkor mi marad?” – kérdezett rá múltjára a költő.
A Csikóssal folytatott beszélgetés során Zalán megjegyezte, elmúlt 40 éve valahogy egybecsúszott előtte, gyermekkori emlékei is élőnek, mainak tűnnek. „Nem érzem magamat most sem öregnek, tapasztaltnak – épp a regényírás mutatja meg, hogy van mire emlékezni, sőt, egyre inkább csak emlékeim vannak. Már tudok a világhoz alakulni, változni – ki is léptem mindenhonnan, az Írószövetségből, legújabban a Sziveri Kuratóriumból is, aminek annak idején alapító tagja voltam” – mesélte a költő. Elismerte, ebben az értelemben kívülről néz mindent, – ezt lehet teljes magánynak, tartásnak is nevezni, de „inkább ne hívjuk sehogy”.
Zalán az esten mesélt köteteinek arculatáról is, kiemelve a grafikus Kovács Péter és a borítótervező- tipográfus Szürke Péter munkáját, hiszen nekik köszönhető, hogy a Papírváros-könyvek kívül is azt hordozzák, amit belül. Szóba került Békéscsaba – a helyi piaci talponálló Zalán számára már mindig „a kocsma” archetípusa marad, és megjelenik a Letarolva-kötetben is. Menszátor Héresz Attila az est folyamán gitározott, témához illő kocsmadalokkal és átélt felolvasással kísérte a közel másfél órás, dedikálással véget érő könyvbemutatót.
