Szpenátyi Katalin
Himnusz a színházért - ezt csak dalban tudom elmondani
Liliomfi — az évad II. bemutatója a Gyulai Várszínházban

Vidnyánszky Attila rendező merészen, közhelyes megoldásoktól mentesen állítja színpadra a kiszemelt műveket (2000-ben Ukrajnában Az év avantgárd rendezője), ezért is különös várakozás előzi meg darabjait. A Gyulai Várszínház idei évadában Szigligeti Ede Liliomfi című társadalmi vígjátékát vitte színre. Ami azért lehet meglepő, mert a mű egyszerű, könnyed hangvételű, nagy ívűnek nem mondható játék, nem terhes rejtett üzenetekkel, középpontjában természetesen szerelmi bonyodalom áll, reformkori humorral. Adódik a kérdés, milyen érvek alapján született a döntés, miért esett épp a Liliomfira a választás.
A Gyulai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház közös produkciójáról a próbák idején így nyilatkozott a rendező:
„Úgy gondolom, hogy a Liliomfi messzemenően megfelelő alapanyag arra, hogy a színházról és a szerelemről mondjon örök érvényű dolgokat. Számomra a Liliomfi furcsa himnusz a színházért – a színház mindenhatóságát és gyönyörűségét igazolandó. Kicsikét magáról a színházról fog szólnia darab és remélem, hogy igazi jó nagy játék lesz az előadás.” S valóban önfeledt játék tanúi lehettünk.
A rendezői ötlet következtében Vidnyánszky Attila Gyulán is annyiszor megtapasztalt fantáziája ismét messze szárnyalhatott: Szigligeti Ede népszerű Liliomfiját cakk-pakk felpakolta egy vándorszínház szekerére és betolta a várszínpad közepére. Mariskástul, Kamillástul, professzor Szilvaistul. A szünet nélkül játszott, de a szerző három felvonását jól követő, tagolt előadás komédiásokhoz illő alakításokkal szórakoztatta a közönséget. Talán vértelenebbül indult, mint az a beregszásziak korábbi gyulai produkciói alapján várható volt. Igaz, a kezdő, stáblistaként is funkcionáló jelenet nem is indokolt harsány felvezetést, ugyanakkor remek alapot adott a játék későbbi pergő ritmusának.
Annak ellenére, hogy a címlapról hiányozott a társulat két vezető színészének neve – Trill Zsolt, Szűcs Nelli –, a bemutatót telt ház várta. Ez mindenkinek jó hír, azt igazolja, hogy az eddig jobbára „másodvonalban” mutatkozó művészek is bizonyítottak már a színpadon. A „másodvonal” szóhasználat egyébként is sántít, hiszen a beregszászi-gyulai Liliomfi csepűrágói sok-sok alkalommal kaptak olyan szerepeket az elmúlt években Vidnyánszkytól, amelyekben kiteljesülhettek, s nem is hagytak kétséget tehetségüket illetően. Aki egyszer látta a fent említett színészpárost játszani, visszavárja őket, de a színészgárda így, nélkülük is kitűnőre vizsgázott.
A Liliomfit formáló Rácz József megírt szerepében váltogatta jelmezét és jellemét, míg a többiek, többnyire, többször is áteshettek a színészválogatáson… A jelmezek, az ízes beszédmód, a jelenetekben zajló ceremóniák következetesen igazodtak a XIX. század világához, de nem zártak oly szorosan, hogy ne hagytak volna helyet, sőt, alkalmat teremtettek azoknak a zenei közjátékoknak – közjáték itt rangot jelentsen! –, melyekben különböző ízlésű dalok hangozhattak fel az operettre, a cigányzenére, a musicalre, a balkáni összhangzatra emlékeztetve. S persze, a nézők kedvét leplezetlen hatásigénnyel keresve – egyúttal osztatlan sikert aratva.
Az első színben csalódottan vettem észre, hogy a társulat számomra egyik legkedvesebb színésze, Ferenci Attila az „alkalmi” zenekarban dobolgat. Méltatlankodtam is, de csak addig, míg a szekér fordultával (II. felvonás, Fogadó a fehér báránykához, anno 1810) Gyuri pincér hősszerelmes alakjában viszont nem láthattam. Hát ki tehette volna a szerelmes kijelentést: „Ezt csak dalban tudom elmondani!”, olyan bájjal, hogy a közönség a hasát fogja, ahányszor hallja?! – Csalódás, méltatlankodás visszavonva. Sőtér István szintén pótolhatatlan tagja a beregszászi társulatnak – ezt most Szellemfiként bizonyította. Kiemelkedő karakterszínész, puszta megjelenése hangulatteremtő. Komikája utánozhatatlan, sejtésem szerint viszont ugyanazon képességei és kiállása birtokában drámai szerepben is karizmatikus lenne – bár láthatnám egyszer.
Zárójelben, de mégsem: bár Vidnyánszky – jelenleg a debreceni színház nagy álmokat dédelgető művészeti vezetője – jó ideje nem kedveli, ha minduntalan felemlegetik a beregszászi színház egykori-mai áldatlan állapotait, most talán eléggé indokolt párhuzamot vonni a darab vándorszínészeinek sorsa és a kárpátaljai társulat életkörülményei között. Citálva a szűkös anyagiakat, a kőszínház hiányát és.., de mindenekelőtt azt a lelkesedő előadásmódot, autentikusságot, ami az egyik legjellemzőbb rájuk – s ami profizmusukkal karöltve hoz évről évre közönséget is lelkesítő előadásokat.
Reméljük, még sokat tapsolhatunk a csapatnak Gyulán is, melyről Vidnyánszky a várszínház műsorfüzetében így vallott: „… mindig melegséggel tölti el az ember szívét, hogyha odamegy, ahova először hívták meg, ahol először ismerték föl azt, hogy érdemes lesz őt meghívni. Gyula az elsők között a legelső, ahová mint nyári színházba elkerültem a beregszászi társulattal együtt. Mondhatom, hazajárok Gyulára. Tavaly nyáron szabályosan hiányzott, hogy kimaradt ez a név, és már várom, hogy mehessek. A város hangulata egyedi, semmihez sem fogható-hasonlító és a munka is tipikusan gyulai ritmusú, tempójú: hőségben, időről időre egy-egy viharral megáztatva, ez mind-mind beletartozik az ottani létbe.”

— Szpenátyi Katalin helyszínije a III. Irodalmi Humor Fesztiválról
— Határozatlansági elv helyszíni tudósítás Esterházy Péter felolvasóestjéről
— Darvasi Ferenc esszéje Szász Jánosról
— A 44. évad programja
— Darvasi Ferenc kritikája Szász János Lear-rendezéséről

Főlap