Bácska-Bánát Parádé
Vajdasági Napok, Irodalmi rendezvénysorozat Veszprémben, 2011. március 21-23.
- képriport and more -

Tessék elképzelni a következő jelenetet. Anna Górecka lengyel műfordító, a Literature NA SWIECIE című folyóirat (AKA Nagyvilág) felelős szerkesztője a Veszprémi Vár egyik palotája előadótermében ismerteti, méltatja a vajdasági magyar irodalom jelentőségét és eredményeit, magyarul (veszprémi diákoknak, például). Miközben a tárgyalt vajdasági magyar irodalom képviselői (Tolnai Ottótól Fenyvesi Ottóig, Ladányi Istvántól Bozsik Péterig és Thomka Beátáig) ott ülnek az első sorban. Ez már önmagában nagyon ZEN.
Aztán, amikor Ladik Katalin tizenéves egyetemistáknak mutatja a testi (és egyéb) tabukat döntögető, a művésznő által szigorúan ö-vel ejtett performance-ait videóról, és amikor Szőcs Géza kulturális államtitkár (álamtitkár?) egy hatalmas színpadon állva, mintegy mellékesen jelenti be az utóbbi évek legjelentősebb irodalmi intézményrendszeri innovációját/beruházását (néhány hónapon belül megkezdi működését a Sziveri Intézet), és amikor Sava Babić műfordító, tanszékvezető egyetemi tanár nevetve meséli (többek között a vele szemben ülő Navracsics Tibornak), hogy a kortárs szerb értelmiség úgy (csillapíthatatlan étvággyal) fogyasztja a Hamvas-életművet, mintha anélkül nem lehetne (nem lenne érdemes) élni (nota bene szerbül olyan Hamvas-mű is hozzáférhető, amely még magyarul sem (!) jelent meg), és amikor Odorics Ferenc egy szaktudományos előadás keretében hosszan hallgatói szemébe néz, majd ellentmondást nem tűrve azt mondja, hogy "József Attilát 1948 után biztosan kivégezték volna" - szóval akkor (/ekkor) a tudósító feltett kezekkel, további kérdések nélkül veszi tudomásul, hogy ez itt a Charlie és a csokigyár irodalmi átirata; a "Véletlen-művek, ahol meglepetések érnek".

Mondom egyszerűbben, fegyelmezettebben is. A Géczi János költő, író, tanszékvezető egyetemi docens és Ladányi István irodalomtörténész szervezte Vajdasági Napok című háromnapos programsorozat egy elképesztő gazdagságú, pazarul megszervezett, a téma legnagyobb sztárjait felvonultató irodalmi fesztivál volt - tele extremitással, szellemmel, inspirációval. Tele meglepetésekkel.

Anna Górecka és Géczi János sutyorognak

Fenyvesi Ottó itt nagyon szigorú (egyébként nem)

Fenyvesi Ottó kollázskiállításának megnyitója a Dubniczay-palotában (márc. 21-én). Nagyon sok ember a zegzugos, osztott kiállítótérben, a megnyitót Virág Zoltán irodalomtörténész, a SZTE egyetemi docense tartja (felolvas egy tanulmányt). A látszólagos értelem teljes dekonstruálása, mondja Virág. Az. Kartonlapokra kasírozott újságkivágások, szövegtöredékek (jellemzően csak szavak), amelyek formákká állnak össze, tereket nyitnak, a bennük maradt, csonka nyelvi mozzanat, a szétfutó szavak halmaza inkább jelmez a képzőművészeti tetten (rajta) - nem tartalom (benne). A tárlat anyaga izgalmas ugyan, ha egy-egy művet figyelünk, ám együtt, összehordva-összerendezve a tudósítónak az jutott róluk eszébe, hogy a kollázs-technika a neoavantgárd irodalom mene-tekel-ufarszinja. Intencionalitás nélkül a művészet gesztus marad.

Virág Zoltán

Horváth Géza irodalomtörténész

Az értelem dekonstruálásáról

Beke Ottó irodalomtörténész és DNS-legény

Tolnai Ottó irodalmi estje (délutánja) a Pannon Egyetem auditóriumában. Nem kér moderátort a palicsi mester, one-man-show száznál több ember előtt, és sok humorral, öniróniával (ahol kívánja), arányosan keveri a laza sztorikat a drámával. Mesél. Arról, hogy Eörsi István hogyan csapta le a legyet egy miniszter homlokán (előtte engedélyt kért), hogy Esterházy hogyan kapta el a levegőben (nem ugyanazt) a legyet, hogy milyen volt felolvasni Apti Bisultanov csecsen költővel Münchenben, és hogy hol beszélt neki egy bosnyák takarítónő és özvegyasszony a srebrenicai síró tehénről (könnyezett az a boci az égő istállóban, mert ellőtték a tőgyét - a férfiakat addigra lemészárolták, női tanúk maradtak). A végén felolvasta az Életem legszebb irodalmi estje című kisprózát, átírva Veszprémre. Olyan volt a szöveg is, mint a show: a széleknél vicces, beljebb drámai.

Tolnai Ottó

Tolnai Ottó (középen)

A Ex-Sympsion lapszámbemutatója az egyetem aulájában (márc. 22-én). Itt is tömött széksorok, nem is bumlizunk be a sűrűbe, a társalgóban keresünk üres asztalt, a lényeget onnan is lehet látni, hallani. A Ex Sympó Ladik-számmal jött ki legutóbb (laprecenzió a tudósító blogjában), azt járják körbe (ültükben) Bozsik Péter főszerkesztő, Ladányi István, a szám felelős szerkesztője, Fenyvesi Ottó költő, Dánél Móna irodalomtörténész, az egyik Ladik-tanulmány szerzője, és maga Ladik Katalin. Nem vagyok tudatos, mondja a művésznő, érzésből, intuícióból dolgozom, nem tudom magyarázni saját tevékenységemet. Mutatja inkább. Projektor vetít videókat, az egyiken Ladik Katalin szívószálat dug az orrába, üvegkádban vizet bugyborékoltat vele percekig, közben nyihogás, nyerítés vagy mi jön ki a torkán, hulu-lulu--hulu-lulu, ezt lehet hallani nagyon sokszor. A produkciótól a megjelent diákság ártatlanabb fele megdermed (ahogy ez is lehetett a cél, nyilván). Hangköltészetnek hívják. Egy másik bejátszáson aerosolos flakonból gipsz-szerű, száraz, fehér port fúj az arcára. Szép, fiatal arc bevakolva, aztán nem történik semmi. Telik az idő, a kamera lassan közelít az arcra, miközben a gipsz kezd lepattogni, a fiatal nő fél perc alatt válik öregasszonnyá. Harmadszor látom a felvételt, de ez most is megindít - ahogy az elmúlás szomorúsága benne néhány mozdulatban. Meséltetik a pályájáról, a vajdasági értetlenségről, az anyaországiról, a meztelenkedésekről, Ladányi és Dánél ad egy gömbölyű irodalomtörténeti keretet a Ladik-munkássághoz, Fenyvesi barátként kérdezi személyességekről. Ül az asztal mögött Ladik Katalin mint a neoavantgárd költészet nagyasszonya. És mellette (kettővel) Bozsik Péter - mint olyan.

Itt érdemes elmondani, hogyan kerül Veszprémbe a Vajdaság. A 90-es évek elején (példátlan kiállással) a város befogadta a dél-szláv háborús őrület elől menekülő alkotói közösséget. Sokan maradtak a háború után is, otthont találtak Gizella királyné vára alatt. És hoztak magukkal az anyaországi irodalomba valami nehezen leírható dolgot. Az a keresetlenség, intuitivitás, zabolázhatatlan szabadság, ami például Bozsik Péter alkotói karakteréből árad - az a különcségekhez egyébként szokott, edzett szakmában is unikális.

Bozsik in Green

Ladik Katalin (középen)

Baráth Ferenc plakátkiállításának megnyitója

Bozsik Péter, Ladik Katalin, Dánél Móna, Ladányi István

22-én este a szabadkai színház vendégjátéka a helyi művelődési központban. Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című művét állítják színpadra. A szöveg gyönyörű, Tolnai zseniálisan épít táguló, folyton változó, újraíródó világokat ismétlődésekből, mantrázásból, forognak vissza félsorok, metaforák, egyre több, a második könyvtől már örvény, víznyelő a mű, a tömege, a lendülete elsodor. A szövegé. Közben a színpadon történnek dolgok. Emberek (férfiak, nők) szaladgálnak szövegkönyvvel a kezükben, ordítanak sokszor. Behoznak egy deszkát, gyalulják, kiviszik. Behoznak egy koponyát, ívhegesztővel hegesztik, kiviszik. Cintányérokat hoznak, por hull rájuk az égből (a zsinórpadlásról), azokat is kiviszik. Közben a férfiak és a nők vicsorognak, vonaglanak. Amikor behoznak három zebrát (életnagyságú bábot, mármint), hogy aztán azokat is (bármi különösebb szerep nélkül) kivigyék - akkor odahajolok az asszony füléhez: Ez a palicsi állatkert, szimbólum, érted!? Kinga végignéz a színpadképen, Az, mondja, Már félórája a palicsi állatkertet nézzük. Ő a társulatra érti - úgy se rossz a felismerés. A tudósítónak meg az jut eszébe, hogy ha egy rendező végképp nem gondol semmit a színpadra állított műről, akkor történnek effélék. Hogy telepakolódik értelmetlen, de legalább kellően széles, hangos gesztusokkal, a néző meg hűljön, hogy ez aztán a radikális művészet. És igen (a gyakorlottabbak már nyilván kitalálták), a színpadon mutogatódik meztelen kebel, meztelen férfisegg. Az ilyen produkcióknál ezek kötelező elemek. Einz-koma-null, az előadás egy blöff. Pont.

Horváth Géza a bemutató előtt

Szőcs Géza köszönti a programsorozatot a bemutató előtt

23-án két izgalmas előadás Hamvas Béláról. Sava Babić arról beszél, hogyan fordult bele Szerbia másfél évtized alatt egy masszív Hamvas-kultuszba. Náluk nem ismerték a tiszapalkonyai raktárost, Babićot viszont igen, úgyhogy a szerb írástudók értetlenebb részében feltámadt az a gyanú, hogy Babić csak kitalálta Hamvast, a saját munkáit "fordítja vissza" szerbre. Ez a legenda sokáig tartotta magát, újságokban is megjelent, vádként, aztán, amikor Kemény Katalin egy művét is szerbre fordította Babić, a kiadó szerkesztője röhögve adta vissza kéziratot, hogy Ejnye, Sava, sok lesz már, hogy még feleséget is kitalálsz nem létező Hamvasodnak. A professzor vidám, szellemes, az előadás összeszedett, pontosan mutatja azt az irtózatos volumenű munkát, amit elvégzett. Végül megemlíti, hogy maga miatt fordítja Hamvast. Mert szereti nagyon, kell neki, de magyar nyelven csak a mondatokat érti. Le kell fordítania a saját nyelvére ahhoz, hogy a hamvasi világ lényegéhez hozzáférjen, hogy nyíljanak művek.

Ladányi István, Sava Babić

Szerbre fordított művek koszorújában a mester portréja

Babić professzor

Odorics Ferenc előadása József Attiláról és Hamvasról. Döbbenet. Utoljára tizenkét éve hallottam élőben előadni, az ezredfordulós Kanyó-konferencián beszélt a tropológiáról, válaszokat, megközelítéseket keresett, óriási elme volt. A Mojo nevű kocsmában rendezett tudományos üléseken szellemi gerillacsapat élén váltotta le a logikai pozitivista gondolkodást az irodalomtudományban. Utakat nyitott, kérdezett, olvasott mindent.

Odorics Ferenc a Vajdasági Napokon Hamvas Béláról beszélt, József Attiláról, hogy ők brahmanák voltak. Meg hogy a fény áttöri a valóság borzalmát, meg hogy mindannyiunkban ott van az aranykor emléke. Meg hogy a kövek őrzik legtovább az információt, meg hogy József és Hamvas nyitják az ajtót a mindenség lelke felé, meg hogy Szegeden a József Attila sugárút megy északra, a Kossuth Lajos sugárút jön nyugatról, és mellettük ott a Boldogasszony meg a Szentháromság, és ez aligha véletlen. A tudósítót szomorúvá tette az előadás. Odoricsnak már nincsenek kérdései, kétségei, csak válaszai vannak. Nem vizsgálja, hanem hirdeti választott kutatási tárgyának felismeréseit, igazságait. Hittel, erővel. A irodalomtudományi rendezvény ezen a ponton átlényegül teológiává, Odorics a szinkretizmus papjaként lép fel. Lehet, hogy a kutató közben kihalt belőle, vagy nem tudom. A tények, az empirikus világ rögzítettségei már nem zavarják. Az előadás csúcspontján A Dunánál című verset magyarázza. Rajzol a táblára. Hogy jön a Duna, a szent víz be a Kárpát-medencébe (vízszintes vonalat rajzol), és "a hosszú esőt - néztem a határt: / egykedvü, örök eső módra hullt", mondja a költő, örök eső mint idő, hull fentről (függőleges vonalat rajzol a táblára, áthúzza vele a vízszinteset, az ábra így kereszt), és kész. Szimbólum, szentség. Mondom, a világ már nem zavarhatja meg a lényeget. Például az a tény sem, hogy az eső, akármennyire idő is egyben, nem hullhat a Duna alá. Vagyis nem állhat össze keresztté. De nem baj, jól van így ez is.

Odorics Ferenc

Délután a jó és a rossz kertjében

Vajdasági Napok Veszprémben, nagyszerű három nap, irodalmi előadásokkal, koncertekkel, színházzal, kiállításokkal, meglepetésekkel a Véletlen-művek, "van egy külön terem fűnek, / van egy külön terem a vérnek".

szöveg és fotó: Szabó Tibor Benjámin

Thomka Beáta

Géczi János

Darko Tomsić

Rácz Péter

Anna Góreczka