Darvasi Ferenc
Szigliget 2010
Annyiféleképp lehetne beszélni a szigligeti JAK-táborról.
Próbálkozhatnék például valamiféle objektív nézőponttal, már ha ember képes ilyesmire, kívülálló módjára szemlélni az eseményeket.
Hogy például az írószemináriumokat Borbély Szilárd (líra), Mohácsi István (dráma) és Grendel Lajos (próza) tartották.
Kukorelly Endre
Vannak, mondjuk, ilyen jegyzetmorzsáim:
„Az egyik esti beszélgetésen (Tanár is lehetsz) Tamás Zsuzsa moderálásában az irodalom és az oktatása volt a téma, a beszélgető felek közt két középiskolai tanár (Csobánka Zsuzsa, Porogi András) és két kreatív írás kurzust vezető személy (Kukorelly Endre, Menyhért Anna). Olyan kérdések merültek itt fel, mint hogy lehet-e valaki egyszerre tanár és író magas színvonalon, lehet-e egyáltalán tanítani a tanárságot, vagy az valami velünk született képesség. A diskurzus ezúttal valóban diskurzus volt, vitákkal. Kukorelly Endre fogalmazta meg a legszélsőségesebb véleményt, szerinte minden gyereket rá kellene szoktatni a szépírásra, ez a létező dolgok egyik legfontosabbika, és nem lehet elég korán kezdeni ezt, mert a fiatalok, ha már tévéznek, youtube-oznak, akkor már talán el is késtünk. Abban mindannyian egyetértettek, hogy nem csak a kortárs irodalom oktatására van szükség, hanem a klasszikuséra is, persze nem a teljes Odüsszeiát erőltetve, inkább összefoglalva a mítoszokat, vagy mai környezetbe helyezve őket, a sztorijukat elemezve. Elhangzott az is, hogy a magyartanárok helyzete annyiban is sokkal rosszabb, mint régebben, hogy míg a 70-es, 80-as években a legnépszerűbb tárgyak egyike volt az irodalom, most a középmezőnyben kullog, alig olvasnak a fiatalok."
Ez a beszélgetés egyébként a Hogyan kerüli el a literátor az éhhalált? sorozat keretén belül rendezték meg, ahol - életben maradási lehetőségekként - a műfordításról, újságírásról, szerkesztésről is szó esett.
A Vörös Postakocsi legújabb száma
„Bemutatkozott A Vörös Postakocsi folyóirat. Az első körben Turi Tímea kérdéseire a szerkesztők, Antal Balázs, Bódi Kata és Onder Csaba válaszoltak. Úgy mutatták be lapjukat, mint amely kettős funkciót tölt be: a régió problémáinak is teret szentel, de országos szintű kérdéseknek is. Szerzőik közt is jó arányban keverednek a helyi és az országosan elismert alkotók. Megtudhattuk, hogy a 2007 óta megjelenő lapot egyre többen olvassák, a fiatalok körében különösen népszerű. Részben tematikus számokkal jelentkeznek, a tematikusság a kritikákon vagy a tanulmányokon érhető tetten, a szépirodalom rovatot nem eme szempont szerint szervezik. A szerkesztők kitértek részletesebben a legutóbbi lapszámokra is, bemutatták a Tiszadobot és az elsősorban a könnyűzenét középpontba állító, 2010/1-es és 2-es füzetet is. A szerkesztők után A Vörös Postakocsi - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei - szerzői következtek: előbb Csabai Lászlót hallhattuk, aki a nemrégiben a Magvetőnél megjelent Szindbád, a detektív című regényéből olvasott fel egy Constantában játszódó részletet; őt a Hasas Pasas álnéven publikáló szerző (akit, hátha nyíregyháziak is olvassák ezt a cikket, nem leplezhetünk le) gasztronómiai esszéje követett; majd Nagy Zsuka és Kürti László zárta versekkel az estet."
„Rendkívül izgalmas előadásokat tartott Szilasi László, aki a régitől a kortársig zanzásítva végigveszi a magyar irodalmat, azt a jelenséget vizsgálva, miért is alakult úgy, hogy szerzőink folyton valami asztalt beszakító, hatalmas művel kívánnak a közönség elé lépni. Hányszor is szakadt meg a magyar irodalom folytonossága, mennyiszer alakult úgy, hogy az alkotók nem az azt megelőző korok hagyományára építettek, vagy teljesen megkerültek mindenféle korábbi hagyományt. Ilyen kérdéseket is vet fel Szilasi."
Marno János
„Az egyik legizgalmasabb beszélgetés az, amikor Marno János költőt Nemes Z. Márió és Harcos Bálint faggatja. Valójában Marno Harcossal vitázik (igen, ebben az esetben nyugodtan alkalmazható a vita szó), Nemes a mérleg közöttük. Világnézeti beszélgetés, de ritkán találkozunk már ilyennel (remélhetőleg olvasható lesz majd valahol a szerkesztett változata). Olyasmivel, ha valaki értelmezni próbálja a civilizációban elfoglalt helyünket, ha istenről vagy éppen a nem létezéséről beszél, alapfogalmakra kérdez rá, hogy például az irónia igazából mit is jelent. Tehát ha ironikus egy alkotás, akkor azzal, az iróniával mit is állít, állít-e valamit a szerző a maga teremtette univerzumról. Marno szerint a világ tele van protézissel, mesterséges dolgokkal, s mi magunk csak ezek közt tudunk létezni - miközben már nem is az a kérdés, hogy a protézisek illeszkednek-e hozzánk, hanem fordítva: mi beleillünk-e egyáltalán a protézisek uralta világba. Szóba kerülnek a kapcsolódási pontok, Pilinszky János és a Marno által még nála is jobban becsült József Attila. Számomra a legizgalmasabb pontja a beszélgetésnek mégis az, amikor a költő az ártatlanságról vall: arról, hogy mennyire vágyunk rá, és mennyire képtelenek vagyunk elérni, mindig elbukunk - és verset is úgy lenne jó írni, levetkezve mindenféle külsődleges tudást, csupáncsak ártatlanul."
És még annyi mindent lehetne említeni, mert ezer és egyféle program volt Szigligeten. Felolvasások, kötetbemutatók. De kérdés, meg lehet-e fogni egy irodalmi tábor lényegét azzal, ha ezekről csupán krónikási nézőpontból beszámolunk. Kérdésnek kérdés, de mint olyan, hülye kérdés, mert nyilván nem lehetséges. Arról nem beszélve, hogy nem is voltam végig a táborban, el kellett közben utaznom a Vidor Fesztiválra.
Orcsik Roland
És egyébként is: ugyanilyen izgalmas, amikor Orcsik Roland a kutyájáról mutat videókat a telefonján, hát még, amikor megállás nélküli asszociálással szórakoztatja közönségét; vagy, hogy éjszakára kiteszik a konyhán az ételeket, és bárki kedvére repetázhat, és főleg mi, a nyíregyházi iskolán nevelkedettek rablunk rá az ételekre újra; vagy, hogy van egy pingpongterem, ahol Németh Zoli ad leckéket a nála kevésbé tehetségeseknek (ergo bárkinek a tábor lakói közül); vagy, hogy vannak itt gyerkőcök is, és jó velük barlangokat, szellemeket keresgélni a kertben. Vitázni azon, hogy a makói Haverock vagy a gyomai Fesztigyál a színvonalasabb rendezvény. Az emtékás kollégákkal (bizony, mert hárman is vagyunk itt ilyenek!) Kanta Józsiról és Illés Béláról beszélgetni. (A ká életbe, hogy megint előkerült a foci, egyszerűen nem tudok cikket írni az MTK nélkül, bocsánat...) Arról, hogy miért esik olyan jól nyáron a balaton-felvidéki rizling, és miért esik mindig jól a szotyi. Talán ez a nyomvonal lett volna inkább a helytálló...
Ezerféle írótábor van. Hiába: a legjobb a szigligeti. Miért is? Kezdetben vala a helyszín. Aki járt itt, annak nem kell elmagyarázni, miért mondom ezt, aki meg nem, az jöjjön el sürgősen. Az Esterházy-kastély és a kert, a tóval, a szigettel, igazán felesleges lenne ragozni. Jó, az Öregszem kocsma sajnos, már rég nem működik, de egyébként minden a régi: napközben a cukrászdában ülünk, este meg a könyvtárszobában és a teraszon van a buli. Illetve dehogy minden ugyanolyan, évről évre öregszünk. De erről meg jobb hallgatni, mert Szigliget a fiatalokról, a fiatalosságról szól: hogy van néhány nap az évben, amikor mindenki - irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, költő - belazul.
