Előfeltevésnek javaslom: egy jó felolvasóestről nem csak írni nehéz, de az ilyest már követni is feladat. Az ok egyszerű. Ha valódi tétje van annak, ami a színpadon történik (ha tartalom, ha teljesítmény feszíti a produkciót), akkor hamar kapunk olyan mondatokat, amelyek nem maradnak a levegőben, nem tudnak elhallgatni, beindítják és táplálják a másik, a párhuzamos, a nézőben belül éledő-futó estet (értelmezés, továbbgondolás, néma vitatkozás, effélék). Termékenyíti publikumát a működő felolvasás, mindig elveszíti a fonalat az embernek fia (/lánya, ki melyik), mivel a belsőre, a sajátra is figyel közben, azt is építi. Élménynek hívják. Az irodalmi rendezvények ezért vannak, persze, a tudósítót viszont nem segíti, hogy elkalandozásra hív, amit hall, hogy bekapcsolódást, személyes viszonyt kényszerít ki — semmi se egyszerű.

A program hatkor kezdődne a könyvtár szépen felújított játszóházában (most előadóteremnek hívják), ám csúszik minden, a tévések interjút kérnek és előre, Kiss László magányosan üldögél (majd álldogál) a nézőkkel szemben darab ideig. Zavarban is lehetne, de nincs, görcstelenül sztorizgat, Tóth Kriszta-versekhez ad értelmezést, munkásságot méltat, emlékeket mesél, nem sokat, nem hosszan, épp amennyit elbír a helyzet. Aztán előkerül a vendég is, mosolyog, lassú és elegáns, köszönés után lesüti a szemét. Egy-egy fotelben ülnek, így a beszélgetés, szinte csak egymásra néznek végig, a moderátor az elején még próbál a nézőkkel is törődni, de a személyes kontaktus ezt hamar elsodorja, nem színházi produkció épül, hanem egy magánbeszélgetés, abba lát bele a publikum, finom dialóg a két író között, udvarias és kölcsönösen figyelmes, szokatlan az egész, intimitása van (már ha tud intimitása lenni az olyan témáknak, mint a minimalista prózatechnika meg a narrációs rétegződés). És nem csap át személyeskedésbe, nem válik tolakodóvá. Sajátos.

A Vonalkód (Magvető, 2006) című novelláskötettől az elrugaszkodás, hogy miért is ír prózát egy költő, konkrét szövegektől indulnak (Miserere, Take five), de minden válasz általánosba fut, túlér Tóth Krisztina személyes tapasztalatain, nyugodtan, gondolkodva meséli a vendég, hogyan keresi a prózában a működő formát, a legmegfelelőbbet, hogy minél kevesebb szóval egy történetet, és a szerkesztés szerepe is óriási, szerinte a motivikus ismétlődések tartják meg a novelláit, a trükkös konstrukció, utalások, visszacsatolások hálózata, és hogy ez mégis a lírikus módszere, banális történetmagokból szépet összerakni, mert a nagypróza, az egész más, ott már igazi szüzsé kell, saját lábán megálló, ő nem is tudná csinálni, kedve sincs, mert más érdekli, számára puhatolózás, kísérletezés az elbeszélő nyelv, nem tartja magát valódi prózistának. Gördülékenyen fut a dialóg, alkotói műhelyének gondjait, kérdéseit, feladatait vezeti elő Krisztina, mintha ott és akkor keresné és találná meg a válaszokat, de túl sok jó mondatot mond, idézhetőt, emlékezetest, ebből gondolom, hogy nem először keresi — hogy ilyen (hasonló) kérdésekre korábban is felelt már hasonlókat. Moderátorát is bevonja saját eszmefuttatásaiba (Te is biztos találkoztál már vele; Mindannyian megéljük típusú mondatnyitások), a témáiról beszél, a megalázottság különböző arcairól, és hogy mindig ebbe fordul vissza az írás, mert így működik ez a munka, író, költő nem szabadulhat témakörétől, bármerre vinné szövegét, ugyanoda ér századszor is, a lüktető téma pedig hozza magával az abba illő konkrét elemeket, egyszer csak megtalálnak az alkalmas történetek, mondja Tóth Krisztina, jönnek maguktól, minden arra rímel, Kiss László pedig közbeszól, Úgy kezd beszélni a világ. A költőnő bólint, Azon a nyelven. Értik egymást. A vállalt korlátozókról esik még szó ebben a blokkban, hogy az kell, szükséges, Tóth Krisztina számára legalábbis, ő így érzi jól magát a szövegeiben, ezért lett a Vonalkód összes szövege a vonal metaforájára felfűzve, nincs valódi funkciója, de segít mégis, sztorit mesél a vendég, hogy olyan ez, mint az uszodában a pályákat elválasztó bójasor, amibe soha nem kapaszkodik bele, eszébe se jutna, de szereti, ha ott van, ha rá tud pillantani — mutatja az irányt.

A párbeszédes rész után olvasás, újabb (a Vonalkód utáni?) próza, a feleségét csaló múzeumigazgató, egy ellopott kiállítási tárgy (régi térkép, rajta régi folt valami szentnek a vérétől), azt kell pótolni, hogy ki ne derüljön a hanyag kezelés, aztán kerül is azonos térkép, meg rá a folt a szerető testnedveiből vagy honnan, alig hihető sztori, de működik mégis, mert visszafogott, mert az egyes jelenetek jók, szórakoztat, visz magával a Tóth Krisztina teremtette abszurd, Kiss László a metaforikus prózanyelvről beszél, hát, nem az a klasszikus metaforikusság ez, de valami hasonló, elemeli a művet a hétköznapoktól, védi a partikularitástól, miközben az illetlen alaphelyzet meg az ironikus bibliai utalások lezárják a kaput a béna pátosz előtt. Hiteles anyag, szerethető, és annak ellenére, hogy hiányzik belőle minden reália. Offenzíven, nagyon határozottan olvas a művésznő, helyenként énekel kicsit, karcos a hangja. Nem rekedt — karcos. És átjön az olvasási rutin, szövegválasztásban is, előadásmódban is. Ebben a hangzó változatban érezni igazán, hogy nem dallamos próza az övé. Lehetne, de nem az.

Majd újra dialóg. A prózai munkásságról továbbra is, a Nők Lapjában futó sorozat kerül szóba (Női váltó, havonta egy szöveget kell adni), itt magyarázkodik kicsit Tóth Krisztina, mintha szégyellné a magazinos közléseket, pedig sok olvasót jelent, jó hely az, és alaposan körbejárja a témát, hogy igen, biztosítékokat kértek, mielőtt elvállalták (Abody Ritával, Bódis Krisztával, Erdős Virággal), csak úgy mentek bele a dologba, hogy az olvashatóság kedvéért nem kell kompromisszumokat vállalniuk, írhatják azt és úgy, amit/ahogyan egy irodalmi lapban. Tiszta ügy ez, magyarázni se kéne, aztán kiderül, hogy hol a korlát mégis. Meséli, hogy az egyik szövege a női test hanyatlásáról szólt a Nők Lapjában, és a szövegben egy félmondat arról, hogy mire a nő nyolcvan, a hüvelye kifordul. Na, ezt nem tűrték az olvasók. Nem a szerkesztő, hanem az olvasók. Máshol van a magazinolvasók ingerküszöbe, mondja a Krisztina, de lehet őket edzeni, teszi még hozzá. Nem lenéző, de pragmatikus. Szakember.

Aztán laza sztorizgatás arról, hogy a bulikban miért szokott végig a fal mellett ücsörögni, ebből kiindulva a közösségek belső működéséről elmélkedik, hogy a csoport behúz magába, kényszerít, nem tűri el a kívülállást, érdekes ez. Tényleg az, és jól is vagyon elmesélve. Mindig kívülálló volt, mondja. És sehol se nézték jó szemmel a dolgot, folytatja. Mert a közösségeket irritálja a megfigyelő pozíció, a megfigyelés maga. Majd ismét másfelé kanyarodik a diskurzus, bár még mindig próza, nem emlékszem, milyen úton, de egyszer csak egy európai irodalmi konferencia történetéhez érnek, amit Tóth Krisztina félidőben otthagyott, hogy három napig egy német faluban patkoljon öszvéreket egy tar fejű, tetoválásos férfivel meg fiatalkorú elítéltekkel. Ez kicsit soknak tűnik. Megfejeli még azzal a közbevetett aprósággal, hogy tavaly nyáron egy tengerparti nyaralás alkalmával a könnyed társasági élet helyett egy nő fejének szétveréséhez kereste az illeszkedő prózanyelvet, amit (a keresést) a szobatársa nehezen viselt, konkrétan: kiköltözött a folyosóra. Igen.

A második olvasás is ezt a vonalat erősíti, novella, egy szőke hulláról szól, nőről, akit a volt férje Debrecenben akar elhamvasztatni, mert Pesten rohadt sokba kerül a krematórium, és különben fel van háborodva a férfi, az ex-feleség ugyanis képes volt pucéran meghalni. Párbeszéd viszi a prózát, egyetlen helyzetet bont ki, olvasva kevésnek érezném, de élőben nem rossz.

A végére pedig már hígul a színpadi dialóg, költészetről beszélgetnek keveset, az máshonnan jön, mondja Tóth Krisztina eltűnődve, és biztos úgy igaz, Marci fiáról mesél aztán, arról, ahogyan a kilencéves gyerek nyelviségében a referenciális az imagináriussal ötvöződik, ide is illeszt egy kedves anekdotát, Kiss László egyre több kérdését kezdi a Kriszta megszólítással, fáradnak láthatóan, de nem dől be az est, nem hagyják, lekerekítik szépen egy hosszú verssel.

Így volt. Krisztina eleganciája nem leírható, természetessége, higgadtsága atmoszférát teremt, élményt ad.

Egyetlen dolog zavart, a tévések hátul (talán mert nem értették, hogy mi történik és miért) végig hangosan pofáztak.

[Szabó Tibor]

Kapcsolódó: