Bálity Csaba
Veszett fejsze
Ahogyan az Auróra cirkáló ágyújának dörrenése jelezte a Téli Palota ostromát, úgy jelzi a sörösdoboz ciccenése a hétvége kezdetét. Néha át se öltözök a munka után, úgy megyek a sörért, mindig a Márvány utca sarkán lévő éjjel-nappaliba, ahol péntek esténként Z. az eladó. Az egyetlen barátom, aki a gimnáziumi évekből máig megmaradt. Osztálytársak voltunk, de az
első két évben alig zavartuk egymás köreit. Egy péntek éjjel haverkodtunk össze igazán, amikor B. mindkettőnket elhívott az unokatestvére bulijába. Együtt baktattunk az Alkotás úton, nem messze a mostani munkahelyétől. Túl voltunk egy csomó idétlen viccen meg egy fél liter lengyel vodka elfogyasztásán, lemaradtunk B.-től és F.-től, akiknek valamiért nagyon sietős volt. Ekkor mondta el először részegen, hevesen gesztikulálva a verseit. Néha zörögve húzott el egy villamos, olyankor nem értettem minden szót, a nyelve se forgott tökéletesen, mégis úgy éreztem, hogy a srácból süt a tehetség. Olykor megállt egy pillanatra, gyűrött papírt és egy pár centisre faragott ceruzát vett elő, leírt néhány szót, aztán visszagyűrte a zsebébe.
Én az első nagyregényemen dolgoztam éppen, pár hete szóba került, kiderült, hogy Z. még arra is emlékszik, mi lett volna a címe. Az a baj a regénnyel, hogy túl sok munka van benne, mire kiderül, hogy szar, mondta Z., meg azt, hogy inkább nekem is verset kellett volna írnom. Nem firtattam, hogy neki hány verse jelent meg nyomtatásban, inkább kortyoltam egyet a Borsodiból.
Úgy volt, hogy B. lesz közülünk a leghíresebb, gyakran szívattuk azzal, hogy meg se fog ismerni, amikor válogatott futballista lesz. Afelől se volt senkinek kétsége, hogy ő fogja a legtöbbet keresni. Utólag visszagondolva, talán nem kellett volna mindig ezt nyomni neki, mi is benne voltunk, hogy kicsit elszállt magától. Még a Fradiba is hívták próbajátékra, de megsértődött, hogy edzés után neki kellett a labdákat összeszedni, így nem ment többet. Azt mondta, úgyis visszahívják előbb-utóbb, ha meg nincsen ennyi eszük, akkor megy másik csapathoz. Most az élettársa apjának a mennyiségi borozójában dolgozik, Gyömrőn. A lepattant alkeszokat traktálja a karrierjével, amit zöld-fehérben befutott. Hálás közönség, egy kisfröccs reményében sosem éreztetik vele, hogy tudják, a zöld mez, amelyben B. ontotta a gólokat, a Pénzügyőré volt, nem a Ferencvárosé.
F. inkább rocksztárnak készült, úgy gondolta, abból nem lehet kiöregedni, Mick Jagger már majdnem ötvenéves, és még mindig nyomja. Saját zenekara volt, attól függően szervezte át minden héten, hogy V.-vel, az énekessel, aki történetesen a barátnője is volt, összevesztek-e éppen. Egyfolytában lázadtak a világrend ellen, néha együtt, gyakrabban külön. F.-ről semmit sem tudunk, teljesen eltűnt pár éve, de Jaggert nem körözte le, ezt viszonylag nagy biztonsággal kijelenthetjük.
V. hozzáment egy oroszhoz, aki a Zeneakadémiára jött tanulni, de aztán valahogy itt ragadt. Zongoristának vagy hegedűművésznek készült, ezt nem tudjuk biztosan. Z. szerint jó fej, egy pizzériában dolgozik a Maros utcában, szezonban meg lagzikban zenélnek együtt, egész jó pénzért. V. egyébként valami multinál gályázik, azt mondja, a zene csak kedvtelésnek maradt meg. Évente legfeljebb egyszer találkozunk, kár lenne ezeket az alkalmakat elrontani azzal, hogy megkérdezem, mekkora élmény lakodalmakban Dolly Roll-számokat játszani. Néha, a töltött káposzta után, amikor már mindenki mattrészeg, V. be szokott dobni egy-egy számot a régi kedvencek közül, de mindig leállítják, így kénytelenek az Elpattant egy húrt játszani. Az orosz is egész gyorsan megtanulta a repertoárt. A céges bulik eggyel jobbak, de egyetértünk Z.-vel abban, hogy lehet küzdeni, de éjfél után már a decens budai úriközönség is jobbára az aranyesőt követeli a családjára.
Ezen bármikor tudunk nyerítve röhögni. Meg azon is, amikor M.-nét, az osztályfőnökünket utánozzuk, ahogyan a szemünkbe nézve, fejhangon üvölti, hogy sose lesz belőled semmi, fiam! Pedig valami mindannyiunkból lett, M.-néből például kisnyugdíjas, valaki mesélte az osztályból, hogy termékbemutatóval egybekötött buszos kirándulásokra jár a barátnőivel.
Amikor szó szerint kockásra ültük a valagunkat a felfordított sörösrekeszeken, és vevő sincsen, kimegyünk dohányozni a bolt elé az utcára. Figyeljük a fiatalokat, ahogy mennek bele az éjszakába. A ruháik jobbak, meg minőségibb piát isznak, mint mi egykor, de különben ugyanaz a lendület, világmegváltó magabiztosság, ami bennünk is megvolt ennyi idősen. Ezen már csak akkor tudunk nevetni, amikor a sör mellé lecsúszik egy-egy tüske is.
Rendszerint megbeszéljük, hogy az irodalom azért csak jobb, mint a foci vagy a zene. Ehhez érettség kell meg élettapasztalat. Nem lehet kiöregedni belőle. Tudjuk, hogy egyszer majd minden sebzettségünk, kudarcunk, megalázóan kevés pénzért végzett alkalmi munkánk megelevenedik a papíron, és az jó lesz. Nagyon jó. Megállapodunk, hogy az első kötetünket mindketten M.-nének fogjuk ajánlani. Általában kicsivel éjfél előtt jutunk el idáig. Aztán felhörpintjük az utolsó korty Borsodit a harmadik dobozból, a csikkeket berugdossuk a járdaszegély melletti kanálisba, utánuk köpünk, és kifejezéstelen tekintettel, némán bólogatva figyeljük, ahogyan a habos, keserű nyál az öntöttvas rácsról lassanként lecsöpög a csatornába.
Bálity Csaba 1973-ban született Budapesten. Jelenleg Gödön él.
