Hajóhíd

 VBuzas_Andrea_IMG_1836_1_.jpg

 

V. Buzás Andrea

 

És újra péntek

 

1.

 

Nevet a Lukácsné, hogy soha rosszabb vendéget, mint az Irma. Mert ha jön, hozza a termoszt a kávéval meg az omlós süteményeket, és valójában ő vendégel meg téged. Jó időben, amikor a napfény átböki Wekerle lombsátrait, Irma bennfenntes magabiztossággal veszi elő Lukácsné csészéit, és terít a diófa alatt. Mást is ajándékoz, és Lukácsné hiába tiltakozik, hogy kínos ez neki. Különben sincs szüksége műtősköpenyre, a gumikesztyűt talán majd használja, de az inkontinenciabetétet köszöni, tényleg nem kéri. Még nem csöpög be, mondja, mire Irmus kissé megorrol, ezért engesztelőn hozzáteszi, hogy havija meg régóta nincs. Akkor ajándékozd tovább, feleli Irmus. Nem tud mást hozni, ha egyszer segédápoló egy német kránkenhauszban. Legközelebb azért bulvárújsággal jön meg színes szalvétákkal, aztán persze műtősköpenyt hoz megint és katétert.

Lukács morog, ha túl sok már a lopott holmi. Ilyenkor aztán felpakolják Tónit, aki minden péntek délután pontban 15:20-kor, a sitt után, ahogy ő mondja, megjelenik Lukácséknál, és Lukácsné ilyenkor megeteti vele a heti maradékot. Megeszik ez mindent! Olyan gyomra van, akár egy sertésnek, mondja Irmusnak, aki szerint csak affektál a Lukácsné, hisz tudja jól, hogy olyan omlós sütemények, lédús sültek, ízes szószok készülnek szikkadt ujjai között, ami után még a legrigolyásabb konyhafőnök is végignyalná mind a tíz ujját. Egyebekben száraz fantáziátlansággal ragyog körülötte minden. Irmust kicsit feszélyezi ez a nagy pedantéria, időnként oda is pörzsöl ennek a sótlan kis konyhatündérnek, hogy van ám a házicérnatésztánál fontosabb dolog is az életben. Minek folyton sütni-főzni-fényezni, hát nem többet ér egy pletyizős-kártyázós teadélután? Káffékránz, anyukám, káffékránz, nevet Irmus, csak úgy reng belé a hasa. Csakhogy Lukácsné tántoríthatatlanul büszke a birodalmára, melyek közt valami sajátos, édes-savanyú derűvel éli a napi rutinok megbízható monotóniáját.

Idővel viszont zavarni kezdi, hogy Irmus már a barátnőinek is nála ad találkozót. Tudod, hol kapott állást a Fábri Móni? A tévében, anyukám! Hogy nem is ismered...!? Na, majd bemutatom egyszer! Szóval öltözőket, stúdiókat takarít. Sejted, mecsoda sztorik lehetnek ott! Anyukám..., mecsoda sztorik! De nem hallasz ettől egy szaftos történetet se... olyan ez, akár egy alvajáró, mondja Lukácsnénak, aki persze nem hülye. Látja Irmus lapos pillantásait, érzi irigységgel vegyes megvetését. Az is egyre inkább zavarja, hogy Irmus már túlságosan is otthonosan mozog a konyhájában, magától értetődőn nyitja-csukja az ajtókat, fiókokat. És Lukács is, a vén marha, mind bizalmasabb viszonyba kerül vele. Persze döngöli is óraszám a hájas hátát, ez meg, mint egy ökör, búgat alatta.
Csak azért nem söprűzi ki ezt a tarantellát, mert mi tagadás, jól tartja őt a lucskos pletykáival. Hisz kit érdekelnek a celebek, ha bejárása van ennek a háziorvos asszisztensétől kezdve a polgármester titkárnőjéig mindenhová. Viszi a süteményeket, hozza a sztorikat. És Lukácsné sejti, hogy más konyhákban Irmus ónevájteresz koncolja az ő eleven húsát is. Mondja is a közös fodrász, hogy akár a rossz máját is kezeltethetné ez az Irma, ha már úgyis a belosztályon dolgozik! De Irmus pletykából szőtt, finom csomózású hálójának foglya ő is, akárcsak a többiek.

Erre gondol most Lukácsné, ahogy Tóni ebédje után törölgeti a pipacsos viaszos vásznat. Tóni már kávézik, közben azt meséli, hogy a Mama tegnap se akart lefeküdni, mert azt mondja, idegenek fekszenek az ágyában. És a sündisznók is zavarják. Hallott már ilyet, Klári néném, sündisznókat lát az ágya alatt!
Lukácsné leinti, mert neszezést hall az előszobából. A következő pillanatban felismeri Irmus hasból felbugyogó nevetését. Bejelentés nélkül jön, füstölög, és még csak nem is egyedül. De tettetett meglepetéssel fogadja: Nahát! Irmuskám...! Szívélyesen öleli, a konyhába tessékeli őt és a vele érkező ijedt kis hölgyikét. Dicséri Irmus mélylila pulóverét, narancsba hajló hajszínét, amihez persze öreg már ez a csupahús nagysága, de valahogy jól áll neki, na, gondolja Lukácsné, és hirtelen jókedve lesz mégis. Elfelejti előbbi fanyalgását, szörppel, kávéval kínálja a vendégeket. A felpezsdült életre Lukács is előbújik a szobából.
- A tévét bámulja egész nap – panaszkodik rögtön Lukácsné.
- Tudtok jobbat ebben a taknyos-latyakos időben? Azt se lehet ám mindig, nem igaz, Irmuskám? – mondja Lukács, közben összepuszilkodik Irmussal, aztán üdvözli a hölgyikét is, aki szégyenlősen elrebegi a nevét:
- Fábri Móni...
- Mindig!? Ne nagyzolj már, Lukácsom! – évődik Irmus. – Tudod... a jó hentes egyenes, mint a kése!  – mondja a hajdani mészárosnak, miközben letelepednek az étkezőre.

Móni megszeppenve ül a nagyhangú társaságban, s lopva a Lukácsot bámulja. Arra gondol, hogy a hentes olyan, mint a hóhér. Tóni meg egyre csak vigyorog, és a Mónit vizslatja, aki éppen olyan nő, amilyenről mindig is álmodott. Édes, kövérkés, karalábéleheletű szépség. Lukácsné persze beteg, félszeg kis birkának látja, még a beszéde is olyan bégetős. Nehhemmm... Köhszöhnömm széphenn. Bámul maga elé ez a kis jószág, egészen zavarban van attól, ahogy a Tóni vizslatja.

- Tónikám, aranyapám, hozzál csak a pincéből pár üveg sört! – kurjant Lukács a hózentrógerét csattogtatva. Tóni megvillantja előreálló nyúlfogait, készségesen ugrik, otthonosan mozog Lukácséknál.
- Megcsinál ez mindent, látod, milyen készséges! Jól is járnál vele, te Móni – súgja Irmus, mire Móni keskeny kis háromszögarca vörösre lobban.
- Na, hát el ne szégyelld magad, aranyom! – kapja fel a fejét Lukácsné. – Jó gyerek a Tóni, az egyszer biztos.
- Férfi kell neked – erősködik Irma –, ez a te bajod! Ezért nincs még étvágyad se!

Lukács csettint: Ej, de gyors vagy, aranyapám! A villám is csak fényesebb nálad, mondja a visszatérő Tóninak. Felbontja a sört, önt mindenkinek, csak Móni nem kér. Irmus most pogácsát hozott, már állna fel, hogy tányért kerítsen, de Lukácsné megelőzi. Majd én, mondja olyan hangsúllyal, ami felér egy kézrecsapással. Irmus meghökken, nézd csak, de határozott lett ez a takaros kis denevér! De nem mond semmit, Lukácsné viszont energikus, már-már szokatlanul harsány lesz.
Lukács zenét kerít, és kanasztázni kezdenek.

Tóni meg, nézzenek oda – somolyog Lukácsné – egyre csak vigyorog erre a kis birkára! Talpraesetten tartja szóval, kérdezgeti, hol lakik, mit dolgozik, közben szélesre tár magán ajtót-ablakot, kihuzogat minden kis fiókot. Amúgy sincs benne egyetlen kósza gondolat, amit mások elől rejtegetne. De most olyan őszinte áhítattal ostromolja Mónit, hogy a lány mélyen  fekvő, dermedt ereiből lassan felcsörgedez a langymeleg bizalom. És amikor Tóni arcába néz, s látja megvillanni előreálló nyúlfogait, ami szinte gyermeki bájt ad kopaszodó fejének, borostás arcának, mesélni kezdi ő is, hogy otthon, a Viharsarokban, apukánál és anyukánál katicák telelnek a falrepedésben. Tél végén is látott néhányat, ahogy a szobában poroszkáltak, és vércsíkot húztak maguk után.
Mhaguk uthán, úgy mondja, mintha beszédhibás lenne, fülel Lukácsné. (Na lám, az Irmus már megint a Lukáccsal flörtöl!)
- Na...? Mennyit ér ez, Lukácsom?! – búgja Irmus, és az asztalra dob egy piszkos kanasztát. – Kapásból háromszázat, nem igaz?
- Irmuskám, kinek a kártyában, kinek a szerelemben...! Nézd csak meg a Tónit! – lapogatja Lukács a férfi vállát, aki már azt meséli Móninak, hogy a nagyapja cipész volt, és a halála után három nappal kopácsolást hallott a műhelyéből.
- Ejha, Tóni, te már akkor is szedtél valamit... – mondja Lukács, aztán újra a kártyára figyel. Elgondolkodva vakarja a fülcimpáját, és a dobópaklira mutat.
- Mit is dobtál, Irmuskám? Királyt, ugye? Na kérem, hát akkor itt van egyszer kilencven, és még két király – mondja, és az asztalra teríti lapokat. Szóval, vihetem?, kérdezi, s már húzza is maga elé a paklit. Irmus hujjog, Lukácsné hümmög, Lukács magabiztosan szortírozza a lapokat.
Kilenc felé, amikor Irmus cihelődni kezd, Móni szédülten kering erős, tüzes alakja körül. Különben még jóképű is..., mondja Irmus a buszon. A maga nemében... Otthon, az ágyban, Móni végigsimít az arcán, még akkor is érzi, ahogy megkaristolta a borosta.
 
A következő hetekben Tóni gyakran találkozik Mónival, kézenfogva járnak Wekerle utcáin, a péntek délutánokat pedig már ketten töltik Lukácséknál. Lukácsné szívesen pátyolgatja őket, megszereti, istápolja Mónit, az övéit úgyis alig látja, ritkán jönnek haza Malmőből. Sütnek-főznek is együtt, és Móni határozottan kezd kitelni, kivirulni. A haja is fényesebb, bőre is rózsaszínebb, s időnként már fel-felcsillan a riadt, fáradt tekintete is. Mondja is Irmus, amikor hazajön Stuttgartból, hogy nicsak-nicsak, de kikupálódott ez a mi kis rozogánk! Lukácsné meg nevet, hogy nem csoda, hisz nagy szerelem a Tónié meg a Mónié, még a nevük is rímel egymásra. Semmi kétség, a Jóisten is egymásnak teremtette őket.
És akiket a Jóisten is egymásnak rendelt, ember azokat szét ne válassza...

Lukácsné irányításával aztán szeptember elejére, Irmus újabb hazajövetelére tűzik ki az eljegyzést. Vendéglistát állítanak, Lukácsné és Tóni jegygyűrűt vásárolnak, amibe egymásra gravíroztatják az egymásba fonódó T és M betűket, mellé a közös„óni”-t és az eljegyzés dátumát. Tóni ugyan nem szereti, ha Móni leheletét elnyomja a pacsuli, ám Lukácsné unszolására mégis vesz egy nagy üveg parfümöt, aminek a kupakján keresztbe vetett lábbal nyitott szárnyú, fehér angyal ücsörög. Szobor ez már, nem is kupak, nevet Lukácsné, mert akkora a hurkás angyal, mint maga az üveg.  

Az eljegyzés délelőttjén Tóni, a negyvenöt körüli, kövérkés, mindig borostás férfi jellegzetes x-járásával igyekszik Lukácsékhoz. Egyik kezében elmaradhatatlan régimódi aktatáskája, másik kezével pedig – ahogy egyébként mindig – nyúlfogait szélesen villogtatva integet ismerősnek-ismeretlennek.

- Jó reggelt, Jóska bátyám! – kiáltja Lukácsnak tettrekészen, aki már a kertben készülődik.
- Reggelt?! Rég kihűlt, akit reggel akasztottak! Fél tíz van, aranyapám! – morog Lukács.
Tóni biztonságba helyezi az aktatáskát, amiben most nem az uzsonnája van, hanem a jeggyűrűk és az ajándékok, aztán nekigyűrközik a munkának ő is. A vendégeket ugyan csak délutánra várják, mégis szaporán dolgoznak. A fáskamra elé állítják a két sörpad-garnitúrát, úgy, hogy a diófa árnyéka délután majd odaessen. Az egyik garnitúra padjai háttámlásak, azt Lukács még tavaly vette akciósan, odaülnek majd az ünnepeltek. Lukácsné tíz főre terít. Az ünnepelteken, Irmuson, Mamán és rajtuk kívül még négy főt várnak. Serényen dolgozik, közben a dekorációt fürkészi, a fáskamrán a kocsikereket meg a lopótököt, amit tegnap már felvirágzott, szalagokkal cicomázott. Mégis hiányérzete van. Aztán gondol egyet, kiemeli a virágágyásból a piros csőrű, fekete farktollú kerti gólyát, fürgén lemossa, és az asztal közepére állítja.
- Nem keresztelőt ülünk, te Klári! – mondja Lukács.
- Nem baj! Hadd jöjjön a gyerekáldás, nem igaz, Tónikám? - feleli Lukácsné, és a gólyát is felszalagozza.

Három felé szállingózni kezdenek a vendégek. Először Irmus érkezik Mónival. Látszik, fodrásznál jártak mind a ketten, Irmus haja a szokásosnál is narancsosabb, Móni vékonyszálú, selymes hajában hosszú loknik csavarodnak. Móni most megint riadt, elveszetten téblából a tüsténkedő Lukácsné mellett. Nem akarta ezt a sokvendéges eljegyzést, csak Irmus és Lukácsné kedvéért egyezett bele.
Majd Tóni jön immár ünneplőben, frissen borotválva a Mamával és Annuskával. A Mama apró, szelíd nénike, madáralkatához képest feltűnően erős, bütykös kezeivel kapaszkodik Annuskába. Annuska, Tóniék szomszédasszonya amolyan kerek-eleven, kacér kis szubrett fajta, rögvest úgy viselkedik, mintha ezer éve ismerné Lukácsékat.
Pezsgővel érkezik Lali, Tóni munkatársa. Izmos felkarján farkastetkó vicsorog, szőrtelenített vádliján hosszanti irányban idézet. Annuska máris tudni akarja, mi van odaírva, mire Lali készségesen 45 fokot lendít a lábán.
Együtt fut be Öcsi, Tóni unokatestvére, szintén utcabeli, és Stefike, aki Mónival takarít a tévében.

Lukácsné irányítja az ülésrendet, középre ülteti az ünnepelteket, maga mellé Stefikét, akiről lerí, hogy csak illemből jött. Irmus azonnal kisajátítja magának, negédesen nyálazza köré a pókselymet: Naháát, Stefikééém, de örülök, hogy megismerhetlek! Sokat hallottam már rólad!, mondja a fiatalasszonynak.
- Öcsikém, te mocskos szájú kujon, pont melléd kell ülnöm? - veregeti Lukács a pofaszakállas férfi hátát, közben pálinkával kínálja a vendégeket. Aperetiv, mondja, vasechte kecskeméti.
- Az lehet, Lukácsom, csakhogy nem aperetiv, hanem a-pe-ri-tif  – szótagolja Irmus.
- Ugyan, Irmuskám, kicsire nem adunk! Az a lényeg, hogy minőségi legyen a kerítésszaggató, nemigaz, Lalikám?! – legyint Lukács a gyomrát paskolva, de Irmus már nem figyel. Hirtelen eszébe jut valami, felugrik, és egy teli nejlontáskával kedveskedik Tóni anyjának. Gumibugyik vannak benne Mama, Dojcslandból, suttogja. A Mama láthatóan nem érti a szavait, de kedvesen bólogat, aztán megkérdezi Irmust, őt nem zavarják-e a sündisznók. Irmus kissé meghökken, nem igazán, Mama, mondja, és gyorsan visszaül a helyére.
Tóni szája fülig ér, az asztal alatt Móni kezét szorongatja. Csillog a szeme, közben a vendégeket kérdezgeti, hogy vannak, hogy aludtak, csak hogy mindenkihez legyen egy-két kedves szava.
- És te, Öcsikém...? Te hogy vagy? – kérdezi nyúlfogait villogtatva.
- Én, Tónikám? – vigyorog Öcsi. – Szarul, cimbora...! De amikor jobban voltam, akkor se volt jó! – mondja, és megemeli, majd Lukács elé tolja az üres pálinkás poharat. – Intézkednél, Jóska bátyám?

Lukácsné ad a protokollra, figyelmet kér, villájával az üvegpoharat kocogtatja, és köszönti a vendégeket. Elmondja, miért gyűltek itt össze, aztán int Tóninak, aki elengedi Móni nyirkos kezecskéjét, feláll, huzogatja kihízott ünneplőjét. Enyhe zavar látszik az arcán, hirtelen el is felejti betanult mondandóját. Segélykérőn néz Lukácsnéra, aki szélesen artikulálva formálja a kezdő szavakat. Azt a boldogságot..., súgja, szeretném veletek... Tóni bámul egy ideig, mintha nem hallaná tisztán, de hirtelen felragyog a tekintete, eszébe jut a szöveg, hogy nincs nála boldogabb a föld kerekén, mert megkérte a Móni kezét, és Móni igent mondott, ezért most szeretné mindenki előtt ujjára húzni a karikagyűrűt. Tóni gálánsan nyúl Móni felé, aki, egek!, bosszankodik Lukácsné, úgy emelkedik fel, mintha az asztal alá készülne. Pedig ha tudná ez a mafla, hogy egész kicsinosodott! Tóni fülig érő szájjal húzza ujjára a karikagyűrűt. Khöszönöm, leheli Móni. Megigazítja selymes hajtincseit, melyek közül kikandikálnak lángra lobbant, kissé elálló fülei, aztán ő húzza Tóni ujjára a nevükkel gravírozott gyűrűt. S már ülne is vissza, kicsit még a fejét is a vállai közé húzza, de a társaság csókot követel. Tóni büszkén vonja magához, ügyetlen szájrapuszi csattan. Mindenki tapsol és éljenez, Irmus őszintén meghatódik, Lukácsné arcán anyáskodó öröm. Pezsgőt bontanak a jegyespár egészségére, aztán koccintanak a Mama egészségére, aki meghatottan törölgeti a könnyeit. Bár nem pontosan tudja, mi történik, de patakzanak a cseppek halkan, szelíden, tán mert a lélek pontosan érti, amit az elme már régóta nem. Aztán iszik a társaság apuka és anyuka egészségére is, akik személyesen sajnos nem lehetnek jelen, de lélekben velük vannak, és remélik, mielőbb találkozhatnak jóravaló vejükkel, kedves nászasszonyukkal, és egyszer talán lesz alkalmuk Irmuskát és a tisztelt Lukács házaspárt is megismerni, akikre örök hálával gondolnak, amiért ilyen szeretettel veszik körül egyetlen lányukat – ezt már Irmus olvassa fel egy rózsacsokros üdvözlőkártyáról.
- Ez igen, Tónikám, ilyen a jó anyós! Csak lélekben van jelen! – kurjant Öcsi.
- Mindenki olyan anyóst kap, barátom, amilyet megérdemel – nyelvel Irmus.

Lukácsné közben Annuska segítségével a levest tálalja, amit még kedélyesen kanalaz a társaság. Majd asztalra kerül a főétel, s a vendégek egyre falánkabban nyúlnak a négyféle húshoz, a többféle körethez, a szószokhoz, salátákhoz. Lukácsné elemében van, elégedetten hallgatja az evőeszközök mohó csörömpölését, a szürcsögést, rágást-cuppogást-harapást. Hosszan eszik és iszik a vendégsereg, időnként felröppen a tréfás adok-kapok. Öcsi azt hajtogatja, hogy Nobel-díjat a szakácsnénak, Annuska hiába mondja, hogy a szakácsok esetleg aranysapkát kaphatnak. Tóni viszont Annuska minden helyreigazítása után elkiáltja magát, hogy aranysapkát Klári nénémnek! Mindenki végigkóstol mindent, közben Lukácsné repesve meséli az igazi savanyúhús-barnaszósszal receptjét, ami úgy kezdődik, hogy vedd a húst, és érleld nyolc napig a savanyú páclében.

A bőséges ebéd befejeztével Irmus unszolására Móni végre kibontja Tóni ajándékát, a tüllszalaggal díszített kis csomagot. Ámuldoznak az asszonyok, s míg Lukácsné Stefi segédletével letakarítja az asztalt, körbejár a hurkás angyal. Öcsi beleszagol az üvegbe, pfújj... Tónikám baszki, ritka émelyítő ez a pacsuli, csavargatja az orrát, közben továbbadja Lukácsnak. Legalább nem pisiszagú, mondja Lukács, mer’ a színe olyan, mint felfázáskor a vizeleté.
- Sárgás-vöröses, tényleg! – kacag Irma. Tóni velük nevet, de Móni végigsimít a hozzá visszatérő angyalon, s azt súgja Tóninak, hogy ő pont ezt az illatot szereti.
- Mit értesz te a parfümökhöz, Jóska bátyám – mondja Lali. – Inkább arról mesélj, milyen volt a fritzeknél!

És Lukács meséli, hogy fél évig volt kinn, de nem ám mostanában, amikor minden macskajancsi kijut, hanem harminc éve. Akkoriban még ott se volt minden gépesítve, úgy kellett napi húsz-huszonöt állatot lőni-nyúzni-belezni-felezni, aztán vállra kapni, és vinni a másik terembe, ahol aztán mehettek a kampóra. Előfordult, meséli, hogy a bikák támadtak. A gyengébbek sose küzdenek, a birkák például, azok tényleg mintha csak áldozatnak lennének teremtve. Na, hamar a szemük közé egy golyót, mondja, s ujjaival pisztolyt formázva céloz. Psssííí... psssííí... nesze neked, ne remegj sokáig!  
- Nana...! Ne durvulj, Lukácsom! – mondja Irmus.
- De a húsából szívesen tetszik lakmározni, ugye, keziccsókolom?! – kérdezi Lali.
- Hagyjuk már ezt a vágóhíd témát – dohog Lukácsné, és az asztal közepére, Móniék elé teszi Irmus ajándékát, a marcipánrózsákkal díszített eljegyzési tortát.
- Igaz is! Inkább ezt nézzétek...! – tapsikol Irmus, s indul, hogy a tortát felszelje. Örül, hogy felállhat, mondat közben hagyja faképnél Stefit. Unja se vége se hossza fecsegését, mert nem a celebekről mesél, hiába terelgeti, csak magáról meg a gyerekeiről locsog. Stefi nem zavartatja magát, tekintete átsiklik Mónira, aki a szokottnál is csendesebb, nem esik nehezére a fiatalasszonyt hallgatnia. Ám hirtelen elfordítja a fejét ő is, és Irmusra figyel, aki számonkérőn mondja Tóninak, hogy arról meséljen már egy kicsit, mi volt múlt szombaton a Maflásban? Édes barátom, hallottam ám róla...! – mondja Irmus, közben tortalapáttal fenyegeti a vőlegényt.
Tóni feszengeni kezd, lopva tekinget Mónira, aki ijedten bámulja az ételtől-italtól kipirosodott arcokat. Nem ismeri ezeket az embereket, Öcsivel ugyan egyszer már összefutottak, de Lalit még sose látta, és Annuska is csak félelmet kelt benne. Móni jobban szeretett volna Tónival kettesben, lenn anyukánál és apukánál ünnepelni. Milyen szép is lett volna kiülni a cseresznyefa alá, nézni a vörösbegyet, ahogy az ablakpárkányra száll, szájába kapja a napraforgót, aztán repül is vissza a faágra. Ott forgatja a magot a csőrében, majd megroppantja, héja két oldalt a földre hullik, magja meg eltűnik a kis begyében. Aztán visszaszáll a madárka újra meg újra, s a végén már olyan bátor lenne, hogy akár a Tóni tenyeréből is falatozna.  
- Ne szerénykedj, Tóni, ki vele! Legénybúcsúztató volt, vagy mi a fasz? – rebben fel Móni Lukács recsegő hangjára.
- Micsodaaa?! Legénybúcsúztatóóó!? – visít Annuska, közben az egyre nyugtalanabbá váló Mamát csitítja.
- De még milyen legénybúcsúztató! – kurjant Öcsi. – Úgy betépett a Tóni, hogy a nevét alig bírta kimodani!
- Ne szégyelld, Tónikám, megesik, hogy az ember mattrészegre issza magát! – mondja Lali.
- De nem is ez a lényeg – vág közbe Öcsi –, hanem aszongya a Tóni, már amikor még tudott beszélni, hogy meglepődött ám az első csókúkodásnál... Mer’olyan érdes nyelve van a Móninak, már bocsánatot kérek, kisasszony, akár egy kismacskának...
- Akkor vigyázz, aranyapám, nehogy feldörzsöljön – üvölti Lukács izzadt fejjel, nem veszi észre Lukácsné dühös, rejtjeles kis krákogásait.
- Na és a meglepetésvendég...?! – fogja suttogóra Öcsi, és törzsét Tóni felé tolja. – A keménycsöcsű Lola...? Ruganyos kis biomatrac volt, nem igaz...?! Már bocsánatot kérek, kisasszony!
Tóni zavartan pislog. Nem néz Mónira, anélkül is érzi, hogy megdermedt az a kis test, s megfagyott az édes karalábélehelet.
Feszülten figyel a társaság, kéjes várakozás lebeg az asztal fölött. Mindenki Tónira mered.
- Na de... – csipog Annuska, – van már a Tóninak saját cickója, nincs rászorulva holmi Lolákra. Nem igaz, Mónikám?!  
- Bőséges didi, az egyszer biztos... – nyeli a sört Öcsi. Elismerőn csettint, közben vadul csillogó tekintettel tenyerének éleit a hasa közepéhez dörzsöli. – Igaz is, Tónikám, hadd játsszak kicsit én is a Móni cickóival! Ne félj, cimbora, nem viszem messzire – mondja bő nyállal.
Feltör a vad röhögés, s Lukácsné hiába csitítja a részeg társaságot.
- Hagyjátok már abba – kiáltja, de vékony hangját elnyomja a hangzavar. Irmus is egyre csak tölt, nem ismer mértéket az se.

- Mekkora gyökér vagy te, Öcsi! – harsog Lukács, s tenyerével az asztalt csapdossa.
- Ne hagyd magad, Tóni! Vágd pofán az Öcsit, ne szemétkedjen! – mondja Lali.
- De úgy ám, hogy előbb gyere ki a sittről, mint ez a majom a kórházból!  – ordítja Lukács, csak úgy reng a fodros tarkója, aztán beindítja a lakodalmas zenét.

Visít a vendégsereg, folyik a bor, sör, harsog a sváb lakodalmas. Lukács táncra perdül Irmussal, ring a két nagy darab, kövér ember, s Lukácsné irigyen bámulja testük hullámzását. Annuska se bír a vérével, ültében ropja, kacéran pillog Lalira, aztán táncba mennek ők is. Öcsi Stefikét nógatja. Na jó, mondja Stefi egykedvűen, de csak egyet, mert szaladnom kell a gyerekekért. Önt magának Lukácsné is, aztán valami kislányos, édes-savanyú fejhangon énekelni kezd. Szép asszonynak kurizálok, kurizálok, kurizálok, az urára fittyet hányok, fittyet hányok, fittyet hányok – cincogja, mert tud ám ő is mulatni, hadd lássa ez a vérbő nagysága. Gyere, Tónikám, táncoltasd meg Klári nénéd - kiáltja hirtelen valami szokatlan, esetlen kacérsággal. Tóni tétován áll fel, ijedten néz Mónira, rávillantja nyúlfogait, aztán táncba viszi Lukácsnét.

Senki nem veszi észre, amikor Móni feláll, fogja a táskáját, és elbotorkál a kapuig. Tóninak is csak később tűnik fel, amikor Móni már a buszon zötyög, hogy eltűnt a menyasszony. Csak a hurkás angyal maradt utána, és a TóniMónis jegygyűrű.

Mónit soha többé nem látják Wekerlén, de máshol se futnak össze vele még véletlenül se. Hetekkel később Irmus azt írja Dojcslandból, hogy Móni hazaköltözött a Viharsarokba. Ám azon van, hogy munkát szerezzen neki maga mellé Stuttgartba. Igaz, mukkot se ért németül, de valahová csak be tudja protezsálni, mosogatni ő is tud. Móni végül ki is megy, évekig takarít, aztán kisegít egy olcsó kis vendéglő alagsori konyhájában. A pénzből apukát és anyukát támogatja, sokat költ az öreg házra is. Soha nem megy férjhez. Nyolc év múlva mellrákot diagnosztizálnak nála, és meghal.

De most még az egész násznép őt keresi. A konyhában, a szobákban, a vécén, a padláson, a fáskamrában, de senki nem találja. Irmus felfedezi, hogy a válltáskája sincs itt, meg a filc bevásárlótáskája, amiben a sütiket hozta. Áll a násznép, valaki lehalkítja a zenét. Lukács vakarózik, légy száll izzadt homlokára.
-Tyhújj, Tónikám... baszki...  Hát nem eltűnt a menyasszony?! – hadonászik, majd egy ütéssel agyoncsapja a legyet.

Tónit sokáig nem látják. Azt beszélik, a Mama rosszabbul van, éjszakánként már alig bír vele. Lukácsné sokszor sóhajtozik, hogy mekkora szerelem volt a Hőgyes Tónié meg a Fábri Mónié, még a nevük is rímelt egymásra, hisz az Úristen is egymásnak teremtette őket...

Lukács valamikor ősz végén fut össze Tónival a Kós Károly téri Csemege előtt.  
- Tónikám...! Hát hogy vagy, aranyapám?! Klári nénéd már nagyon hiányol. Holnap péntek, gyere át kicsit. Jókat főzött ám a héten is...

 

V. Buzás Andrea 1963-ban született Tatán, most Dömösön él.


 

Főoldal

2022. augusztus 30.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png