Zólya Andrea Csilla
A nyírfakoboldok új barátja
Mit nem adnának azért, ha körülöttünk a gyerekek nem mondanának csúnya szavakat, és ha nem kellene tőlük is elviselni cifra, akár gyomorforgató káromkodásokat! Ha lehetne valami varázslat, hogy a gyerekek kimaradjanak a szitkozódásokból, sőt, ha minden egyes elhangzó rútság elkerülhetné a fülüket. Ez azonban erősen elrugaszkodott elképzelés. Hiszen a gyerekek a környezetükön keresztül tanulják a világ és az emberek sokféleségét, a nyelvet, a kultúrát, a helyüket a világban és azt, hogy hogyan viszonyuljanak másokhoz, egymáshoz és önmagukhoz. Kikerülhetetlen, hogy azok a gyerekek, akik (gyakran) hallanak káromkodást, maguk is ne káromkodjanak. Először csak utánzás gyanánt, egyfajta nyelvi kísérletként figyelve a reakciókat különböző helyzetekben mondogatják és ismételgetik e kifejezéseket, tesztelve a környezetüket, s ha elég erős a hatás, akkor fokozatosan számukra is érzelmekkel telítődnek, és indulatokhoz kötődnek e szavak. A gyerekek óvodás és iskolás korukra kezdik el kapiskálni e fogalmak értelmét, többen közülük már ekkor gyakorlott káromkodóként jönnek-mennek a világban.
Kiss Judit Ágnes Tujaszörny és nyírfakobold című kalandos fordulatokkal telített mesekönyve megmutatja, hogy a káromkodásban áramló indulatok és a bennük levő lendület, sőt a nehéz pillanatokon átsegítő, akár a fájdalomról a figyelmünket elterelő szitokszók sem feltétlenül kell csúnya szavak legyenek. Ilyen szempontból is nagyon fontos Kiss Judit Ágnes könyve, mert mintát ad arra, hogy kreatívan, humorosan, játékosan, változatosan, kedvesen és bátran használhatjuk a nyelvet. Megmutatja, hogy lehet kapaszkodókat találni felfokozott pillanatainkban is, amikor a kétségbeesés vagy a bosszúság hevében szólalunk meg, ha nem feltétlenül van időnk megfontolni, mit mondunk, ha a negatív érzéseink magukkal ragadnak. Hiszen a nyelv az, ami továbblendít vagy megtart a hevület közben ‒ vagy éppen kijózanít.
A nyelv változatos és határtalan lehetőségeket tartogat. Kiss Judit Ágnes meséjében a szitokszók helyett virágnevek vagy nővények, máshol élőlények részeinek megnevezései hangzanak el: „Kicsi?! Te jó szagú bükköny, mekkora lehet egy kifejlett példány?” – csodálkozik Habók, a kis nyírfakobold, amikor találkozik Tutuval, a tujaszörnnyel (6.). Később ugyancsak csodálkozás közben sóhajt fel: „Ki vagy mi a büdös szömörcsög ad ilyen hangot?” (10.). A furcsállás erősebb szavai helyett Habók máskor is a virágok rejtélyes világát emlegeti „Hé, te meg mi a fészkes virágzatot csinálsz ott?” (10.), akárcsak sóhajtás közben is: „Ó, te jó szagú cickafark!” (10.), „Ó, te szentséges vacokpelyva” (15.), „Azt a korhadt tölgyfamakkját!” (86.) De a Tujaszörny és nyírfakobold szereplői az erősebb, akár bántó jelzőket is növények megnevezéseivel cserélik fel: „mi a bús árvalányhajért nem mehet többé haza” – töprengett Habók (11.), s Umma, a koboldok bölcs vezetőjének dühe is hasonló korholó mondatban kap hangot: „Habók, az ördögszekeret neki! Hol a büdös szömörcsögben van a tujaszörnyed?” (42.) Habók talán egyik legszórakoztatóbb, önmagát korholó felsóhajtása pedig ekképp hangzik: „Hogy a tüskés ballangó álljon a popomba, hát miért nem bírom befogni a számat?” (47.) Természetesen az érzelmi hullámvölgyek e mese szereplőit sem kímélik, így az egyik legdrámaibb pillanatában hangzik el a mese legdurvább kijelentése a dühtől és csalódottságtól tajtékzó Habók szájából: „Egy lóbárzsingot!” (60.)
A növényvilágot halandzsaszerű hanghalmazként megidéző felsóhajtások és szitkozódások egyrészt a nyelvben rejlő hangzásvilág frissességét érvényesítik a humor forrásaként, másrészt a természetes élettől és a természettől elszakadt ember figyelmét ráterelik olyan, akár ma már kevésbé ismert növényekre, amelyeket talán még a nagymamák vagy esetleg azok anyái is ismertek és használtak a mindennapjaikban, akár gyógyírként. Ilyen megnevezések például a bükköny, szömörcsög, cickafark, vacokpelyva, árvalányhaj, medvehagyma, kökény, héjakút mácsonya, ördögszekér, tüskés ballangó. (Hasznos lenne a kötet végén egy szómagyarázó, ami könnyíthetné az olvasók számára az említett növények megismerését.)
Érdemes továbbvinni és kipróbálni, tovább ízlelgetni a szavakat és a növénynevek megidézésén túl más területek kifejezéseit is bevonni, akár más élőlények, különféle foglalkozások, tudományágak és sportágak szakszavainak vagy éppen kitalált halandzsaszavak használatával.
A Tujaszörny és nyírfakobold különben egy barátság létrejöttének fordulatokkal teli történetét meséli el: Tutu, az otthontalanná vált tujaszörny és Habók, a jószívű nyírfakobold megismerkedését, miközben az elutasítás és elfogadás összetett kérdésköre is körvonalazódik. Ebből a szempontból is fontosak a nyelvi regiszterváltások, melyek a humor forrásaként több értelmezési síkot mozgatnak. Tutu beszédét a rontott, roncsolt, félbemaradt szavak és felcserélt szórend használata jellemzi, ez az ő másságát és idegenségét fejezi ki. Izgalmas nyomon követni, hogyan változik Habók viszonyulása Tutu fura beszédéhez, mutatva a Tutuhoz való kötődésének fokozatait, mert ahogy megkedveli, és barátjává fogadja, már nem zavarja annak furcsa, fülsértő beszéde, elfogadja azt is. Ismerkedésük elején Tutu is azt mondja Habók beszédére, hogy „furamkás” (12.). Egymás megismerésével kinyílik számukra a másik világa, és a másik révén önmagukat, saját képességeiket is jobban megismerik. Barátokká válva tükröt tartanak egymásnak, új és más perspektívákat adnak, így válnak teljesebbé és gazdagabbá.
Pedig az emberek világából érkező Tutu az elutasítás mindenféle formáival találkozik. Izgalmas, ahogy az idegenség, a távolságtartás, a mások elutasítása és az elfogadás örök társadalmi kérdése helyet kap ebben a mesében. A be- és elfogadás mikéntje kerül a középpontba, olyan kérdésekkel szembesülhetünk, hogy mi számít igazi segítségnek. Hogyan lehet jól segíteni egymásnak? A kis nyírfakoboldnak is, aki segíteni szeretne a kiszolgáltatott, otthontalanná vált tujaszörnynek, a legjobb szándéka mellett is tanulnia kell az elfogadást. „Az erdőben úgy kell beszelni, ahogy én” – jelenti ki az elején Habók, de elszégyelli magát, mert a megszokás, az ismeretlentől való idegenkedése és düh mondatja ezt vele (14.). Sokszor az is visszahúzza, hogy retteg, mit fog szólni a népe, tart a véleményüktől: „Már megint a részvét. A részvét veszélyes dolog, Habók. Elveszi a képességünket, hogy helyesen, a népünk érdekében cselekedjünk. Tutu nem való közénk. Nem ismeri a szokásainkat, nem tiszteli a hagyományainkat…” – mondja a nyírfakoboldok vezetője (21.). Umma beszéde a részvét veszélyeit ecseteli, mintha a megértés, a másik nehézségeinek megismerése és a bajbajutott helyzetének átérzése gyengítene, és a segítés kiszolgáltatottá tenne egy közösséget, népet. A nyírfakoboldok vezetője csak akkor hajlandó el/befogadni az otthonát elvesztő, elesett tujaszörnyet, amikor a kötet főszereplője ráébreszti, hogy Tutu befogadása a hasznukra lehet – innentől Tutut „tujaszörny barátunkként” emlegeti. Habók tükröt tart a népének és vezetőjüknek, megmutatja, hogy az igazi befogadás és elfogadás nem haszonlesést jelent. De érdemes mérlegelni azt a kérdést is, hogy a parancsba adott és törvénybe iktatott utasítások eredményezhetik-e az elesettek igazi el/befogadását?
Kiss Judit Ágnes mesekönyve gyerekek számára is érzékletesen szemlélteti e kérdéseket Tutu és Habók találkozástörténetén keresztül, miközben láthatóvá teszi az erdő (alig) észlelhető mikrokörnyezetének sokszínűségét. Remekül érzékelteti, milyen szorosan függ egymástól és tartozik össze a parányi élőlények élete. A nyírfakoboldok remek ismerői az erdőnek és élőlényeinek, azokat tisztelve és rájuk vigyázva élik mindennapjainkat.
A könyv képi világa Sipos Fanni illusztrációin keresztül ebbe a mikro csodavilágba kalauzolja el az olvasót. Az apró részletek gazdagsága a természet számtalan rejtett kincsére hívja fel a figyelmünket, és egyben új perspektívákat ad a világ (belakható) tereiről. A rajzok stílusa, aprólékossága lehetővé teszi, hogy olvasás/lapozás közben újabb és újabb parányi részletek ragadják magukkal az olvasó figyelmét. Arról szólnak, mennyire fontos, hogy a környezetünkre úgy tekintsünk, mint aminek mi is részei vagyunk, s ne csak észrevegyük a szépségét, hanem fontos legyen számunkra a megóvása is.
Kiss Judit Ágnes: Tujaszörny és nyírfakobold, ill. Sipos Fanni, Pagony Kiadó, Budapest, 2024, 96 oldal, 4690 Ft
