Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 Sebek.jpg

 

Gajdó Ágnes

Mert titka mindenkinek van

 

Ollóval, bicskával, hegyes szöggel, körzővel, pengével, mindegy, mivel, csak éles legyen, és fájjon. Látni a kiserkenő vért, érezni az olykor csontig hatoló fájdalmat. S a tudat, hogy bármikor véget érhet az egész. Az egész? Mi is? A magány, a szorongás, a megmagyarázhatatlan torokszorító érzés, a küszködés a gondolatokkal… hogy semmire nem vagy jó, hogy mindent rosszul csinálsz, hogy elégedetlen veled az apád, az anyád, a tanárod… s különben is, szeret-e bárki… Félelmek, árnyak, feketeség. Saját elméd uralkodik rajtad, s bár okos vagy, gyors felfogású, jól írsz, tehetségesnek mondanak, mégis sötéten látsz mindent, s alig várod, hogy egyedül maradj, s ököllel üsd a falat, míg kékeslilák nem lesznek a kézfejed bütykei, míg halványpiros karcolt hegekkel tele nem lesz a karod. Hol az életlen konyhakéssel, hol a pengeéles zsilettel támadsz magad ellen – ördögi játszma ez. Élvezni a végzet közelét, a halálos hangulatot, s szenvedni a megmagyarázhatatlan bűntudattól, a nyomasztó titkoktól.

Eve Ainsworth Sebek című kötete az önbántalmazás jelenségét járja körül, ami napjainkban is sok fiatalt érint. Gyakran nem látható, de folyamatosan érzékelhető a probléma, hiszen számos középiskolás vagy épp általános iskolás diák karcolja, vágja, bántalmazza önmagát rendszeresen. A kamaszkor labilis időszak, nem mindenki tud megbirkózni a hirtelen jött testi és lelki változásokkal, s ha mindezek mellett még egyéb traumák is érik a fiatalt, különösen felértékelődik az őt körülvevők felelőssége. Előfordulhat, hogy meghal a nagypapa vagy nagymama, s az elmúlás, a halál közelsége nagyon fölkavarhatja a gyereket. Minél idősebb, annál inkább, hiszen akkor már fölmerülhet benne a saját halál gondolata is. Már nem kicsi, hogy minden félelmével anyucihoz fusson, de még nem is eléggé erős személyiség, hogy képes legyen egyedül földolgozni a veszteséget, a hiányt. Ilyen helyzetekben különösen veszélyes, ha a közvetlen környezet nem figyel a fiatalra, nem értik meg hangulatváltozásait, s esetleg vállalhatatlan teljesítményt várnak el tőle.

A válságban lévő tizenéves nem jókedvében titkolózik. Nem is sejtik a szülők, mit nem adna az önmagát vagdosó fiatal, ha leülnének mellé, s meghallgatnák – de úgy igazán, kétszáz százalékos figyelemmel – a mondandóját, vagy ha szavak nélkül is megértenék, mi zajlik benne, mi az, ami szorítja, nyomja törékeny, hiperérzékeny lelkét. A kulcskérdés a legtöbb esetben: „Hogyan lennél képes megbirkózni a jelennel, ha nem tudsz szembenézni a múlttal?” Ez az a kérdés, amit sosem tesznek föl a szülők gyereküknek, mert rohannak, mert dolgoznak, mert a maguk baja is épp elég kacifántos, s mert ők is gyászolnak, s gyengeségüket sosem vallanák be. Hova tűnne a tekintély?

A regény főhőse Gabi, aki rajongva szereti alkoholista, önpusztító életet élő nagyapját, mert az öreg a maga módján mindig figyel rá. Jól elbeszélgetnek, s bár a lány ismeri a bajok fő forrását, úgy gondolja, megmentheti a férfit, s ha mellette van, egyiküket sem érheti semmi baj. Egy napon azonban a kislány nem a megszokott állapotot találja nagyapja lakásában…

„Össze vagyok zavarodva. Buta vagyok és sebzett. Minden tönkrement. Valaki kikapcsolta bennem a fényeket, és ez borzasztó. Elhagyatott épület vagyok, amiben zörögnek a szellemek és az emlékek. Menekülnöm kell. De elképzelésem sincsen, hogyan” – olvassuk a zaklatott sorokat, s keresgélünk emlékezetünkben, mit is lehet ilyenkor tenni. A rövid vallomást nem hallja senki, s Gabi érzéseit nem ismeri más, talán csak legjobb barátnője, Amira. Szülei is érzik a változást, de tehetetlenek, mert eleve alkalmatlanok arra, hogy bármit őszintén meg-, netán kibeszéljenek. Gabi szerint „…apa soha nem volt a szavak embere. Sem semmié, ami túl mélyre menne. De tulajdonképpen ezért szeretem – olyan, mint egy nagyra nőtt, esetlen medvebocs.” Anyjáról rosszabb a véleménye: „A kapcsolatom az anyámmal bonyolult; azt hiszem, így tudnám leginkább jellemezni. Vannak szerencsés emberek, akik közel állnak az anyjukhoz. Én nem tartozom közéjük. Ilyen egyszerű. És ez így van, amióta csak az eszemet tudom.”

A magára hagyott gyerek saját maga igyekszik gyógyírt találni a lelkiismeretét feszítő traumára. „Az emlékek üveggolyóként gurulnak ide-oda a fejemben” – írja, s közben azt érzi, MINDENRE emlékezni akar. Összetett érzések hullanak elénk, kicsinosítva jó adag bizonytalansággal, kétellyel és kíváncsisággal. Gabi ugyanis kristálytisztán emlékszik arra, hogy anyja soha nem beszélt az apjáról, s amikor az öreg egyszer csak felbukkant, minden összezavarodott. A családi idill megszűnt, de a kislány nem értette az okokat. Miért, miért, kérdezgette, ám válasz nem érkezett. Anyja titkolta évtizedes sebeit, bezárkózott, nem beszélt.

A bizonytalanságot valamiféle kézzelfogható bizonyosság váltotta föl, legalábbis a lány minden vágya e körül forgott. Az egyetlen cselekvés, ami nem okozott fojtogató fájdalmat, a gördeszkázás volt: „…megpörgetem a deszkát, tekergek a levegőben. Ez az adrenalin. Az élet, mint egy vulkánkitörés.” Ezek azok a pillanatok, amikor Gabi úgy érzi: él, amikor bármi megtörténhet. Ugyanakkor egy esésnél ruhája takarásából elővillannak sebei, s hiába tapintanak rá barátai a benne dúló érzelmekre, bizonytalanságra, durván elutasítja érdeklődésüket, segítőkészségüket. Inkább a fájdalmat választja. Az önmagának okozott, véres, körömmel, foggal, ököllel okozott szenvedést.

Voltaképpen a végtelenségig fokozható lenne a probléma, hiszen a konfliktushelyzetek egyre szaporodnak, s már nemcsak a gyász, az elfojtott, érthetetlen bűntudat, hanem a kortársakkal kapcsolatos, zűrzavaros érzések is befolyásolják Gabi egy-egy napját. Megérinti a szerelem, ám nem bízik senkiben. Túlságosan bezárkózott, s a vastag falak csak a mesékben omlanak le varázsütésre. Ha az önmagát sanyargató gyerek nem kér segítséget, bármi megtörténhet. Bármi rossz. De Eve Ainsworth bízik a felnőttekben és a fiatalokban is. Hisz abban, hogy a beszéd mindent megold. S hisz abban, hogy segítenünk kell, nem ítélkeznünk. Meg kell hallgatnunk a másikat…

 

(Eve Ainsworth: Sebek, fordította Demény Eszter, Tilos az Á Könyvek, Vészkijárat sorozat, Budapest, 2018., 234 oldal, 2990 Ft)


 

Főoldal

 

2019. február 12.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Szondy György verseiMohácsi Balázs verseiSzilágyi András verseiSzálinger Balázs: A Duna, Suránynál
Prózák
Kései házasságHaász János: Apa csak egy voltCsabai László: HármanPapírváros-szilánkok
Kritikák
Túl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjérőlAz árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondatait
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA