Kelemen Attila
Minden út, végül, a padlásra vezet
A Dalia és Dália nem egy nagyon udvarias könyv. A klasszikus nemi szerepek 1. tarthatatlanságáráról és 2. ennek a tarthatatlanságnak a tarthatatlanságáról szól. Majd mindezek együttes (3.) tarthatatlanságáról.
Lehetsz-e nő, “nőcikés” szerep nélkül? Persze hogy, a klasszikus női szerepek már nem érvényesek, tudtuk meg a swing óta naponta többször is. De vajon elfogadható-e ez farkasigazságként? Annak azért nem. Ahogy annak idején Balla Zsófia, vagy inkább Egyed Emese, vagy nem, Szilágyi Júlia, vagy mindhárman, vagy valaki más rámutatott: egy csokor vörös rózsa az azért mégis egy csokor vörös rózsa! A női szerepek katedrálisa összeomlott, de nem süllyedt el és nem temette be önmagát. A hegynyi törmeléken vígan játszik a napfény.
Talán a nők nevetségesnek tartják a sóvárgó-epekedő sopánkaságot, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartják szabadságuk részének, hogy kipróbálják, ha éppen úgy adódik. Hogy ebből a férfiak mit látnak? Valószínűleg nem sokat. Kell a rávezetés. Ebben az értelemben Kertész Erzsi Dalia és Dália című története egyféle rávezetés. A nők néha bakancsot húznak, de van, hogy a báli cipőjükre húzzák. Végül is a nők azért választanak, mert szabadok, a férfiak azért, mert ez a szokás. Ezt a radikális férfi olvasatot javaslom ehhez az igazán szórakoztató olvasmányhoz, és csodálkoznék azon, ha a szerző fenntartások nélkül elfogadná. Ha jól érettem nő, és nem fél használni. Talán abban az olvasatban kiegyezhetünk, hogy, amíg a nő vagy férfi külön-külön definiálhatatlan, egymás mellé téve már nem az.
Még szinte el sem kezdtük olvasni a Dalia és Dália című mesét (figyelem, a főszereplő hölgy neve második pozícióban), máris alig várjuk, hogy megtudjuk mi lesz a vége. Kicsit a romantikus vígjátékok kliséjét olvassuk bele saját megnyugtatásunk véget. De a nyelvezet, a nemzetközivé vált angolos irónia, a pipiskedő amazon karakter és Aragorn-szerű aszexuálisnak tűnő bajnok karakter nem sok kilátást ígér. Közbeavatkozik még rengeteg lépcső, a hagyomány, a hatalom, a varázslat és a költészet is, így a hősöknek bőven lesz mit mesélniük az unokáiknak.
A Dalia és Dáliát Keszeg Ágnes illusztrálta. Így a szöveg helyenként metsző iróniája finom, jóindulatú, kedves (használjuk még ezt a szót, hogy “kedves”?) lekerekítést kap. Végig az volt az érzésem, hogy párhuzamosan olvasom a magas brillanciájú szöveget és nézem a szelídebb, pasztelebb, de színesebb filmes verziót. Egy hiányérzetem van, nincs kép Pupilláról, a démonikus nőről. Pedig segített volna eldönteni a kérdést, hogy az ördög tényleg mindig Pradát visel?
