Esszék, tanulmányok

 

 Grendel_Lajos2.jpg

 

Elek Tibor

 

Levél Grendel Lajosnak odaátra

 

Drága Lajos Barátom,

 

nem kísérhetlek el utolsó utadra, nem lehetek veled, mert csak egy-két napja értesültem Tóth Laci rövid híradásából, hogy mikor is temetnek, ráadásul dögrováson vagyok a torkommal, miközben már indulnunk kellene a Kárpát-medence másik végébe, a szokásos év végi székelyföldi családi utunkra, de ezt az egész helyzetet is utálom nagyon, hogy ilyen romlékony a testünk és múlékony az életünk (hogy „az idő ellenünk dolgozik”, s „a halál csöndben közeledik, mint a vadmacska vagy a hiúz”), hogy csak így elmehetnek emberek, a legnagyobb íróink is, Te is, miközben az októberi, legutóbbi találkozásunkkor erről még szó sem volt, karácsony előtt meg egészen másra vártunk, ugye, aztán egyszer csak az általam ritkán látogatott fészbukról kell a halálod hírének eljutnia hozzám, s hogy akkor erre mit is lehetne megint mondani. Írni, persze, kérik is, de nem megy napok óta, utálom a nekrológokat is, nincs kedvem olyasmihez, ami ilyenkor mindenkinek eszébe jut, hogy amikor legutóbb találkoztunk, akkor, s így és úgy, de valami objektív portrészerű méltatáshoz se – olvassák el a monográfiámat (Elek Tibor: Grendel Lajos, MMA Kiadó, Budapest 2018.).

Ezért írom inkább ezt a levelet, miközben téged temetnek, s mire a szertartás befejeződik, talán én is végzek, ezzel kísérlek a távolból, ezzel búcsúzom tőled. Ez jobban is illik hozzánk, hiszen a ritkás magánlevelek mellett írtam én már egyszer neked egy hosszú nyílt levelet, emlékszel?, Szabadságszerelem (Kritikusss levél Grendel Lajosnak a Szakítások című regényéről) címmel, 1990 augusztusában (miközben recsegett-ropogott körülöttünk a világ, de legalábbis a létező szocializmusok kelet-közép-európai rendszere), ha jól emlékszem, a miskolci Új Holnap című rövid életű lapban jelent meg, aztán az első, a Kalligram által kiadott kötetemben, amelynek a címe is Szabadságszerelem lett, nem véletlenül. 1994-ben, a kötet összeállításakor, úgy éreztem, hogy ez a hozzád s rólad, műveidről szóló személyes hangvételű kritikusi esszé, amelyben regényed levélformuláit, a paradoxonokban való gondolkodást mintául véve, saját alkotói, kritikusi gondjaimról is vallottam, arról, hogy mennyire nehéz, s miért muszáj mégis őszintén megírnom a véleményemet a regényedről, hogy miért tartom rossznak, s miért szeretem mégis, szóval, ez fémjelezheti leginkább azt, amit én csinálok, képviselek. Úgy emlékszem, nagyon nem vetted zokon azt a levelet, s ha későbbiekben nem lett igazán szoros és élő a barátságunk, az talán nem ennek a levélnek köszönhető, hanem az élet különböző irányokba sodró erejének. Abban az első kötetemben ráadásul benne voltak az első három regényedről és az első novellásköteteidről szóló korábbi kisebb tanulmányaim, sőt életem első, veled készült íróinterjúja is („... a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd”?, megjelent először az Életünkcímű szombathelyi folyóiratban, aztán a Te első esszékötetedben is), amelyet még 1986 novemberében készítettem végzős, részben rólad szóló szakdolgozatának megírására készülő egyetemistaként egy kis kazettás magnóval a Vazovova utcai alatti panellakásotokban, amelyben halálodig éltél.  S milyen jó, hogy Te is emlékszel erre az első személyes találkozásunkra, nemcsak én, derült ki nemrég egy őszi napon, amikor Vizi Mariska hívott, hogy menjek ki velük másnap Pozsonyba, segítsek a rólad szóló új portréfilm forgatásakor. Nagy szerencse, hogy éppen Pesten voltam aznap, és másnapra is maradni akartam egy esti színházi előadás miatt, persze, hogy örömmel ráálltam. Pláne, hogy előtte nem sokkal mondtad le a csabai fellépésedet, betegségre hivatkozva. Örültem az újabb találkozásnak, hogy karonfogva sétálhatok veled a pozsonyi utcákon, ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy valóban nem vagy jól, de arról, ami bekövetkezett, azért nem volt szó, csak arról, hogy most már tényleg föl kellene keresni az orvosodat. Szóval, úgy néz ki, hellyel-közzel veled indult, s veled is zárul az én kritikusi, irodalomtörténészi pályám, persze, közben is folyamatosan figyelemmel kísértem a Te pályád alakulását, pontosabban újra és újra visszatértem hozzád, a fontosabb műveidről általában írtam is, újabb hosszabb beszélgetést készítettünk (Az anekdotától a mítosz felé, megjelent a Fényben és árnyékban című kötetemben), s számtalan alkalommal volt szerencsém a nyilvánosság előtt is beszélgetni veled, hol a gyulai könyvtárban, gimnáziumban, hol a csabai könyvtárban, Szlovák Házban, legutóbb, 3-4 éve a szegedi könyvtárban. Ezek után hogy mondhattam volna nemet Ács Mara, az MMA monográfiasorozata szerkesztőjének felkérésére? Pedig a Markó Béla-monográfiám megírása után elhatároztam, hogy még egy ilyen nagyobb szabású munkába nem fogok többé. Túl idő-, munka- és energiaigényes vállalkozás, miközben én irodalomtörténészként már elfáradtam. De a rólad szóló monográfiát, éreztem, hogy meg kell írnom mégis, mozgósítva és koncentrálva a maradék energiáimat arra, hogy a 70. születésnapodra meg is jelenhessen (még ha az időhiányom, más irányú elfoglaltságaim miatt nem is lesz olyan a végeredmény, amilyet szeretnék), tartozom vele, no, nem az olvasóközönségnek, pláne a magyar irodalomnak, hanem neked és magamnak. Hiszen az eddigiekből is látható, hogy az én irodalmi életemnek te voltál a legfontosabb szerzője, veled foglalkoztam, rólad írtam a legtöbbet.

De vajon miért is, kérdezhetnéd, mert erről azért soha nem volt szó köztünk, pláne, hogy ritkán méltattalak maradéktalanul, többnyire találtam kifogásolni, bírálni valókat is a műveidben. Most fogalmazom meg először: talán éppen ezért is, mert olyan emberi volt az, hogy nem hibátlan remekművek az alkotásaid, lehet velük teendője másnak is, nekem is, lehet fogást keresni rajtuk. Én a legkevesebbet az első regényeiden találtam, de nem is inkább a nagy feltűnést keltett, s talán ezért túl is dicsért Éleslövészeten, hanem inkább a Galerin és az Áttételeken, a jóval későbbi a Nálunk, New Hontban, majd a  Négy hét az élet című regényeken és a novelláid (például: Bőröndök tartalma, Az onirizmus tréfái 3, Emlékezetkiesés erotikus álmok után, Az idő hosszában, Két találkozás Schöne[r]Nácival) esszéid (például: Elszigeteltség és egyetemesség, Abszurdisztán, A közép-európai polgár, Magyar traumák – magyar téveszmék) legjaván. Regénymániás korunkban csak kevesen tudják, ezért leírom, hogy a Te legjobbjaid ott vannak az elmúlt évtizedek, sőt, a mindenkori magyar irodalom legjobb novellái, esszéi között. Ja, és A modern magyar irodalom története című munkád (minden esetlegesen jogos kiegészítés, vita ellenére) a legérvényesebb állításokat tartalmazó, leghasználhatóbb, legtaníthatóbb irodalomtörténeti áttekintés a múlt század magyar irodalmáról. De csak odázom, nem akarom megkerülni a választ. Leginkább valószínűleg azért irányult a figyelmem olyan sokszor rád, illetve a műveidre, mert bennük, általuk létezésünk alapkérdéseivel, az engem mindig is foglalkoztató, izgató témákkal, kérdésekkel (a történelmileg determinált hiteinkkel és illúzióvesztéseinkkel, a történelmi, társadalmi, politikai meghatározottságokkal szembeni szabadságlehetőségeinkkel, az identitás, az értékek, az igazság, a szerelem problematikusságával) szembesülhettem magam is, nemcsak a hőseid, ráadásul élményszerű, gyakorta kifejezetten szórakoztató előadásmódban, jellegzetes grendeli humorral, iróniával fűszerezve. S talán mások is így voltak, vannak ezzel. Tétje van annak, amit írsz, mindig a lényegre irányítod az írói pászmát, jó volt téged olvasni, Lajos, nem megnyugtató, inkább felkavaró, mert műveidben általában több a kérdés, mint a válasz, mégis örömteli élmény. 

Hallom, kezdik kóstolgatni a különböző oldalakról, kisajátítási szándékokkal az életművedet. Hát, ez nem fog menni. Életedben is gyanús volt a liberálisoknak a konzervatív értékek, a közösség, a nemzet iránti elkötelezettséged, mint ahogy a nemzeti-konzervatívoknak is a liberalizmusod, hogy csak az alapdichotómiát érintsem, s ez így lesz a halálod után is. De ám, legyen, sajátítson csak ki mindkét oldal, annál jobb lesz az életművednek, így legalább a megosztott, egymásra fenekedő drága nemzetünk egészéé lehet, s ennél jobb aligha történhet vele.

De ez már amúgy is a mi dolgunk, Lajosom, Te nyugodj békében! Azzal fejeztem be a monográfiát, hogy „az életmű nincs lezárva, jó szokásához híven, még számos meglepetést tartogathat számunkra”, mert abban bíztam, hogy ha más nem is, elkészül az az emlékirat még, amit emlegettél, megfeledkeztem arról, amit egyik legutolsó novelládban írtál:

„az ember virága húszévesen nő nagyra, és hetvenéves korában ér odáig, hogy eggyé váljon a fűvel és a pusztával”...

 

Tibor


Főoldal

2018. december 27.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Huszonnégy ország mintegy 850 vendége vesz részt a KönyvfesztiválonTemesi Ferenc BékéscsabánIdén is átadják a Quasimodo EmlékdíjatÚjra művészeti ösztöndíj-lehetőség a Magyar Művészeti Akadémiánál
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái
Versek
Aczél Géza: (szino)líraHalmai Tamás: Az egypartú folyóPál Dániel Levente bájolóiMogyorósi László versei
Prózák
Géczi János: Utalólapok Jassó Judit: OmlásNagy-Laczkó Balázs: A mocsárbanKiss Judit Ágnes: Feketemagyar
Kritikák
Az elidegenedés manifesztációiFülszöveg, két szólamra„Én a verstől menekülök” – avagy miért nem sikerülhet ez mégsemAz érthetőség határán - Dezső Kata kötetéről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA