Esszék, tanulmányok


A Körös Irodalmi Társaság idén is megszervezte hagyományos karácsonyi felolvasóestjét Békéscsabán, a Sík Ferenc Kamaraszínházban. Az alkotók a fény témájára írtak ezúttal szövegeket - ezekkel készülünk a karácsonyra a Bárkaonline-on. 

Erdész Ádám esszéje a közönségtől első díjat nyert, a szakmai zsűritől második díjat kapott.

 

 1___s_2_helyezett.JPG

 

Erdész Ádám

 

Fényben – homályban

 

A fénnyel kapcsolatos kérdéseken sohasem töprengett: sem a fény természetrajza, sem fontossága nem foglalkoztatta. Természetes adottságnak vette, hogy a fény kíséri, és a sötét periódusok után jön a világosság. Átvitt értelemben is mindig így gondolta, ha netalán időlegesen ránk borul a homály, magától értetődő, hogy majd érkezik a fény, ismét pontosan átlátjuk a terepet, gondosan mérlegelünk és jó döntéseket hozunk.

A nagy szimbólumokkal, erős metaforákkal ugyan időről időre találkozott ő is, de ezek csak erősítették a fény természetes voltáról kialakult elképzeléseit. A pásztorok és a háromkirályok a betlehemi csillag fénye után igazodva jutottak el a Megváltóhoz. Természetes, lám nekik is odarendeltetett az útjelző. Hányan idézték York napsütését, ami „rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át”, vagy azt a bizonyos „több fényt”, amiért Goethe kiáltott utolsó mondatában. De mindezek semmin sem változtattak. Az adott helyzethez illő, mondhatni, adekvát gondolatoknak tűntek. – Persze, majd mindnyájunk számára eljön a pillanat, amikor elfogy a fény, ám ehhez nincs mit hozzátenni, ez a világ rendje.

Azért hébe-hóba előbukkant egy-két töprengésre késztető fényjáték. Kiss Ottó a Szövetek egyik darabjában leírt egy olyan belső és külső napsugárzuhatagban fürdő nyárvégi délutánt, ami benyomult saját, átélt emlékei közé. Így meg lehet ragadni szavakkal a fényt? S aztán jöttek Lonovics László képei – ki gondolta volna, hogy a fényről ennyit lehet mesélni, hogy a fény ennyiféle. A képek között akadt néhány kimondottan nyugtalanító, ezek a fény hiányáról, a settenkedő homályról beszéltek. A világ elszürkülésére utaló villanások éppen olyan tompa aggodalmat hagytak maguk után, mint egy Esterházy-mondat: „Az Idő ellenünkre is megoldást kínál?" Sokáig szilárdan hitt abban, hogy ezt nem gondolta komolyan a Mester. Még szerencse, hogy kérdőjel van a mondat végén, nyilván eldöntendő kérdés, amire a válasz egyértelmű nem. Ugyanez lehet a helyzet a képekkel is, a festő meg akarta mutatni az összes látószöget, nehogy valami akadékoskodó műkritikus azt gondolja, nem tud mindent a fényről.

Aztán sok-sok idő múltán történt valami: a távolabbi vonalak kezdtek homályosodni, és akikben mindig maradéktalanul megbízott, a betűk is cserbenhagyták olykor. Vesztettek élénk kontúrjaikból, a kurzívok meg egyenesen gonoszkodni kezdtek. Mekkorát zuhant a nyomdászat – gondolta, holott már Kner Imre világosan megmondta, aki, nem tud könnyedén olvasható szép könyvet nyomtatni, az nem tipográfus, hanem kontár. Ám kiderült, nem a kontárok ideje jött el, rosszabb a helyzet. S ettől a pillanattól fogva téma lett a fény. Az első gondolata az volt, de jó, hogy korábban mindig annyi fény kísérte – külső és belső fény is. Hálásan gondolt a sorsra vagy a Teremtőre?, amiért annyi fényt adott neki, hogy hajdan gond nélkül megtalálta a kaput az intellektualitás világába, s ott képes volt meglátni a fő utakat és nehezen elérhető zugokba vezető ösvényeket, de felismerni a tévutakat is. Majdnem mindig sok fény vette körül, megmaradt egy 1980-as velencei pillanat, amikor egy napsütötte házfalon meglátták a kékbetűs olasz feliratot: „Spanyolország ’36 – Lengyelország ’80”. Tudta, elkezdődött valami, amit annyira várt. Aztán a ’80-as évek végén, hányan emlegették Fabrizio del Dongót, aki úgy bolyongott a waterloo-i csatatéren, hogy fogalma sem volt, milyen sorsfordító eseménynek a részese. Csöppet sem tartotta találó hasonlatnak. Úgy látszik, ekkor is csak a fénytől függött a tisztánlátás, akinek adatott, az pontosan eligazodott.

És mennyi fény kellett ahhoz is, hogy az írott és nyomtatott betűk erdejében barangolva otthonossá váljék a múlt színterein. Ez lett számára a világ legizgalmasabb, megunhatatlan játékasztala. Minél több időt töltött a história kártyaasztalánál, annál szenvedélyesebb játékos lett. Itt ugyan néha jól jött volna valami különleges erejű lámpa, mert mindig akadtak kiismerhetetlenül sötét zugok.

S akkor most? Ami régen a világ természetes része volt, az kinccsé vált. Mindenféle praktikákra lett szükség, hogy a fogyó fényből minél több megmaradjon. Időnként szemlét tartott, megnézte mit mutatnak meg magukból az antikvák, próbálkoznak-e valami trükkel a kurzívok s gyanakodva figyelte a 9 pontos lábjegyzet betűket. Még szolgálnak, és az a másik fény mintha erősebben sugározna, s ha az hűséges marad, kedvenc játékasztalától fel sem áll egészen addig, míg neki is eszébe nem jut valami olyasmi, hogy több fényt.

 


Főoldal

2018. december 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png