Esszék, tanulmányok

 

pokolbol.jpg 

 

Nagy Gábor

 

Profán feltámadás, avagy

heroikus újrakezdés

Utassy József: Pokolból jövet

 

A Pokolból jövet (1981), négy évvel a Csillagok árvája után, mint a cím biografikus referenciája is utal rá, súlyos egzisztenciális válság időszakában keletkezett. Ettől nyilván nem teljesen függetlenül, poétikai módosulásokat is hozott Utassy József költészetében.

Hekerle László a költői személyiség válságát nyelvi-poétikai válságként írja le. Értelmezésében Utassy költészete benne ragad az etikus dimenzióban, s nem képes e válságot a nyelv által kifejezni: az „etikus világismeret minduntalan saját realitásával, anyagával kerül szembe: ezt kellene több dimenzióssá formálnia, de az önmaga elvont, következményszerű tulajdonságaival tisztában levő öntudata türelmetlenül maga mögött hagyja a nyelvet, és indulatokkal, sokasodó felkiáltójelekkel fejezi ki magát.” Szentenciózus értékítélete szerint a „Pokolból jövet ennek a költészeten inneni állapotnak a lenyomata. Utassy elérkezett arra a pontra, ahol sem költői egzisztenciája, sem – ezzel összefüggésben – költői nyelve nem rejti magában a megformálás termékeny pillanatának lehetőségét. Kulcsfogalmai, a hit, a forradalom, a »mégis« elvontakká váltak, nem jelölnek egy intenzív világképet.” Nyelvszemléletét egyneműnek titulálja, idejétmúltnak, amelyben az „iróniának vagy egy objektívebb szemléletnek itt nincs formáló lehetősége”. Szép lassan kibontakozik az a korabeli elméleti alapállás, amely kizárólag a Tandori-, Petri-féle ironikus hangvételt vagy a Nemes Nagy Ágnes nevével fémjelzett objektív költészetet fogadja el relevánsnak, s visszaköszönnek a Nagy László költészetét is érő bírálatok hívószavai: üres fogalmiság, a világkép reáliáinak, a nyelvi önreflexiónak a hiánya. Hekerle szerint Utassy humora, egyéni szóalkotásai „Jó esetben is egy hétköznapi, a diáknyelvre emlékeztető kreativitásra mutatnak.” A Kávéház Hungária…-ciklust teljesen „értelmetlen költői erőfeszítés”-nek látja, ugyanakkor a nyitó ciklusban a továbblépés esélyét is felvillanni látja.[1]

G. Kiss Valéria is a létélmény, a szenvedés magyarázatát, tehát a konkrét társadalmi dimenziókat hiányolja Utassy új kötetéből. Pontosan látja a költő léthelyzetét: a korábban eleven társadalmi élmény itt már csak „mint tudatállapotot létrehozó emlék van jelen”, az ebből levont következtetés azonban itt is részben a korszellem, a kritikusok külső elvárásaiból fakad: „a vers annyira elfoglalja magát e tudatállapot mint konzekvencia kimondásával, hogy ritkán képes felidézni, újrateremteni (…) a determináló erőket.” A felkiáltójelekkel is kifejezett indulati energiák, az őszinteség azonban G. Kiss értékelése szerint értéktöbbletté válik; a „hatalmassá nőtt lírai én”-t viszont tehertételnek látja.[2]

Alföldy Jenő féltő szavakkal ír a Pokolból jövet költőjéről – nem titkolva aggodalmát, hogy Utassy költészete beszűkült. Hozzáteszi azonban, hogy ugyanez Pilinszky költészetéről is elmondható. „Érték született ismét – de most már egy irreverzibilitással fenyegető folyamat megfordítása szükséges ahhoz, hogy legyen folytatás.” E költészet tárgyi gazdagságát hiányolja ő is: „A hétköznapi élet tényeivel, a felnőtt értelemmel s a híven őrzött eszméivel kiteljesülő pályaív folytatását kívánom a költőnek.” A kötetnyitó tizenkilenc darabban látja meg ennek az esélyét[3], akárcsak G. Kiss Valéria.

Görömbei András „a betegséggel gátolt személyiség erkölcsi és szellemi önvédekezésének kivételes dokumentuma”-ként értékelte a Pokolból jövet kötetet. Nem tartja „sportszerűnek” a Csillagok árvájához mérni, mert „annak egyenes ívű folytatását a sors már eleve megtagadta tőle”, de a költő „nem adta meg magát, hanem újra kihozta magából azt a maximumot, amit személyisége jelenlegi helyzetében remélni sem lehetett.” Értelmezésében a kötet központi motívuma, léthelyzete az árvaság, és más bírálókkal ellentétben ennek gazdag megalapozására mutat rá. Sorolja a „konkrétumok tárgyilagosságával” szóló versrészleteket (csak jelzésszerűen: őrültek háza, vizelet szaga, szirénaszó, fehér köpenyesek, dögszag, mázsa gyógyszer). Hangsúlyozza, hogy „éppen a küzdelem révén emeli ki a saját tragikus sorsát a partikularitásból, s teszi egyetemes érvényű létküzdelemmé személyes ügyét”. A Hungária Kávéház ciklusát is ebben az értelmezési mezőben értékeli: „Az erkölcsi és a szellemi züllést, a méltatlanná aljasuló emberi létezést egyes konkrétumaiban is elítéli a kötet szatirikus ciklusa”. A Hekerle által kárhoztatott kínrím funkcióját is megtalálja: „szinte kimondhatatlan kínrímmel világít meg egy abszurd magatartásmodellt: »Kinek az ajkán / terror a dal már: / az forradalmár?!«” A kritikus a korábbi versek átemelését sem kárhoztatja, rámutat arra, hogy ez a kötetegész egységét szolgálja. Általában is értékesebbnek látja a kompozíciót, mint más kritikusok: „A kötet felépítése ellenpontozó. A költői személyiség mai léthelyzetét összetetten bemutató, kivalló mélyen tragikus Ezüst rablánc ciklust az Áve, Éva! szerelmes versei követik, erotikus delejezettséggel, gyakori életörömmel, létcsodálattal, elemi életértékkel gazdagon. Ezt ellenpontozza újra a Hungária Kávéház keserű, groteszk humorú társadalmi indulata, végül a Bükkszenterzsébet ciklus újra egyneműbb, harmonikusabb világot mutat, a gyermekkort és a szülőföldet idézi, a Tüzem, lobogóm! atmoszféráját hozza vissza. Így a kötet egésze kiegyensúlyozottabb szerkezetű, mintha csak az új verseket tartalmazná. Tragikumot és önfeledtséget egyaránt összetetten szólaltat meg.”[4]

A költőtárs Ágh István érzékenyen hangolódik rá Utassy új verseinek hangulatára. „Megrendít, s nem lehet megrendülés nélkül szólni róla. A hideg bírót nem állja, mert jelenség, minden külső magyarázatot kizár, iszonyúan vágyik a szeretetre. (…) A diagnózis az orvosok dolga, de a társadalmasított kín az enyém is. (…) Utassy József költészete igazi fájdalommá érett.”[5]

A kötet mai olvasója számára kevéssé fontos a versek mögötti tapasztalati én akkori sorsa, létállapota. A versek referenciális háttere általánosabb érvényt kap: az elmegyógyintézet poklából visszatérő költői én közös sorsképletet tár fel, a biografikus utalásoknál hangsúlyosabbá válik a szenvedés és árvaság mindenki számára átélhető alapélménye. Az idegosztály metonimikusan a hetvenes évek életterére mintázódik rá, s így a kötet a korszakról szóló megrendítő tudósításként is olvasható.

Az előző kötetekhez viszonyítva nyilvánvaló a tónus sötétedése, a hang karcosabbá válása, a költői öntudatból fakadó pátosz helyébe lépő kilátástalanság-érzés. Ezzel összefüggésben fölerősödik a transzcendens létszférát kétségbe vonó, számon kérő, Istennel perlekedő hang, amely a későbbiekben az Utassy-költészet egyik alapszólama lesz. Ugyanakkor feltűnő, hogy a korabeli kritika mily kevéssé figyelt fel a kötetben nem is olyan elszórtan jelen lévő szarkasztikus és önironikus hangra.

A nyitó vers Istent szólítja meg – a kereszttel egyszersmind Jézus alakját is megformázza –, a Sötétedem szerint „a Mester / most önti fölém / az egek nagyharangját”, a Lakótelepi Jézus egy hajléktalanban teremti újra Jézust, az Egy süket és vak Isten panaszfalára közvetlenül, az Immár tízest lő közvetetten Istennel perlekedik, a Csengés ezüst emléke száll groteszk Jézus-(ön)portrét rejt, a Halálra váltan a „szentséges ostya” motívumával idézi meg Jézust, a daltalanul azt panaszolja: „Isten se pártol”. Az Ezüst rablánc ciklusa – tudhatjuk az előző kötetből, Isten „fény a bilincsen” (Fény a bilincsen) – Utassy költészetében először állítja középpontba Istent, az Istennel perlekedést, a létezés értelmének kétségbe vonását, de legalábbis a lét értelmének keresését.

Már rögtön az első ciklus nyitó verse jelzi a változást: bár az első két kötethez hasonlóan emblematikus, mottószerű verssel kezdődik a kötet, ezúttal nem ars poetikus, az alkotás, a költészet iránti elhivatottság verse ez, hanem a költői én segélykiáltása az egzisztenciális válság mélyéből. Az [Égre tárt karú] képvers, a címként is olvasható, verzállal kiemelt Istent megszólító egység keresztet rajzol ki, az ezt követő – középre igazított tördelésű – négy sor pedig mintha sírhalmot formázna. Sírhalom kereszttel: a vers formája szinte érvényteleníti, előre kigúnyolja a fohászt, hiszen az így elkésettnek, fájdalmasan utólagosnak tekinthető. A segélykiáltás spontán „formátlanságához” igazodik e négy sor: különböző szótagszámú, két szabálytalan ütemre tagolható rímtelen sorok. Egyedül a retorikai megformáltság őrzi még a reményt, az alkotásba, a szöveg megalkotottságába vetett hitet. A tantusz–telehold önironikus (nevetségesen kicsit kozmikussá nagyító) metaforája, a „hívom föl a figyelmed” zeugmája (a tárgy nélkül úgy is értelmezendő, hogy ’fölhívlak téged’), a d-s alliteráció, majd a zárlat hasonlata (amelynek brutalitása innentől egyre gyakoribb lesz Utassy költészetében) az alkotói fegyelem – a megtiport, de mégis öntudatára lelő egzisztencia jelei, dacolva mintegy a sorok elsődleges jelentésével:

Utolsó tantuszommal,
a teleholddal hívom föl a figyelmed:
úgy dől belőlem a dögszag,
mint egy fölakasztott kutyából.

Hasonló szerkezetű az Eset. A megszólított az Édesanya, akihez egyetlen, epanodosz-szerű[6] ismétléssel bevezetett, a kétségbeesést a sorok rövidre tördelésével is kifejező kérdést intéz, amely az előző vers zárlatához hasonlóan brutális képpel – anyaöl–odú – zárul: „ha megőszült / magzatod / álmában / visszaordít öled odújába?”

A Sötétedem is variáció ugyanarra a témára; ezúttal a nyitó kép – „Esteledik a Zéró / kilométerköve” – vétetett a kilátástalan abszurditás világából, s a zárlat visszavonhatatlanságával csak a tördelés dacol[7], amely kettéválasztja a végtől a létigét: „Végem / van.”

A Lakótelepi Jézus is szabadvers-szerű, tagoló versként is értelmezhető, háromosztatú szabálytalan szótagszámú ütemekből épülő rímtelen sorokkal: „Hogy ragyognak / levetett rongyaid / a holdsütésben”; annyiban azonban a korábbi kötetek teltebb hangját hozza, hogy bőségesen él alliterációval („zéróvá zörren halántékodon a hajszál”, „Göndörebb vagy már a görbe tereknél is, göndörebb”). A befejezés itt is csattanószerű, ráadásul éles ellentétben a megelőző tagmondattal: „…fejed körül piros derengés. // Szirénaszóval jönnek érted a fehérköpenyesek.”

Az Egy süket és vak Isten panaszfalára az Utassynál később oly gyakori Istennel perlekedő, nemegyszer Istent vádoló, gyalázó versek első változata. Szabálytalan szonett, mely oktávára és szextettre oszlik ugyan, de az egyes sorokat sem időmértékes, sem ütemhangsúlyos ütemekre nem lehet bontani – a tagoló vers rendszere szerinti kétütemű sorok –, rímtelenül (az oktáva robbanását–hadonásztál és uram–hamisan rímpárjai szinte érzékelhetetlenül tompák), csak a záró sor rímel vissza a három sorral korábbi rímhívóra (Holdra–csillagokra), szintén tompa, ragrímes asszonánccal. Visszafogottan alliterál, a három alliteráció itt azonban kompozíciós szerepű is: kiemeli a két sort, amelyek az Isten elleni vádat fogalmazzák meg: „fütyülsz a fájdalomra”, „És volt képed, uram, / állni a hulla Holdra, / (…) hogy süketen, vakon / egy világot vezényelj!” Szintén csattanós, blaszfémikus sorral zárja e szekvenciát és magát a verset: „Köpvén a csillagokra.”

A „mozgósítható világ” és az „Énekeimre Isten is ráunt” az Immár tízest lő tételmondata.[8] Bár a 4-1-4-es tagolás szimmetrikus, itt a rímelés bontja meg a szabályosságot (a-x-b-b, b, c-d-c-d).

Ezek a versek közvetetten utalnak a tébolyra, a biografikus tényre, Utassy József ideg-összeroppanására; az ezt a tényt közvetettebben feldolgozó versnél, úgy látszik, szüksége volt a költőnek a fegyelmezettebb, szimmetrikus szerkesztésre. Az Aki maga elé mered hat kétsorosa szimultán: 5/3-as osztatú ütemhangsúlyos és jambikus verselésű, kidolgozott párrímes asszonáncokkal. Egyetlen strófa lóg ki: a negyedik, a vers aranymetszéspontján, amely a nyolcas jambikus ütemeket megtoldja egy szótaggal (s értelemszerűen a hímrímekből nőrím lesz), kiemelve így a téboly, az őrület megvallását:

De én tagadom, hogy a félhold
szabadította rám a tébolyt!

Csendes visszafogottságában is apokaliptikus-katasztrofista, a világ romlását, az elárultságot panaszoló vers a következő, ironikus ellentétben a címmel: Csengés ezüst emléke száll. A harminc ezüst toposza ezúttal a megszemélyesített, invokált télhez kapcsolódik, ám a vers indítása lehetővé tesz egy rejtett olvasatot is: „Tél! Palotádnak padlása…”, amit – mintha a felkiáltójel is ezt sugallná – könnyű Téli Palotádnak-ként félreolvasni. Ez a félreolvasat az egész verset egy másik allegorikus térbe tolja, az ontológiai értelmezéshez társadalmi-politikai értelmezést kapcsolva. Így persze új viszonyítást nyernek a „Hars kakasok” vagy a szarkasztikus „Pilátus pendelye” szókapcsolat. A zárlat ezúttal nem csattanó, inkább csak – alliterációkkal nyomatékosított – hozzátoldás: „S rongyaim várnak rád a veremben.”

A Kovács Istvánhoz – a Kilencek tagjához – címzett vers, valószínűleg Kovács István lengyelországi utazása ürügyén, az Utassy-költészet egyik központi motívumát, a tengert teszi meg fő tárgyának. A „fordítsd le magyarra / a Tengert!” utal arra, hogy a megszólított lengyel költőket fordít magyarra, de benne van a Nagy-Magyarországhoz tartozó tenger emléke is; ezeknél fontosabb azonban, hogy Utassynál a tenger mindig a szabadság, a megzabolázhatatlanság, öntörvényűség szimbóluma (is). E versben a minden kezdetek kezdete is, a lét kelesztőtégelye, ami mindent megváltoztat („Kinek szemébe / csöppent a tenger, / helyét nem leli / soha többé” – kezdődik a vers), ahol a tudat ébredezni kezd: „Sejtből sejtelem / úgy lehetsz, testvér, / ha sütkérezel / a kezdeteknél.”

A következő öt kis kompozíció mind a halálközeliség érzetét árasztja, a haláltól való félelemmel vagy a halállal való számvetés ihlette. A Te üss agyon! – megismételve az Egy süket és vak… „hulla Hold” szintagmáját – még a Holdat kéri, hogy végezzen vele, mintha csak szép halálért könyörögne: „Zuhanj rám, te üss agyon, te drága / csillagok röge, vak pacsirtája!”, minként a Halál úr! mondja ki ismétlő szerkezetes zárlatában: „jogom van, / jogom: // a természetes halálhoz”. Mindegyik kis darabban van egy-egy olyan költői lelemény, amely gyűjtőlencseként sűríti magába a poétikus energiákat. A Te üss agyon! remek alkalmi mellékneve – „Gyöngybaglyasodva” –, a Félek már – amúgy is sokszínű ismétlő szerkezetekből kifejlő – remekében a második és harmadik strófát összekötő epanodosz: „anyámat átkozom, világra miért szült. // Miért szültél világra, anyácskám”. A Halál úr! meghökkentő, groteszk énképe: „Mint a betonbontó, / légkalapácsos ember, / úgy remegtem színed előtt”, a Halálra váltan éterien borzongató látomása „egy éji folyó fényoszlopcsarnokában”, ahol a telehold változik „szentséges ostyá”-vá, vagy a Daltalanul animizáló metaforája: „Sisakos tollam / bebábozódik”: mind-mind a költészet győzelme a megbomló tudat felett.

A Holtpont három kis egységet foglal egybe. Az 1-es az árvaság megfogalmazója – az önirónia itt is működik: a költő a „sárgaház sahja” –, a 2-es a Főnix-madár toposzával jelzi az újjáéledést, a 3-as pedig már a szavakért, az alkotás képességéért könyörög: „Add már ajakamnak a szót, / a pokolra hurcolhatót: // a tűzben is vacogtatót!”

A következő két vers idősebb kortársai halálát fájlalja. A Búcsú az idősebb és barátként, mesterként is szeretett („én, árván maradt tanítvány”) kortárs, Kormos István búcsúztatója, a tragikusan szépet („nézek nagy, szárazkút szemmel”) váltogatva játékos leleménnyel („megszólít a hó, zarándok tenger, / Szófiában, kormosistvánul”, „kölykes, métázó vadnyulak közt”). Az Itt nyugszik Nagy László, az elhunythoz híven, képverset formázó sorokkal gyászol, s miként az előzőben – „egy kisfiú szavalja Vackort!” –, itt is a szó, a költészet halhatatlansága mellett téve hitet: „ZENG HANT ALÓL IS ZENG / A SZAVAD ZENG”.

A Szavam is mintha – megnevezetlenül – költőtársat idézne: vállaltan József Attila-i eszközökkel megfogalmazott ars poetica. Az Aki szegény, az a legszegényebb címadó sorát gondolja újra, fűzi tovább („Gazdagnak is így vagyok gazdag, / s így vagyok én a legszegényebb”), felesel a Hazám „fortélyos félelem igazgat” sorával („Engem a szabadság igazgat”), az (Íme, hát megleltem hazámat…) záró sorainak fokozó szerkezetét idézi, utalva egy angol közmondásra is (′a szomszéd fűje mindig zöldebb′):

 

Tudom, hogy zöld a fű, a táj szép,
de van vidék, hol a fű zöldebb.

 

Az első strófa tételmondatait az utolsó fordított sorrendben ismétli. Ez a két sor önmagában is ars poetica érvényű, a benne rejlő paradoxon fricska a politikai elkötelezettséget váró kornak; egy konok, hajlíthatatlan ember hitvallása:

 

Engem a szabadság igazgat.
Szavam csillagfegyelmű ének.

 

Mert ez a kor, ahogyan a Bábutok búbján in medias res felütése leszögezi, nem a költők kora: „Énekijesztő korban élek.”[9] S ha az előző versben, feleselve is, József Attilához kapcsolódott hitvallásával, itt a „seregély költők”-től határolódik el, gunyorosan groteszk képekben villantva fel a megalkuvás különböző változatait. „Közösíts ki, Zarándokének!”, fohászkodik, s a következő – pontosabban az újraközölt Szárnyasoltár után következő – versben Kondor Bélához, a szintén kaszton kívüli, a művészi közélettől elzárt vagy annak peremén tengődő barátjához szól A mélységekből. A vers szokatlan mondatszerkezetekkel („Piros portája, rőt udvara: van! / Kivégző udvara nincs a Holdnak”), groteszk képekkel idézi a festőművész alkotásmódját, a meghökkentő képzettársítások, alkalmi neologizmusok, az egyszerre katasztrofista-groteszk és mesei világ Utassy lírájának egyik legkülönlegesebb darabját eredményezik. A megszemélyesített huszadik század, ez az „Ábelra Merőleges Vadállat” olyan útszéli átkot hív elő – „Kuss az anyádba vissza, te barom” –, amely ritkán válhat költői szöveg szerves részévé – ebben a sok regiszteren szóló, egyszerre játékos és tragikus szövegben igen.

Az Ifjúság, mint sólyommadár két irányba is kapcsolódik: a kondori ihletés is mintha ott derengene még benne, másrészt előkészíti a kötet címadó versét, illetve Bükkszenterzsébet ciklusát. Az ifjúság–sólyom allegóriáját előlegezi a cím, s a tizenkét sor valóban úgy van megalkotva, hogy viszonyító és viszonyított folyamatosan átjátszik egymásba. A ciklus címét adó kifejezés itt tűnik fel mint az ifjúság korai elvesztésének oka: „ezüst rablánc csörög csuklódon”.

Még erősebben érezhető a Darázskirály alkotójának hatása a Petőfi utolsó szavára írt Potomságon. Mintha egy Kondor-képről pörögnének le e szavak: „Radarernyőt bont, pörög a kapor, / tökvirág darázsreaktora zsong.”, vagy az Adyt megidéző strófa: „Lótuszülésben húz napkeletre / rongyarany szőnyegén Ady Endre.” A kondori álomvilág mint a költő őrületének képi kifejeződése: reflektált „tudása” a versnek („kisfiam is száll. Kék lova álom” – zárul a mű).

A Szpartakusz énekel rejtett diktátor-arckép egy hevenyészett bökversben – talán azért kerülhetett a kötetbe, mert az őrület, a pokol körülményeihez tartozik. Az ezt követő Hitfogyatkozás átemelése a Csillagok árvájából tematikusan indokolt, az Ember az őszben cím cseréje is a kötet kontextusához közelíti. A Szép elmúlás, gyönyörű enyészet eleinte szintén a kondori képalkotást folytatja („kerengő kripták”, „haláltávlatú bolygón”), hogy aztán a címbéli oxymoron fogalmait invokálva fogalmazza meg egyenesen a beteg ember vigasztalás utáni vágyát. Az előző kötetből szintén ide emelt Paradicsomi tűzmadár a kalitkába zártság motívumával erősíti azt, amiről a kötet címadó verse, a Pokolból jövet ad számot. A betegség nem csak az egészséget emészti fel, de az ifjúságot is, az ifjúság vitalitását és jövőbe vetett hitét. A hasonló kínokkal küzdő József Attila Reménytelenül című versét idézi – eredetien megújítva – az első két strófa szívszorító képe:

 

Ifjúságnak háttal,
hosszú, nagy víz mellé,
kiültetem kölyök szívem
csillag alá, kőre.

Dobogná ki, verné,
lüktetné világgá,
ami fáj és lehetetlen
immáron kibírni.

 

Aztán a Költőnk és kora önreflexivitását idézi még, mintegy eltávolítva magától, szemérmességből, a kín megvallását, a panasz súlyát:

 

Így az a vers indul,
mihez végső pontot
görgethet akár maga a
dátumos halál is.

A rímtelen 6-6-8-6-os sorokból építkező strófákban többnyire a megnyújtott harmadik sor „görgeti ki” a panasz, a kín tényeit: „pántolódik homlokomra”, „megettem egy mázsa gyógyszert”; s aztán a záró szakaszban, amely a magyar költészet egyik legmegrendítőbb négy sora, a vers egyetlen rímpárja emeli ki az esendő ember könyörgését:

Otthonomba, végleg
tébolydába zárva,
ments meg engem, ifjúságom,
te egyetlen, árva.

Az én keresztem, a ciklus utolsó előtti verse, a legtömörebb ars poetica, amit valaha írtak. A jézusi keresztfeliratot visszafelé olvasva – vagy, ha igaz, hogy a zsidók vésték föl a feliratot, akkor csak az I-t változtatva Í-vé: „ÍRNI” – költő és Jézus, költészet és megváltás tömörül egyetlen plasztikus keresztalakzatba, alatta a dátum: 1972. A Szélkiáltó ehhez már csak néhány könyörgő kiáltást fűz hozzá, a siratók, könyörgések repetitív ritmusában, a József Attila-i „Ha megbolondulok, ne bántsatok” (Ki-be ugrál…) fohászát variálva, a felindultságot az a-a-b-b-a rendszerű szekvenciaismétlésekkel szorítva formába, téve elviselhetővé.

A Pokolból jövet következő ciklusa az előző kötet szerelmes verseit ismétli, azonos címmel (Áve, Éva!). A harmadik, Hungária Kávéház – bár nem teljesen előzmény nélküli, mégis – új fejlemény Utassy költészetében bökverseivel, limerickjeivel, epigrammáival, csúfolóival. A negyedik, Bükkszenterzsébet című ciklus pedig a szülőföld terét, az ifjúság idejét eleveníti fel. Mindkét ciklusból önálló kötet lesz később, részletesen ott beszélek róluk. Mert bár feltehető, hogy Utassy az Ezüst rablánc verseit azért toldotta meg ezekkel, hogy bizonyítsa, a pokolból jövet sem hagyta el versíró ereje, valószínűbbnek tartom, hogy a korabeli könyvkiadási gyakorlat kényszerítette a testesebb, de így kevésbé egységes kötet összeállítására (az Áve, Éva! megismétlése is ezt a gyanút erősíti). Mindenesetre mindhárom „ráadás”-ciklus, további új versekkel, önálló kötetekké testesedik a későbbiekben: a Pokolból jövet, miközben a korabeli kritika egyik szólama beszűkülésről adott számot, Utassy lírájának két irányú megújulását is (szatirikus-humoros bökversek és epiko-lírikus önéletrajzi emlékversek) magában rejti csíraként.

Ez is Utassy alkotói elszántságát és erejét mutatja, miként az a – tulajdonképpen egész költészetére érvényes – megállapítás, amely a Pokolból jövet-re is igaz: „Az önépítés (és ugyanakkor számos esetben önrombolás) elementaritása a megalkotottság már-már önpusztító igényével és igényességével párosul.”[10]



[1] Hekerle László: A wodadok. Utassy József verseiről, Mozgó Világ, 1982/2. 76-77.
[2] G. Kiss Valéria: Utassy József: Pokolból jövet, Alföld, 1981/10. 77-80.
[3] Alföldy Jenő: Pokolból jövet. Utassy József verseiről = Alföldy Jenő: Visszhang, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986. 363-367. Eredeti megjelenés: Kortárs, 1982/3. 483-485.
[4] Görömbei:1986, 241-246. Eredeti megjelenés: Jelenkor, 1981/12. 1137-1139.
[5] Ágh István: Hová a pokolból? Új Írás, 1981/10. 110-112.
[6] „Édesanyám! / Mi van akkor, / tudod-e, // tudod-e, / édesanyám, / mi van akkor”: e szerkezet akkor volna „tökéletes” epanodosz, ha a második egység pontosan megfordítaná az első sorrendjét, azaz így hangzana: ’tudod-e, mi van akkor, édesanyám’.
[7] Persze úgy is értelmezhetjük, hogy a vég létezését, egyeduralmát hangsúlyozza a két sorba tördelés.
[8] A süket és vak Isten panaszfalára és az Immár tízest lő közé a költő beillesztette A kör átváltozásai című korábbi versét. Talán színesíteni, felderíteni akarta valamelyest a ciklust; a Földdel kapcsolatos vívódások alapján kapcsolódik a környező versekhez, humorosabb hangütése azonban merőben elüt tőlük.
[9] Pontos Olasz Sándor észrevétele: „A küzdelem nem a költőmagánügye, a lesújtott állapot, a vereség (...) egyben a kollektívum veresége is.” Olasz Sándor: Utassy versszimfóniái, Forrás, 2011/3. 65.
[10]  Olasz 2011:67.

 

Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.


Főoldal

2018. május 15.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png