Esszék, tanulmányok

 

 Szab___L__szl__.JPG

 

Szabó László

 

Száműzöttek

Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz



A Történelemtanítás 2016/1-2. számában Závodszky Géza egy szép, őszinte cikkel jelentkezett, Hitelesebb Széchenyi képet! címmel. Egy helyen az alábbiakat írja: „Megválaszolásra váró kérdés viszont, hogy a szaktudomány eredményei miért épülnek be nehezen a nemzeti tudatba, noha a történelem iránti érdeklődés erős”. Igaz, kérdőjelet nem tesz a mondat végére, választ sem kapunk. Írásából azonban süt a kijelentő-kérdő mondat súlya.

De szaladjunk tovább!

A Bárka folyóirat 2016/4-es számában Erdész Ádám „figyelőjét” A történész műhelye című kötet kapcsán így zárja: „Az egyes válaszok szerzői – kimondatlanul ugyan – leginkább a kötet szerkesztőjének első mondatát illetően jutottak konszenzusra: »…jóval kevésbé rendelkezünk egységes és mindenki számára elfogadható történelemszemlélettel, mint akár száz évvel korábban…«”

Egy kultúra sava-borsa az emlékek újragondolása. Változások előestéjén az első homokszemek az időgépbe kerülnek. A humánumról való gondolkodásba.

Nem vagyunk versenyképesek a piacon az emlékezetiparral szemben?

Alacsony a hozzáadott érték?

Évtizedekkel ezelőtt kimondták többen, hogy az emlékezet kultúrája változik. Pontosabban annak alanya, tárgya és eszköze. Íme, itt áll előttünk a változás!

Nehezen jutott túl az akadémikus történetírás a „Metahistory”-vitán? 

Történelem és irodalom?

A 21. század elején, 21. századi gyerekekkel?

Tartok tőle, hogy megint kiöntjük a tálból a vízzel együtt…

Már csak azért is, mert nem önnönmagától van történelem, mint gondolkodásforma. Hanem azért van, mert beszélünk róla, tanítjuk. És nem csak egyetemen!

Az általam rendkívül tisztelt és sokat olvasott történészek velős és pezsdítő írásai mellett talán mégsem felesleges kicsit lejjebb merülni a napszámos homályosabb szobájába is.

Nehezen jutnak el a szaktudomány eredményei? Persze! Egyre intenzívebben fogja vissza egy kimondhatatlan erő azt, hogy végre elkiáltsuk: Széchenyinél szenvedélyesebb személyiség kevés van a magyar történelemben. Kimondhatatlan, de nem láthatatlan ez az erő!

1. Ott bújik meg az emlékezetpolitikában – a lövészárkokban.

2. Ott lapul a tananyagban – a közkövetelményben.

3. Ott restelkedik az emlékeztetőkben – az értelmiségben.

Állítmány, alany, határozók a tárgyához kapcsolódnak. Pontosabban öröklődnek, hagyományozódnak. Generációról generációra.

A bujdosó (lapuló, restelkedő) egyúttal száműz is valamit bujdosásával. Talán azt, ami kellemetlen. Amihez felelősség, bátorság, vita szükségeltetik.

Mindahhoz, hogy jobban megvilágítsam a problematikát, álljon itt egy „magyar emlékeztető”.

*

Hatvanadik évforduló, megemlékezések. Idézetek a Füves könyvből és a Mennyből az angyalból. Egyre ismertebb Márai Sándor neve. Divat Tőle idézni. Újabb és újabb könyvkiadás, óriásplakátok, lózungként ható politikus szavak áradata. Ráhúzunk egy jelmezt, leöntjük egy mázzal. Leginkább Azt, akinek egész életműve a jelmezek és a mázak elutasításának jegyében telt.

Hol van ilyenkor az iskola? Az, hogy a nyiladozó elmének ne kelljen önmagától felfedezni, hogy segítséget kapjon.

Márait 1989 után huszonhét évvel is a Santa Maria árbocáról lehet megpillantani. A közbeszédben benne van – de az ún. „tananyagban” is? És a tananyag soha nem a dokumentumokban, hanem az órák csendjében honol.

A jórészt 19. századi „életművek” és a Nyugat olyannyira eluralkodtak, hogy nem látunk ki mögülük. Irodalomórán: új gondolat, szabad gondolat, impresszió. Ikertestvérénél: Gulág-emlékév és 1956 tisztító vihara. De hát ezek nem egypetéjűek!

A cezúrákat jól ismerjük, hagyomány.

Az irodalom több, magasabb minőség, mint a „történettudomány”. Lüktetőbb: őszintébb. És mi a 19. századdal pakoljuk meg a nyiladozó elmét. Pedig terhelni málhás szamarakat szokás! A kanonizált klasszikusok megfojtják az irodalomórát és az ikertestvért is. Nem jut idő a 20. század második felére! Mintha ennek a századnak csak az első felét számoltuk volna le. Bízom benne, hogy a kánon mégsem a XII táblás törvények.

A megszokás és a kényelem makacs dolgok! A nevelésről van azonban szó!

Hogy nincs presztízs, meg társadalmi megbecsültség? Nincs!

Meg továbbgondolás sincs!

De a legfőbb, hogy a kíváncsiság felkeltése sincs!

Az árnyalt gondolkodtatás, a művészi önkifejezés, az etika és az esztétika vadcsapásain haladunk, Mi, humánszakos pedagógusok a technikai-technológiai forradalom információdzsungelében? Kétlem.

A médiában „közszereplő” Márai a tanórán jórészt statiszta.

A közbeszédben ismerősen cseng a neve, de a köztudatban jórészt ismeretlen. Ezek szerint az ún. „tananyag” nem alakítja a közgondolkodást?

„Közkövetelmény” és „iskola” nem kompatibilis egymással?

Az iskola nem halad a magát mindig továbbformáló történelemszemlélettel?

És ha mindez így van, akkor mi szükség…

Eredetileg Márai Sándorról kívántam írni, pontosabban: Érette. Miután azonban az újkori történelmi tudat Zenitek és Nadírok világában révedezik, választottam még valakit. Akivel ugyancsak hazardírozunk. Párosan szép az élet!

A Monarchia és a történeti Magyarország összeomlása után nem kizárólag a „nemzet” és az „állam” fogalmairól szükségeltetett újra gondolkodni, hanem a történelemről. Mindarról, ami az idáig meghatározta az életet: a meséről, a hősökről. Hasonlóan az 1849 utáni értékválsághoz. Tanítjuk is hónapok hosszú során át a 19. század második felét és a századfordulót. Tanítjuk az 1918-1920 utáni útkeresést is. Csak éppen az 1945 és az 1956 utáni sikkad el, bújik meg, vonul emigrációba. Éppen az, ami a legközelebb van. Faludy, Nagy László, Illyés. Meg az én két főszereplőm, akik replikáztak az egész században. És replikáik a magyar 20. század diagnózisai. De hát nem fontosak!

Németh László az örökkön inspiráló „igazságmászó”, aki a megváltásig kapaszkodik. A kétségbeejtő műveltség mélybelátó lüktetése. Az általa felcsigázott reményvárást Márai Sándor hűvösen feszült szentenciái terelgetik. A megtisztulás. A kora tavaszi szellő, ami az arcunkba fúj, összeborzolja hajunkat, hogy végül lehűtse a téli szobák csöndjében megpirult lelkünket.

A kánonban határterületi pozícióik, illusztráló szerepkörük mellett mit jelentenek Ők a 20. századi magyar gondolkodásban és szépírásban?

A kor és ember hogyan birkózik egymással?

Hol vannak a palackok, üzenetek?

Egyikőjük sem az, ahová besorolni akarják Őket. Kategorizálhatatlanok, mint Széchenyi a maga liberális szenvedélyességével! Ez a tipizálhatatlanság, az emberi minőség halálig tartó parancsszava annak a világnak gondolkodói-művészi jellemalkata, amely az identitásváltozások hosszú sorának és a sok emberi újrakezdésnek ismérve volt.

A tömegember ellen küzdenek. Nietzsche és Tolsztoj, Spengler és Ortega y Gasset után a nevelő célzatú szellemi szabadságharc ideológusai Ők. Némethet hiába könnyű a népiek fő ideológusának bugyrában tartani – a szellemi rokonság egyértelmű –, különutassága már a zászlóbontás kezdeti szakában is érzékelhető. A Tanú nem a népieké, hanem egyedül az Övé. Márait felelőtlenség urbánus írónak tekinteni. Az Ő polgári eszményének nem kizárólag az urbánus környezet volt az egyetlen ismérve. Az Ő polgára a meg nem alkuvó, az életet és önmagát meg nem tagadó, el nem áruló. A bátor és öntudatosan művelt ember. És a szellemfejtésnek ez a neme nem ismerhet sem pártot, sem klubot, sem politikai világnézetet. Ha mégis ismer, akkor árulóvá válik.

Az emlékeztetés, a mesemondás szakralitásában mindig van különvélemény, ami a mainstreammel szemben áll. Az önismereti igény. Amely mindig magányos, be nem sorolható és be nem állítható sehová. Amely nemcsak az értelem, hanem a szenvedély jogán ír. A zsákutcákból nem kiutat ígér, de kimondja, hogy „zsákutca”, és elkiáltásával egyben a kijutás lehetőségét is megelőlegezi. Kimondják a nyilvánvalót! Azt, hogy a kitalálást mindenkinek ki kell vajúdnia. És erre a nehéz szülésre csak az alkotó, a jellemes ember képes. A jellem az emlékezés minőségében leledzik. Az örökségekből való kitörés akaratában. Nemet mondani a politizáló irodalom hagyományára Márai Sándor oldalán, és felhívni a figyelmet a szellemi ördögárkokra – a magunk szenvedélyes példájából is okulva – Németh László oldalán.

A Nyugat mellett és Babits árnyékában nem volt könnyű alkotni. De a jelentős ismertség, organizálás több mint tehetség. Mind a ketten elmélkedők, de amíg Némethnél a nagyon magas esztétikumú értekező próza, addig Márainál a látomásszerű lírai hang a hangsúlyos. A „két pogány” között harmadikutassággal kísérletező próféta és a harmadikutasságot is elutasító szerzetes.  

Nemzedékük mind a kettőjüket kínos feszengéssel fogadja. Az a nemzedék, amelyet az első „nyugatosok” után a legsziporkázóbbnak és legszínesebbnek tartunk. Egyikőjük sem komfort az aktuális kultúrpolitikának. Márai MTA levelező tagsága 1943-ban vagy Németh Kossuth-díja 1958-ban csak a felszín. A megfoghatatlanság és a félelem jelei – a hatalom részéről.

A laboratóriumba vonuló tudós és a játszótérbe zárkózó művész. Az antik műveltséghez térnek vissza. Márai bábáskodva és sztoikusan életre segíti gondolatainkat. Láthatatlanul is jellemnevelő. Kicsit Szókratész és Marcus Aurelius. Németh László nem ennyire suttogó. Inkább az érző-emlékező ember titkainak teljes garmadájával ismertet meg, mint a görög drámák vagy Arisztotelész. Az antik szabadságeszmény önmagához hű polgára Márai Sándor, és a közösségért felelősséget érző „újnemese” Németh László. Ők így együtt, egymást egészítik ki.

Márai önvédelme állhatatosabb, talán következetesebbnek is lehet írni, mint Németh Lászlóét. A nagy magánbeszédei, belső monológjai örökérvényűek, akár kisregényeiben, akár naplóiban. Németh valamivel megengedőbb; nem magával – környezetével. Esszéinek megpörkölő tisztítótüze így fog pislákolni történelmi drámáiban, hogy persze ott is fel-fellángoljon néha. Németh engedékenyebb énje révén többször aktuális, mint művészi. Nem is aktuálpolitikai, hanem társadalomtörténeti és lélektani.

A 20. századi történelmi tudat két őre és foglya feszegeti itt öröklött rácsait. Mind a két életműben az öntudat valójában az irodalompolitikailag és történetfilozófiailag nagyon aktív 1920-1970 közötti félévszázadban úgy juttatja érvényre saját magát, hogy bezárkózik. Márai első naplója 1943-ból tudósít, Németh pedig vásárhelyi tanítóságba menekül a háború végén. Mind a ketten leszámolnak a múltértés illúziójával. Márai talán valamivel előbb. Naplóírása alatt Németh még Balatonszárszón referál.

Márai kivonul és a belső szellemi hazába zárkózik, az anyanyelvbe, már jóval külföldre távozása, 1948 előtt. Németh László önmagát gályapadhoz köti a háború után, hogy a szellem szabadságát szűk keretek között is kiharcolhassa, és a „nemzetragasztásra” esélye nyíljék. Introvertálódik mind a kettő. A 20. század nagy emberi perét az Ő életművük szimbolizálhatja az érettségükről beszámoltatandók számára.

Írásaik, szerepvállalásuk vagy hallgatásuk gyúanyag volt, vitákat szült. Végig az életútjukon. A száműzetéseik, az idealizmusuk, a stílusuk. A feladatai tudatában dolgozó „kubikos” és „summás”, keserű szájízzel. Keserű, mert az életmű célja nem teljesült, a jellemnevelés felemásságának tudatával búcsúzik 74 évesen Németh László és 89 évesen Márai Sándor is.

A reformkor generációja az egyénekből formálódó közösség, a nemzet (mint eszme) szobrászai. Egy testet ötlenek ki, megformálják a fizikai valót. A századforduló az összegyúrt közösség tulajdonságainak piktora. Színekkel, egyediséggel ruház fel a nemzetek versenyében. Márai és Németh emlékeztetnek a szoborra és a festményre. Jellemes embert komponálnak, hogy azok végül egy nagylelkű közösséggé álljanak össze. Pengetik a lélek húrjait.

Jellemnevelés művek sorozatának üzenetével, a mögöttes tartalmakkal, a reformszándékokkal. A jelzőkkel, az ékezettel, a hanglejtéssel! A szépen megírt mondat hullámzó partot érése, a gondolatkavalkád, az alkonyi táj hűvös ködszitájának megcsillogtatása, vagy a velős, csontig hatoló tőgondolatok, mint egy tisztító nyári zivatar, úgy hullnak Márai Sándor feszült, kissé modoros, de soha sem őszintétlen és soha sem hatásvadász stílcseppjei. Mellette Németh László a nyugodtabb, képzettársításokban bővelkedő, az időben elkalandozó és az idő foglyává bilincselő csendes nyári zápor, melynek gyakorisága, az eszmékből és eszményekből álló hajnali táj sűrűségét csepegteti előttünk minden megalkuvástól mentes vezetni akarással.

Márai és Németh egy utolsó kísérletet tesznek mindarra, hogy átvihessünk valamit a szellemi hazába, a minőségbe. Hogy az emlékezetből meggyónjuk azt, ami nem a jellem nevelését szolgálja. Hogy ilyenformán a szerepünk megtalálására esélyünk legyen.

Márai Sándor a távoli messzeségben, regényes álomvilágok légkörében személytelenül és csendesen kiáltja el az örökkévalónak, római univerzalitással mestersége velejét: gondolkodó magyarrá lenni egy élet is kevés, de örökkön törekedni kell rá.

Németh László az országhatárokon belül lángelméje zsenijéből könnyű szüléssel, genfi elrendeléssel mondja ki a magyar éterbe féltékeny somolygások, metsző fényű szemvillanások megalkuvó és hazug párájában, egy piciny kisebbség megkönnyebbült finom mosolyának kíséretével: ismerem a magyar terhet és vállalom.

Az amnéziás és képzelgő emlékezet egymásra utalt két szépírója az idegekbe látó Márai Sándor és az erekbe látó Németh László.

Hogy nincsenek életművük egészében tárgyalva tanórán? Életművek?

Az emlékezet – legyen szó irodalomtörténetről vagy történelemről – részrehajló.

Valaki a társaság része, valaki kiszorított.

Valakit meghívnak, valakit száműznek. Határterület. Médiaszereplő.

Eddig van létjogosultsága a történelemnek, a történelemóráknak! És azért eddig, mert ez a két ember nem jutott dűlőre egymással, a másikkal. És ez az „egyet nem értés” már az irodalom létjoga, az irodalom maga. Amely minden ízében élettel teli. Replika a kollektivizmus 20. századi modernizációs kísérleteire. Salerno a formába menekül, az anyanyelv őrzésébe. Sajkod a tartalomba, a történelmi barázdák fogságába.

*

Az emlékezetben őrzött múlt ördögi dolog, ördögtől való. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – mondja Lucifer a Tragédiában. Maga a megállított idő, ami nem engedi az emésztést, a gyógyulást. Árnyékunkká válik, amit nem tudunk magunk mögött hagyni. Kollektív gyógyírnak tekintjük az emlékezetet. Digitális anyagok, adatbázisok, képek, hangok, szövegek tömkelege kíván minket felvilágosítani. És a felvilágosodások természete már csak olyan, hogy elsősorban a rációt kívánja pallérozni. Így azonban az eszmei szekértáborok nem fognak kihűlni, és a szellemi lövészárkok sem fognak betemetődni. Maradunk a tatárjárások és a világháborúk talaján.

Jómagam nem a történész, hanem a történelemtanár prizmáján keresztül szűröm a nemzeti kánont, a „nemzeti tragédiákat”. És mindvégig Nagy László verssora határozza meg a felelősségemet, a prizmám szögét: „fejet ajándékba nem adunk”. Egy nyiladozó elméjét meg pláne! Ameddig viszont adjuk, addig marad a bujdosás és a száműzetés.

Az emlékezésnek a Széchenyi-féle „belső csendet”: a bizalmat, a hitelt kell erősítenie, annak a kibontakozását szolgálnia. De az irigység, a bizalmatlanság itt van köztünk. A demokratizálódás gőgje alatt besárgul sok szellemi ember. Az értelmiségi így csúszik le szellemi munkássá. Így tanítja társadalmát, a generációkat. Folytonos irigységben, kielégítetlenséggel, hiteltelenül. Hiúsága révén nem adva hitelt a másik szavának.

A felelősség érzetének súlya az értelmiség ismérve. Ez különbözteti meg a szellemi munkástól. Aki nem nevel kreatívan, hanem összerak, szerel.

Ki kell tudni törni a determinizmusból és a 19. századi pozitivista világképből. A kutató ábrándozhat tudományos definíciókkal, de a nevelő tanár soha! Érzések útján tudom megismertetni a gyerekekkel a látszólag elmúltat. Különben csak egy élettelen, lecsupaszított vázat kapunk. És a lemeztelenített, színeit vesztett élet nem lehet alkalmas a gyerekek számára, hogy megismerjék az érző, élő embert. Ugyanis nem az az érdekes a történelemben, hogy az emberek meghaltak, hanem az, hogy éltek! És még érdekesebb, ha felismerjük, hogy továbbélnek bennünk! És a gyerekek gondolkodnak és érdeklődnek – leginkább az ember, önmaguk iránt. Semmit nem szeretnének jobban, csak megismerni valamit magukról. Erről is szól a kamaszkor. Akkor tekinthetjük felnőtteknek magunkat, ha önértékelésünkkel önismeretet nyerünk. A mélyen megosztó emlékezet: infantilizál.

Kamaszországban hogyan nőjenek fel a gyerekek, és hogyan igazodjanak el a felnőttek?

A 15. századi gyereknek is kaotikus volt a 15. századi környezet, de akkor a felnőttek nem tévelyedtek tömegesen. A fragmentáció, az érzelmek, az időérzékelés, a szocializáció olyannyira felgyorsult, az ingerek olyannyira nagy tömegben érnek bennünket, hogy változik az emlékezet kultúrája. Az érzelmek szürkülnek és szűkülnek. Emlékezetiparral van már dolgunk. Elektronikus és nyomtatott történelmi tartalmak árasztanak el minket. Ami utat nyit a gyerek felé, az élménybeliség, az élmény lehetősége. Az irodalom ez irányú fogódzóját nem tapogatni, hanem megmarkolni kell történelemórán.

És még valami! Intellektust humaniórákkal pallérozni egyre nehezebb a 21. században. Azért, mert a diákok intellektuálisak: olyan eszközök birtokában vannak, amelyek azonnal információval (tudással) látják el őket.

Széchenyi adta meg vitairatom vezérfonalát. A probléma súlyát nem abban látom, hogy Ő vagy valaki más vitatott, hanem az, hogy a kép, melyet sokan – igen, még mindig sokan! – képviselnek, közvetítenek, mesélnek – hazug. Hazug, mert nincs köze az élethez, és ezáltal nem lehet a tartalmas, jellemes, alkotó élet alapja. A nevelés alapja.

Visszatérve a cikkem elején említett írásokhoz: a „történelemszemléletek” pluralizmusát nyugodt fejbólintással veszem tudomásul. A történelem olyan, amilyen. Valóban ne csináljunk sorskérdést a többféle olvasat miatt.

De én az útmutató szerepére apellálok, a jelzőfény jelmezébe bújok. Felruháznak vele mindazok, akiknek lételeme a világosság.

De én a kíváncsiságot kívánom felcsigázni. Érzésekkel, drámával, mentalitással – irodalommal. És mindezt csak úgy abszolválhatom sikerrel, ha felelős tartalom, árnyalt gondolkodtatás van mögötte, következik utána.

Miért megy át nehezen az erős salakon a tudományos szakma megvilágító górcsöve?

És több mint másfél évszázaddal az Önismeret írójának halála után vagyunk!

Vegyük már kézbe Széchenyi Naplóját!

Talán precízebb a felszólítás helyett kérdéssel élnem. Ennyire kevesen forgatjuk, hogy 2016-ban szükséges elkiáltanunk: Széchenyi nem volt kőszikla?

Higgyünk az irodalomnak!

Bízzunk az irodalomban!

De ami a legfontosabb, hintsük el a bizalom magvait!

 

Kollégák!

Amennyiben nem vagyunk elég bátrak, és nem vállaljuk fel az értelmiségi lét kellemetlenségeit, magyarán nem vonulunk ki a 19. századi tömlöceinkből, akkor nemcsak Márai Sándor és Németh László marad száműzött.

A szerepüket keresőket ijesztjük el magunktól és önmaguktól!

Egy közösség élni akarását a közérzet ingerei jelzik. Ezekért Mi is felelősek vagyunk!

A „Z generáció”, a változó ideálkép önkéntelenül felveti a humán nevelés kérdését. Ami nemcsak a fizikai reprodukciót, hanem a szellemit is szolgálja. Az átörökítését egy közösség lelkének és idegeinek. A lövészárkok, a fejek, a 19. század örökítése az útravaló. Amelyek életre kelnek a közéletben, a gazdaságban. Emezek pedig termelik az útra kelőket, az országból távozókat.

Így (szám)űzi el a humánóra a humántőkét! A múltértelmezés a jövőt.

Bátran és öntudatosan, pedagógus értelmiség!

 

Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.


Főoldal

2017. május 15.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png