Esszék, tanulmányok

 

 kosztolanyi.jpg

 

Bengi László

 

A megértés kudarcai

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

 

Kosztolányi Dezső írásait rendre átszövik a megértés kudarcba fulladó kísérletei, a sokszor föl sem ismert félreértések, az önismeret tragikus vagy épp ironikus hiányának esetei, a sikertelen emberi találkozások és üresnek bizonyuló beszélgetések tapasztalatai. Aranysárkány című regényében többszörözötten is meghatározó erejűnek bizonyul a megértés és megértetés problémája. A tanárok és diákok világát önmagukban és egymással érintkezve is átható értetlenség apa és lánya között éppúgy jelen van, mint a tanárleány és udvarlója között.

Mindezeket a kérdésköröket most a regény egyetlen szavából kiindulva, azt körüljárva mutatom be. Olyan szó példáján, amely ráadásul a regény szedőjén is kifogott, aki félreolvasta Kosztolányi – valóban kézzel írott és nem mindig könnyen kibetűzhető – kéziratát, majd a nyomtatott kiadásokban a szó ekként, téves olvasatában hagyományozódott. (Érdekes, hogy az Aranysárkány Kosztolányi életében készült, valószínűleg maga a szerző által átdolgozott ifjúsági kiadásában kivételként mégis helyesen szerepel, a kéziratban olvasható változattal azonosan.) Ennek révén az is jószerével tapinthatóvá válik, hogy bármennyire is regényről, hosszabb elbeszélő munkáról van szó, egy-egy kifejezés milyen nagy teherbírásra tehet szert Kosztolányi alkotásában, és mennyire összetett, rétegzett jelentéshálóba illeszkedhet bele – már ha sikerül kiolvasni, immár több értelemben is jól, figyelmesen és nyitottan megérteni. Az pedig már nem kis részben az olvasó felelőssége, hogy fölismeri-e egy szó találó voltát, és el tud-e mélyedni a sűrű szövésű regény szövegében.

Az Aranysárkány elején, a harmadik fejezetben az elbeszélő röviden visszapillant az érettségi előtt álló nyolcadik osztály iskolai útjára, többek közt számba véve csínytevéseiket. Ezek egyike során a diákok elsötétítették az osztályt, amelyre így – ahogy nyomtatásban olvashatóvá vált – „egyformán sötétség borult”. A kifejezés talán furcsa, de eme szokatlanságban akár árnyalatnyi költőiség is gyanítható, nem föltétlen a klasszikus szerző képzavara. Csakhogy a kéziratban még az állt, hogy az osztályban mindenre „egyptomi sötétség borult”. A Kosztolányi korában elfogadott írásmód révén a két szó a mainál is közelebb áll egymáshoz, érthetővé téve a szedő félreolvasását. De van-e jelentősége ennek az apró tévedésnek? Kétségkívül nehéz lenne állítani, hogy alapjaiban változtatja meg a regény értelmezését, ugyanakkor a szóban forgó részlet gazdagságából, a regényben messze futó összefüggéseiből mégis elvesz valamit. Ehhez érdemes alaposabban is szemügyre venni, hosszabban idézni a bekezdést, amelyben az „egyptomi” szó szinte elveszni látszik:

„Első gimnazista koruktól fogva minden ugratást kipróbáltak rajta. Eleinte tollat búgattak, papírgalacsinnal fricskázták, vízbe ültették, tollszárát gumiarabikummal kenték meg, spárgával kötötték be felöltője két szárát s óráira békákat, egereket hoztak, melyeket szabadon engedtek. Majd a tréfákat finomították. Mielőtt megjelent, becsukták az összes ablaktáblákat, úgyhogy mindenre egyptomi sötétség borult, vagy hirtelen a földre kuporodtak, úgyhogy a tanterem üresnek látszott. Később a diákcsínyeket a művészet tökélyére emelték. Kifordították szemgolyóikat, akár az iskolaorvos a trachomavizsgálatnál, s karba tett kézzel ültek, azon mulatva, hogy ők nem látják a tanárt, de a tanár látja őket. Legutolsó számuk, már nyolcadikos korukban az volt, hogy a padokat, izmos combjaikkal emelve, lassan és óvatosan előrerukkoltatták, minden percben vagy egy arasznyit, minek következtében csöngetés előtt az egész osztály közvetlen a katedra közelében foglalt helyet, eltüntetve azt a tisztes távolságot, mely egyébként katedra és padok között van, s az osztály csak akkor vonult vissza a tekenősbékák lomha mozdulatával, mikor az agg professzor erre külön megkért mindenkit. Ezek az elévült vásottságok kísértettek képzeletükben, melyeket alapjában már meg is untak, de most tanulástól elgyötört testükben a szabadulás reménye visszaidézte s az utolsó megpróbáltatástól való félelem sajgó akasztófahumorral föllobogtatta emlékeiket. Ennélfogva lármáztak. Csak a lárma izgatta még őket, a lárma, mely mindig érdekes.”

A diákcsíny során becsukott ablaktáblák kiemelik az iskola világának sajátos zártságát, amely több szinten meghatározza a diákok – és jelentős részben tanáraik – életét. A gimnázium ugyan az Aranysárkány lapjain is joggal fogható föl a felnőtt társadalom kicsinyített-szűkített leképeződésének, csakhogy az iskolán belül érvényesülő eltérő szabályok, az óhatatlanul megváltozó – sőt ebbéli minőségükben reflektálttá is váló – társadalmi-emberi szerepek e kicsinyítést egyszersmind torzításnak, aránytévesztésnek vagy akár arányvesztésnek mutatják. Ezt a számos vonásában groteszk helyzetet tükrözi egyfelől a tanárok alakjának a diákok távlatából történő bemutatása a harmadik fejezetben, másrészről pedig azok a nyomok, amelyeket a kötött iskolai fegyelem látszik hagyni a diákok elgyötört testén. A tizenegyedik fejezet nyitánya még élesebben visszhangozza a (fizikai) bezártság korlátozó tapasztalatát, amelyet fölerősít a kitörni készülő vihar és az elkövetkezendő rettegett – az események menetére nézve döntőnek bizonyuló – feleltetés fojtó légköre: „Nagy kamaszok tehenkedtek el az unt, kinőtt padokban, melyeket kisebb testekhez szabtak. A padokat bicskáikkal már összevissza faricsgálták, úgyhogy azok valósággal megsoványodtak, készen arra, hogy összeroskadjanak s széttörő kalitkákként engedjék el rab madaraikat, melyeket annyi ideje zártak el a szabadságtól. Ezen a kora délutánon alig lehetett látni. A homályban sápadt diákarcok rémlettek, mint halálraítéltek ábrázatjai, kik a siralomházban szomorkodnak.”

A tizenegyedik fejezet vihartól beárnyékolt, homályba boruló környezete a harmadik fejezetben elbeszélt diákcsíny osztályteremre ráboruló – mint tudjuk: „egyptomi” – sötétségét is visszaidézi. A fény eme hiánya pedig jelképesen a tudás világosságával áll szembe, az elme egyfajta zártságának képzetét keltve. Az iskola közegében a vaknak tettetett, kifordított szemgolyók a tanulással, művelődéssel, neveléssel szembeni ellenállást vagy önkéntelen ellenkezést nyilvánítanak ki. Mindennek különös súlya, nem elhanyagolható tétje van egy olyan regényben, amely kétségesnek mutatván a megértés lehetőségét, elbizonytalanítja a tanítás és nevelés sikerességébe vetett hitet. Ezen keresztül pedig az életben való boldogulás is megkérdőjelezhetővé válik, amint azt a regény ironikus, évekkel a fő cselekmény után játszódó két utolsó fejezete sugallja: Sárszeg olyan zárt kisvárosnak bizonyul, amelyből fizikailag ugyan ki lehet jutni – Csajkás Tibor és Novák Hilda a fiú anyjának messzi birtokára szöknek, Liszner Vili a fővárosba kerül, és így tovább –, ám ebben végső soron igencsak nehéz lenne valódi előrelépést látni.

A harmadik fejezetben fölidézett diákcsíny a zárt ablaktáblák és a sötétbe boruló osztály motívumai révén az Aranysárkány számos jelentésrétegéhez kapcsolódik. Mindeddig azonban nem volt szó arról, hogy a sötétség miért is nem egyforma, hanem egyiptomi. Ennek jelentősége többek között abban kereshető, hogy az egyiptomi jelző még tovább bővíti a regényszöveg utalásrendszerét és a szövegrészek belső kapcsolathálóját. Aligha szükséges hosszabban magyarázni, hogy ebben a formában az osztályteremre aláereszkedő sötétség az egyiptomi csapásokra emlékeztet. Így a tanárokat ugrató diákok képe baljós színezetet ölt, és a mókás csínytevésbe a nevelői szerep – a regényben mind hangsúlyosabb, mígnem Novák Antal öngyilkosságáig fokozódó – óhatatlan tragikuma vegyül. Az sem véletlen ugyanakkor, hogy az egyiptomi motívum a tizenkettedik fejezetben szintén hangsúlyosan megjelenik. A tanítás kudarca ekként az emberek közötti áthidalhatatlan távolság átfogó tapasztalatává szélesül. A jelenetben Novák Antal távcsövön keresztül mutatja leányának, Hildának a csillagos égboltot:

„– Gyorsan kukkants be, kislány – szólt az apa –, elröpül.
– Mi ez?
– Berenice haja.
– Jaj de szép – csodálkozott Hilda. – Szőke.
– Igen, sárgás.
– Berenice. Ki volt az?
– Egyptomi királyné.
– Szép haja lehetett.
[…] Novák a messzelátót megfordította. Igen fényes csillag reszketett a lencsén.
– Ez a Szíriusz – jegyezte meg.
– Olyan kékes. Ide se lehet elmenni?
– Nem.
– Soha?
– Soha.
– Milyen messze van?
– Ah, nagyon messze. […]
Levéve szemét a csőről, egy szilárd pontot keresett, szédült a végtelenben. Megfogta apja kezét.
– Ó, de messze vagyunk.
– Mondd inkább, hogy ők vannak messze mitőlünk.”

A messziség apa és lánya párbeszédében kozmikus és egzisztenciális távlatot nyer. A katedra és a padok közti „tisztes távolság” fizikailag leküzdhető, a tanári tekintély megingatható, kijátszható, sőt idővel meghaladható, de az emberek között húzódó különbségek az Aranysárkány szereplői számára, akik értetlenül mint afféle idegen világra tekintenek a másikra, áthidalhatatlanok. Ahogy pedig a találkozások vagy elmaradnak, vagy a kölcsönös egymáshoz fordulás őszinte vágya ellenére is félresikerülnek, úgy válnak a regény alakjai mind védtelenebbé önmagukkal szemben is: a mű főbb szereplői nem képesek tisztába jönni saját magukkal. Az Aranysárkány így lesz az önmegértés kudarcának regénye is. Novák Antal kedves tanítványa, Csajkás Tibor annak ellenére megszökik a tanár lányával, hogy apjaként tiszteli és szereti Novákot, viszont kétségek gyötrik Hilda hűségét és őszinteségét illetően. Liszner Vilmos megveri bukásáért okolt tanárát, lelkiismeretét azonban egyre kevésbé képes elaltatni, mígnem – megvert tanárával szinte azonosulva – meghasonlik önmagával. A legérdekesebb mégis Novák Antal figurája lehet ebből a szempontból.

A matematika és fizika tanárja a nevelés humanista és felvilágosult eszméjének képviselőjét látja saját személyében, a szigorú, de igazságos nevelő képét véli visszatükröződni diákjai arcáról és viselkedéséről. Csakhogy ez az önkép – amelyet nemegyszer még a regény avatott értelmezői is hajlottak készpénznek venni – alapjában véve téves: ahogy az Aranysárkány többi szereplője, úgy Novák sem áll fölötte annak a helyzetrajznak, amelyet a regény múltat és jövőt ironikus rezignációval, távolságtartással szembesítő zárlata vázol az olvasók előtt. Egyre több jel utal arra, hogy Novák Antal közel sem oly független környezetének rá gyakorolt hatásától, mint véli, és rendszeresen kibillen lelki egyensúlyából. Mikor Hildával csúnyán összevész, a fejezet azzal zárul, hogy Gergely, a tanáréknál lakó iskolaszolga nem aggódott a heves patália miatt, mert már megszokta a hasonló jeleneteket. Liszner Vili másnapi, szóváltásba torkolló feleltetése ugyan kivételes esemény, de nem előzmény nélküli: az egyik diák, Oláh Gyuszi már korábbi alkalmakkor is rendszeresen jegyezte, Novák – türelme fogytán – hányszor használta a „jaj” szót feleltetés során. Számos apró jel közül utolsó példaként kiragadva említhető, hogy míg Hildával vitázva Novák az igazság kézzelfoghatóságához ragaszkodik, megveretése után, a huszadik fejezetben úgy vélekedik, hogy „amiről nem veszünk tudomást, az nincs is”.

A szereplők belső meghasonlására emlékeztető módon a regényben gyakoriak az egymást tükröző jelenetek, a kétszeri ismétlődések. Míg a Hilda ablakából ügyetlenül kiugró Csajkás Tibor rögvest megtorpan Novák fölszólítására, Liszner Vili sikertelen érettségi vizsgája után csak másodjára áll meg volt diáktársai szavára. Tibor és Hilda egyaránt félárvák, mint ahogy szökésük után Novák és Pepike is két árvaként fog össze egymással. Az asztaltáncoltatás ismétlődő jelenetét többek között a kérdések és koppantások visszhangszerűsége állítja ironikus viszonyba. A motívumok szintjén megmutatkozó kétarcúság pedig a regény számos más szintjén is érvényesül. A nevelés éppúgy ambivalens vállalkozásnak bizonyul az Aranysárkányban, mint ahogy a Novák alakjához kapcsolódó ésszerűség, a Fóris túlhajtotta tekintély, a Tálas képviselte heroizmus vagy az Ábris igazgatót jellemző hivatalnoki magatartás is oly módon mutatkozik meg, mint aminek alapjában két oldala van. A Novák tanári zsebkönyvecskéjét díszítő, a bölcsességet jelképező aranybagoly párja abban a címadó motívumban lelhető fel, amely maga is legalább kétértelmű, egyaránt idézve az ifjúság játékos szabadságát és a sárkány fenyegetését. Ily módon pedig az Aranysárkány nemcsak a nyílt emberi kommunikáció sikertelenségének és az önmegértés kudarcának, hanem az emlékezet ambivalens tapasztalatának, a múlt és a hagyomány kétarcúságának regénye is.

Amikor a második fejezetben föltűnik az égen az aranysárkány, a gimnáziumba igyekvő Novák és Tálas ifjúságukra gondolnak, mosolyognak. Ezzel szemben a velük tartó Fóris inkább megretten: „Elbeszélgettek ezekről a csip-csup dolgokról s maguk se vették észre, mosolyogtak. Fóris azonban nem. Őt izgatta a sárkány. Mindenekelőtt a neve. Szárnyas kígyókra, mérges leheletű szörnyekre gondolt, melyek halált okoznak. Fejében mithológiai roncsok kavarogtak.” Mintha a görög és latin nyelv tanárja csak kavargó roncsokat hozna magával a múltjából, mintha emlékezetében nem élne az ifjúságnak az a boldog – jóllehet elveszett – fölszabadultsága, amelynek emlékét az aranyozott papírsárkány a másik két tanárban föleleveníti. Múltnak, emlékezetnek, hagyománynak eme töredékessége pedig Fóris jelenére és jövőjére is rányomja bélyegét. A később látását elveszítő tanár a regény cselekményének idején minduntalan fekete szemüveget visel, amely sose engedi látni a tekintetét, és ezáltal átvitt értelemben eltakarja, sőt kitörölni látszik személyiségét, mint ahogy „a sárkánynak nincsen arca”.

Az Aranysárkányban a múlt széttöredező emlékezete egyre jobban beszűkíti a jelen és a jövő távlatát. A kiüresedő idő közegében csupán a megértés roncsainak, az értelemadás sikertelen próbálkozásainak jut hely. Akár ennek fényében is érthető, hogy Kosztolányi mintegy kísérletet tett a regény elő hagyományának létrehozására: olyan közeget, kontextust alakított ki körülötte, amely tovább képes cizellálni, még kiterjedtebbé tenni a szöveg összetett jelentéshálóját, illetve segíteni annak olvasói érzékelését. Ugyanis az Aranysárkány eseményei – amint azt a Pesti Hírlap-beli első nyomtatott megjelenés és a kézirat alapos összehasonlító vizsgálata föltárta – egy megnevezetlen alföldi kisvárosban történtek volna. Kosztolányi nem sokkal a hírlapi közlés megindulása után döntött úgy, hogy a helyszínt Sárszegre módosítja, vagyis abba a kisvárosba helyezi a cselekményt, ahol előző regénye, a Pacsirta is játszódott. Sárszeg végül az életműben több történet közös színhelye lett, ezáltal egy olyan belső hagyományt teremtve meg, amely ha nem is tud védelmet nyújtani a megértés kudarcai ellen, de eleven hagyományként hozzájárulhat a regényszöveg összetettségének, egy-egy kifejezés – immár nemcsak a múltban gyökerező, de a jövőbe is mutató – találó voltának fölismeréséhez.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. február 17.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png