Esszék, tanulmányok

 

Mark___B__la_m__ret.jpg 

 

Markó Béla

 

A Hargitától a Maguráig

A transzszilvanizmus időszerűségéről

 

         Az itt élő népek természetesen a saját nyelvükön nevezik meg ezt a történelemben időnként külön országként működő, máskor egzotikus régiónak, néha pedig hadizsákmánynak tekintett vidéket: magyarul Erdély, németül Siebenbürgen, románul meg Ardeal. Közismert ezeknek az elnevezéseknek az etimológiája is, a honfoglaló magyarok Erdőelvének mondták, vagyis erdőn túli tartományként határozták meg, az építő szászok hét várral vagy várossal jelölték, míg a román név valószínűleg a magyarból ered, de van egy saját népi származtatása is. Viszont a románok használják ugyanakkor, ma már a mindennapokban is a közös latin országnevet: Transsylvania, amely a magyar Erdély szó megfelelője, mégis multikulturális kisugárzása van. Nem akarok most etimológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, nem olyan bonyolult ez az egész, csupán azt akartam érzékeltetni, hogy az erdélyi és transzszilván egymás tükörfordításai ugyan, mégsem célszerű egybemosni a kettőt, és érvényes ez az erdélyiségre, illetve a transzszilvanizmusra is. Egyébként is attól tartok, hogy ma még ugyanazon a földrajzi helyen van egy Erdély, egy Siebenbürgen meg egy Ardeal, és az a kérdés, hogy lesz-e ebből a jövőben egy közös Transsylvania, vagy pedig a lassan eltűnő szászok és svábok után a magyar Erdély is afféle couleur locale marad csak, esetleg az sem. Visszatekintve, nemcsak a magyar irodalomban mutatható ki számos alkotó „erdélyisége”, hanem vitathatatlanul vannak jelentős román írók is, akik eltérően Kárpátokon túli, franciás műveltségű, de levantei szellemiségű kortársaiktól, valamilyen németes szemléletet próbáltak átplántálni a román kultúrába, és erre  talán Lucian Blagát kellene példaként említenünk.  Mint ahogy a romániai németek is hozzáadtak egy sajátos látásmódot az össznémet irodalomhoz – ha van ilyen -, és azt hiszem, Herta Müller Nobel-díja, a mindenkori diktatúrák természetének leírása mellett, ennek is köszönhető.

         Azért fontos ez a különbségtétel, mert Mikes Kelemen vagy Kemény Zsigmond erdélyisége, de a Tamási Ároné, Áprily Lajosé, Kuncz Aladáré, Dsida Jenőé is nehézség nélkül elemezhető a magyar irodalmon belül, még a multikulturális környezetre sem kell feltétlenül utalni egy ilyen elemzésben, elegendő a más táj, más történelem, másfajta társadalmi berendezkedés felől megközelíteni az erdélyi magyar írót. Sőt az irodalom köréből sem kell mindenképpen kilépni ehhez, nem muszáj politikai kontextusba helyeznünk elemzésünket. Csakhogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ily módon tényleg meg fogjuk érteni azt a transzszilván üzenetet, amelyet Kós Károly a Kiáltó Szóban nem irodalmi ars poeticaként, hanem politikai hitvallásként fogalmazott meg, látszólag csupán az új történelmi helyzetben a magyar nemzeten belül is önállóságra kényszerülő egyik erdélyi népről, a magyarokról – és a magyarokhoz – szólva, de tulajdonképpen egész Erdély különleges státusát hangsúlyozva, hiszen a magyarok autonómiája nyilvánvalóan maga után vonná a románok és németek helyzetének valamilyen újragondolását is. Bár a transzszilvanizmust nem Kós Károly találta ki, általános eszme volt ez a huszadik század elején, és a kortársak közül is ugyanúgy köthetnénk Bánffy Miklóshoz vagy másokhoz, mégsem erőltetett ezt a – művészeti, irodalmi és politikai – ideológiává  terebélyesedett gondolatot a Varju nemzetség írójától eredeztetni. Ő ugyanis sokoldalú munkásságában végig megpróbálta érvényesíteni ezt a felismerést, és a transzszilvanizmussal sokat foglalkozó Pomogáts Béla joggal állítja, hogy: „A transzszilvanista történelemfelfogást a legnagyobb publicisztikai hatékonysággal és művészi erővel Kós Károly 1929-ben Kolozsvárott közreadott Erdély – Kultúrtörténeti vázlat című népszerű munkája fejtette ki. Kós úgy ábrázolta Erdélyt, mint sajátos földrajzi, történelmi és kulturális egységet, amelynek népei: a magyarok, románok és szászok nemcsak »anyanemzeteikkel« tartottak fenn szoros kulturális rokonságot, hanem az együttélés több évszázados hagyományai folytán élénk művelődési kapcsolatba kerültek egymással is. A három erdélyi nép viszonylagos egyensúlya hozta létre autonóm kulturális fejlődésük lehetőségét”. (Az erdélyi gondolat: a Történelmi látleletek című kötetben, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2015.) Idézi is Pomogáts Béla Kós Károly tömör meghatározását: „... a különböző eredetű és különböző fajok lelkébe plántált, egymástól sok tekintetben élesen különböző kultúrákra a százados állandó együttvaló élet, érintkezés, közös sors, közös öröm és baj közös lelki élményei is rányomták a maguk konszolidáló bélyegét, mely a fejedelmi korban a szellemi élet demokratikus kiszélesedése és népi megmélyülése korában válik immár feltűnően észrevehetővé”. (Erdély – Kultúrtörténeti vázlat)

         Ismétlem, nem célom ezúttal egy politikai Erdély-koncepciót felvázolni, de számomra egyértelmű, hogy már Kós Károlyék megszólalásaiban sem szálazható szét teljesen az irodalmi vagy politikai látlelet és jövőkép. Igaza van Elek Tibornak: a két világháború között „... óhatatlanul bekövetkezett az ideológiagyártás és az irodalomteremtés, az ideológusi és az írói szerepek összecsúszása, összekeveredése”. (Az önmetaforák születése és alkonya: a Helyzettudat és önismeret című kötetben, Felsőmagyarország Kiadó – Tevan Kiadó, 1997.)  Legfeljebb azt tehetnénk hozzá ehhez a megállapításhoz, hogy sem az erdélyi, sem általában a magyar közéletben nem kivételes ez a „keveredés”, számos példát lehetne felhozni rá, viszont Elek Tibor nagyon is pontosan rámutat, hogy kisebbségi helyzetben, ha a politikai és irodalmi beszédmód nem válik szét, nagy a veszélye annak, hogy a „romanticizmus” és a „hamis pátosz” uralja a közbeszédet. Ez Erdélyben is megfigyelhető, de a transzszilvanizmus véleményem szerint jóval több, mint írói-irodalmi látomás, mert egy gyakorlatias, szerencsés esetben meg is valósítható programot is körvonalaznak Kós Károlyék. A Kiáltó Szó írói hevületű szövegét mindig együtt kellene olvasni igazság szerint Zágoni István és Paál Árpád politikai programjával, mert csak így egész a kép, és a szerzők szándéka szerint is egybetartoznak ezek a művek.

          Utólag visszanézve: Erdély volt és van, viszont Siebenbürgen egyre inkább csak volt, míg Ardeal volt, van és nyilvánvalóan lesz is. De mi van Transsylvaniával és (többek közt) a Kós Károly-i transzszilvanizmussal? Feltámasztható-e, hasznosítható-e ma, amikor a román politikusok úgy készülnek az 1918-as Gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés százéves évfordulójának megünneplésére, hogy máris látszik, a magyarokat szeretnék kifelejteni ebből a száz esztendőből, miközben általában is lanyhul az etnikumközi viszonyokról való gondolkodás Európában, és a minden „izmusok” közül számomra legrokonszenvesebbről, a transzszilvanizmusról még vitázni sem vitázik mostanában senki? Nosztalgiával kell visszagondolnom a kilencvenes évek végére, a kétezres évek elejére is, amikor Molnár Gusztávék transzszilvanistának tekinthető folyóirat-kezdeményezése, a Provincia, ha mást nem, legalább ellenkezést tudott csiholni. Bár itt-ott egyetértést is, még román értelmiségi körökben is, ezt ismerjük el utólag! Pedig éppenhogy időszerű lehetne ma ez a téma abban az Európában, amelynek talán a jövője is ezen múlik: a regionális sajátosságok és közös érdekek tartós egybehangolásán. Ugyancsak Pomogáts Béla idéz a Korunk 1997. augusztusi számában (Transzszilvanizmus és európaiság) Szentimrei Jenő 1925-ös írásából (Szempontok a megírandó Erdély történetéhez): „Erdély nemcsak földrajzi, de igenis gazdasági és politikai egység egyszersmind, amelynek összefüggése nyugatra éppúgy, mint keletre hosszú századok alatt sem tudott kohéziós erővé izmosodni, s legközelebbi nagyobb egységének éppen ezért nem Romániát s nem is Magyarországot, hanem Közép-Európát s távolabb: az Európai Egyesült Államokat tudom csak elképzelni”. Egyébként az említett Korunk számnál maradva még egy pillanatig: kétségtelen, hogy az Erdély-témát 1989 után legkövetkezetesebben a Korunk vetette fel újra meg újra, és megpróbálta az ezzel kapcsolatos dilemmákat bevinni az összmagyar gondolkodásba azáltal, hogy erdélyi szerzők mellett magyarországiakat is megszólaltatott mindahányszor. Nem véletlen, hogy az új folyam alapító főszerkesztője, Kántor Lajos könyvet (vagy inkább: könyveket) is szentelt ennek a kérdésnek, és a három erdélyi sorsot (Gaál Gábor, Szabédi László, Szilágyi Domokos) egymás mellett és egymásban tükröztető esszéregényének, a Konglomerátnak  a címét máig az egyik legtalálóbb metaforának érzem arra, hogy milyen – vagy: milyen legyen – Erdély. Igen, a transzszilvanizmus a konglomerát vagy konglomerátum vállalása. (A Britannica Hungarica szerint: „... más néven kavicskő, a kőzettanban olyan szilárddá cementált üledékes kőzet, amely 2 mm átmérőjűnél nagyobb, lekerekített darabokból áll”, és persze az ilyen konglomerátumnak az elegyes változata társítható Erdéllyel: „a kavicstömeg heterogén ásványi összetételű, gyengén osztályozott, a cementanyag bőséges”, bár lehet, a „cementanyaggal” mégsem állunk olyan jól.) Nos, azt gondolom, hogy Erdély vállalása írónak vagy politikusnak egyaránt – a Kuncz Aladár által szervezett, Berde Mária írásával indított Vallani és vállalni vitára is visszautalva – nem csupán az erdélyi magyar sajátosságok vállalását jelenti, hanem a tágabb értelemben vett transzszilvanizmusét is. A konglomerátumét. Ez az a Rubicon, amelyet a két világháború között ki átlépett, ki nem, attól függetlenül, hogy az erdélyi jelleg minden fontos írónknál fellelhető. Viszont nem mind vállalták a transzszilván jövőt, illetve nem mind bíztak benne, és hát, sajnos, máig nem bizonyosodott be, hogy kinek is volt igaza, hivőknek-e vagy hitetleneknek úgymond.

         De mit is kellene értenünk a transzszilvanizmusig el nem jutó, tehát ideológia-mentes művészeti vagy irodalmi erdélyiségen? Egyáltalán vannak-e olyan sajátosságai ennek a régiónak, amelyek például Magyarországtól megkülönböztetik? Történelmileg természetesen vannak, hiszen elég hosszú ideig többé-kevésbé független államisággal is rendelkezett, ám csodálatos módon ez nem vezetett a nyelv és kultúra szétfejlődéséhez, ami természetesen mindannyiunkat feljogosít, hogy erősebbnek tartsuk a nemzeti kohéziót, vagyis a centripetális vonzásokat a centrifugális taszításoknál. Nem is hiszem, hogy ebben kételkedhetne valaki. Petőfi Sándornak, Arany Jánosnak, Ady Endrének vagy József Attilának ugyanúgy megértjük minden szavát, és ami ennél is fontosabb, mind ugyanazt értjük abból, amit mondanak, nincsenek megértési és értelmezési nehézségeink. Erdélyiség mégis van, és érdekes módon ez nem feltétlenül a transzszilvanizmus előszobája, hanem sokszor éppen annak az ellentéte. Az erdélyiség ugyanis többnyire idegenséget jelent az irodalomban akkor, amikor magyarországi író próbálja megfogalmazni, de gyakran akkor is, amikor erdélyi író beszél róla. A debreceni Csokonai Vitéz Mihály tudtommal Marosvásárhelyen sohasem járt, de a Marosvásárhelyi gondolatokban meglepően időtállóan ragadja meg ennek az idegenségnek a lényegét, azt a közérzetet, amely jóval később, a két világháború között maguknál az erdélyieknél egyfajta folyamatos, már-már metafizikus szorongássá szublimálódik: „Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára, / Hol összefut a jó s a gonosz határa: / Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik, / Te vagy, hol az ember érezni megszűnik. / Vigyázz! Mert közel van a homálynak partja, / Elnyél, ha az észnek fénye meg nem tartja, / Akinek díszére építsél templomot, / És a vakság ellen hányj több-több ostromot.” Ha mai félelmeinkről kellene beszélnünk, természetesen meg tudnánk nevezni a racionális okokat, de egyenesen mellbevágó, hogy már több, mint kétszáz esztendővel ezelőtt, látszólag egészen más történelmi és demográfiai kontextusban hogyan – milyen „korszerűen” – szorong Csokonai Vitéz Mihály. Fel kell tennünk ilyenkor a kérdést, hogy vajon miért nem sikerült évszázadok alatt sem gyógyírt találni erre az erdélyi és Erdély miatti szorongásra. A válasz ott van, ahol az a bizonyos választóvonal: lehet-e, kell-e vállalni a nyelvek, kultúrák folytonos horzsolódásától, néha ütközésétől vérző  transzszilván valóságot is, vagy csak a tündéri erdélyiséget? Megint csak magyarországi íróhoz fordulok, bő évszázaddal későbbről, Babits Mihályhoz, aki kezdő tanárként három évet élt Fogarason, 1908 és 1911 között, és 1937-ben írt visszaemlékezésének (Keresztül-kasul az életemen) Fogaras című fejezetében ki is mondja a kulcsszót: idegenség: „Itt voltam a világ végén. Túlnan már a Balkán kezdődött, az idegenség. Sőt ez is már egy kicsit Balkán volt. Már Balkán, de egyúttal még Erdély, tündérkert. A Jókai, a Jósika, a Kemény Zsigmond, a Cserei Mihály Erdélye. Létezik-e vajon valami külön »transzszilván« jelleg a tájakban, van-e igazán egységes hangulata ennek a szerencsétlen tartománynak? Nemrég olvastam egy cikket az Erdélyi Helikonban, melynek írója tagadja ezt. Talán, mint erdélyi ember, nem érzi már az erdélyiséget, mint ahogy nem érezzük a levegő ízét, amelyet beszívunk. Én, aki messziről jöttem Erdélybe, halálomig őrzöm magamban az erdélyi táj félreismerehetetlen és semmihez sem hasonlító hangulatát, mely úgy különbözik az én Dunántúlomtól, mint a barna a kéktől.” (Érdekes ez a színekkel való különbségtétel,Verlaine közismert, a betűk színével játszó versét olvasva, gyermekkoromban én is szívesen képzeltem el behunyt szemmel egy-egy szó színét, előszeretettel országokét és népekét, de máig nem felejtem, nálam Magyarország éppenhogy fényes világosbarna volt, Erdély komor kékeszöld, míg Románia lila talán. Játék persze, de éppen betűkről, szavakról, mondatokról beszélünk: irodalomról.) Micsoda végletek már egy rövid babitsi szövegben is: hol tündérkert Erdély, hol szerencsétlen tartomány. És milyen igaz számunkra mindkettő! Hány és hány idézettel lehetne még bizonygatni, hogy John Paget-től Tolnai Lajosig és tovább, egészen máig, újból és újból nekirugaszkodtak sokan az erdélyiség misztériumának, számos találó leírással, de végső soron mégis féleredménnyel. Ugyanis kevesen jutottak el a Babits Mihály által is jelzett idegenség-érzet megfejtéséhez. A Dunántúlon született költő érezhette magát idegennek Fogarason, és tanártársaitól tudjuk, hogy valóban idegenül mozgott ott – nem is mozgott, inkább bezárkózott, ha tehette – három éven át, viszont az ízig-vérig erdélyi Áprily Lajos miért lett volna idegen? Holott az volt. Legerdélyibb költőnknek tartom, de ez az erdélyiség pontosan a már említett szorongásból táplálkozik, ezt próbálja oldani akkor is, amikor allegóriát ír (Az irisórai szarvas), vagy amikor himnikus tavaszköszöntőt (Március). Ám nem sikerül otthonná tennie azt a helyet, ahol született, nevelkedett, és ahol Magyarországra való kitelepüléséig élt, alkotott. Nála figyelhető meg talán a legjobban, hogy a szülőföldből nem lesz egy pillanatig sem haza, a remekül megformált versben mindig felbukkan, kulcspozícióban, egy-egy idegen szó, mint az evoé, vagy akár egy név, pédául Aletta van der Maet, aki végig idegen maradt, talán a házsongárdi temetőben is (Tavasz a házsongárdi temetőben). Idegennek lenni otthon? Ez így politikai kérdésföltevésnek is tűnhet, de nem az, hanem nagyon sokszor magas hőfokon izzó irodalom, hiszen egy alapvető létproblémát próbál megválaszolni. Így van ez a sokszor és sokak által tájköltőnek degradált Áprily Lajosnál is, de ugyanazt az életérzést mutatják Dsida Jenő szintén hibátlan formájú hosszúversei (Kóborló délután kedves kutyámmal; Miért borultak le az angyalok Viola előtt), a kétségbeesett és tulajdonképpen reménytelen vágyakozást a boldogságra, a harmóniára, arra a pillanatra, amikor a tér és az idő együtt otthonná, netán hazává válik. Ez a pillanat sem Áprilynál, sem Dsidánál nem jön el soha. Folytathatnám az idegenség íróinak sorát egészen Bodor Ádám egyedülálló prózájáig, amely kivételességében is jól beilleszthető ebbe az erdélyi vonulatba. Bizonyos értelemben konglomerátum az ő világa is. Furcsa táj: olyan különös elnevezésekkel találkozunk, mint Sinistra, Verhovina, Zangezur, de a szereplők neve is kevert: Andrej Bodor, Géza Hutera, Béla Bundasian, megcsillan itt-ott egy magyar keresztnév vagy vezetéknév, egy-egy magyar ékezet, de az egész együtt mégis szorongatóan idegen. Ez nem a magyar Erdély, amelynek egyszerűen csak sajátos ízei, színei, illatai vannak a magyar glóbusz más régióihoz képest, ez már valóban az a konglomerátum, amelyről Kántor Lajos is beszél, de Bodor Ádám természetesen nem ideológus, ő csak halálos pontossággal megjeleníti az idegenséget, megszüntetni nem tudhatja, csak visszanéz rá, most már máshonnan, mint egy idő után Áprily Lajos is egyébként.

         A transzszilván gondolatig ők is eljutnak tulajdonképpen, hiszen Áprily Lajos nagy programverse 1923-ból,  a nem véletlenül Kós Károlynak dedikált Tetőn látszólag megleli az otthont a völgybeli idegenséggel szemben („Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor”), de a jelképes „tető” valójában az idegenség kiterjesztése, mert a vers üzenete szerint csak ott lehetünk otthon Erdélyben, ahol mindannyian látogatók vagyunk valamiképpen, fent a hegyen: „Távol, hol már a hó királya hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot // s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...”  Talán nem túlzás azt állítani, hogy van az irodalomban magyar Erdély, és van transzszilván Erdély. Áprily Lajos markánsan jeleníti meg a magyar Erdélyt látványként és zeneként is, de van mondanivalója a transzszilván Erdélyről is, számára ez korántsem tautológia, viszont „titokzatos szóként” érzékeli mindezt, nem tudja feloldani, és bár nagyon közel van ahhoz, hogy megfejtse a titkot, végül is feladja, elmegy innen. Tamási Áron is elmegy később, ő viszont műveiben már eleve csak Erdély egyik nagy szigetéről, a Székelyföldről ír, ahol nem kell vállalni a konglomerátumot, hiszen a már-már színmagyar Székelyföld múltjában és jelenében is otthonosságot kínál, még akkor is, ha ezt az otthont elfoglalta egy idegen hatalom. Éppen ezért Tamási Áron is szembesül ugyan ideológiai kényszerekkel, és a Vásárhelyi Találkozó szervezőjeként meg elnökeként ideig-óráig nagyon is pragmatikus politikusnak  bizonyul, de az ideológiát az irodalommal csak ritkán téveszti össze, ami egyébként oly jellemző az erdélyi írók többségére. Ő is politizál, de idillbe torkolló vagy metafizikus távlatokra nyíló novellái, regényei nem transzszilvánok, „csak” székelyek, amennyiben van bátorságunk különbséget tenni a kétfajta szemlélet között.

         Számomra nem kétséges, hogy az igazán transzszilvanista író valóban Kós Károly, aki a magyar Erdély mellett minden értelemben vállalja a multikulturális Erdélyt, a konglomerátumot, mert vállalja a felelősséget is. Nem mintha mások felelőtlenek lennének, de eltérően azoktól, akik Erdély szépségét az otthonosság és idegenség folyamatos keveredésében látják, abban a patetikus szorongásban, amely író számára még akár ihlető erővel is bírhat, viszont előbb-utóbb lemondáshoz vezet, Kós Károly megkísérli ennek az ellentmondásnak a feloldását. És nem egyedül ő természetesen, hanem még sokan mások, akik nem csupán erdélyiek, hanem transzszilvánok is tudnak lenni, például Bánffy Miklós is. Tamási Áronhoz hasonlóan Kós Károly is megteremti a maga mitológiáját, de ennek „szent hegye” nem a Hargita, hanem a Magura. Fogalmam sincs, hogy ennek az utóbbinak geológiailag van-e valami köze a Kántor Lajos által metaforaként használt konglomerátumhoz, de történelmileg mindenképpen van, hiszen míg a Székelyföld egyértelműen erdélyi magyar, addig a Kalotaszegnek erős magyar jellege mellett román sajátosságai is vannak. Transzszilván, mondhatnánk. Mindenképpen magán hordozza az együttélés jegyeit, de azokat a sebeket is, amelyeket románok és magyarok ejtettek egymáson Transsylvaniában az évszázadok során. Kós Károly építészi, írói, grafikusi munkásságának eredetiségét az adja, hogy a jellegénél fogva színpompás szecessziót transzszilvánná teszi, egyszerű, célratörő és kemény az is, amit kőből, de az is, amit papíron betűkből vagy vonalakból teremt. A régi Erdélyre támaszkodva nemcsak az itteni magyaroknak, hanem a románoknak és németeknek is kínált egy új imázst, amely ugyan nem tudta később felülírni az egymás tagadásán alapuló jelképrendszereket, de a háttérben mégis ott munkál mindannyiunkban, részévé lett közös emlékezetünknek. Ám mindez ki is teljesedhet, el is enyészhet a közeli vagy távolabbi jövőben. Nehéz egyelőre  megválaszolni a kérdést, hogy tényleg időszerű-e a transzszilvanizmus, vagy a két világháború közti magyar értelmiségiek kétségbeesése szülte csupán, pillanatnyi vigaszként. Szorongás és idegenség: ezek erdélyi irodalmunk fontos jellemzői. Lehet így élni, sőt írni is, hasonló közérzettel, mint amikor egy idegen várost azért szeret meg az ember, mert előnyeit élvezheti, hibáiért viszont nem haragszik, hiszen nem az ő hibái ezek, és nem tartozik felelősséggel miattuk. Bevallom, időnként így éreztem magam én is például Bukarestben, amikor huzamosabban ott laktam. Erdély viszont a miénk is, és nem fogadható el, hogy valamiféle átutazókként, lenyűgözve szemléljük sokszínűségét, de ne vállaljunk felelősséget sebhelyeiért. Tamási Áront parafrazálva, nem az a kérdés, hogy ebben a pillanatban igazán otthon érezzük-e magunkat Erdélyben, hanem hogy akarjuk-e valahol, valamikor otthon érezni magunkat. Amire, valljuk be, mégiscsak itt van a legnagyobb esélyünk, ebben a hol Erdélynek, hol Ardealnak, hol Siebenbürgennek nevezett Transsyilvaniában. Bíznunk kellene abban, hogy a konglomerátum is lehet tökéletes – talán a tudomány számára nem, az irodalomban igen –, mert ellenkező esetben, ahogy Márai Sándor felemlegeti Hamu és lélek címú marosvásárhelyi útijegyzetében 1942-ben, úgy kellene eljárnunk, mint egykor Bolyai Farkas: „... ez a szellemi ezermester, a lángész önkritikájával, idejében elégette verseit, s egy maga faragta pohárban gyűjtötte össze az elhamvadt szellemi zsöngék porait. A kehelyre, latinul, ezt írta: »Ha valami nem éri el a tökéletest, hamuvá esik« – s ezt szívleljük meg költők és matematikusok.” Meg politikusok is, teszem hozzá én. Mert sem író, sem politikus, sem más erdélyi értelmiségi a felelősséget másokra nem háríthatja azért, hogy lesz-e valamikor ebből a sínylődő Erdélyből irodalmi és politikai értelemben véve: Transsylvania. Ismétlem, fogalmam sincs, hogy időszerű-e ma a transzszilvanizmus. De Európa súlyos dilemmáin, azok lehetséges megoldásán gondolkodva, állítom, hogy időszerű lehetne.

 

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.


Főoldal

2017. február 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Gyerekirodalmi íróképző indulHírek a Tokaji ÍrótáborbólArany János korától vizsgálja a magyar irodalom változásait a 45. Tokaji Írótábor Elhunyt Kántor Lajos
Versek
Vörös István: Hermész-szonettekBertók László szalmaszál-firkáiHorváth Veronika verseiGömöri György versei
Prózák
Beck Tamás prózáiAndrássy József: NagyszombatElmaradtGaraczi László: Hasítás
Kritikák
A kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: TörekValóságok között - Bogdán László könyvérőlAz emlékezés szerkezete
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA