Szilágyi Domokos (Forrás: MTI)

 

Pécsi Györgyi

 

Közjáték: az ember halála

Szilágyi Domokos: Öregek könyve (1976)

 

1976-ban, pár nappal a költő halála után jelenik meg Szilágyi Domokos öregekről szóló verseskötete Plugor Sándor tusrajzaival, Plugor társszerzőségével. A borítólapon Plugor Sándor, Szilágyi Domokos – Öregek könyve; a belső főcímlapon pedig Öregek könyve. Plugor Sándor rajzai, Szilágyi Domokos verse szerepel. Szokatlan, hogy a kiadói ajánlás – feltehetően a szerkesztő, Csiki László pár sora – egy Plugor-rajz körülírásaként a borítóra kerül: „Halála felé haladtában az öreg mintha élete dolgaival találkoznék – épül az élet elemeiből a halotti beszéd, talán példázatként, hogy még elmúlni sem olyan nagyon egyszerű. S a halálról szóló sorok mellett arcok állnak, kedves tárgyak között. A kép, igazi természetéhez híven, megjeleníti mindazt, amitől szavaival elválni készül.” Az ajánlás megelőlegezi a vers és a rajzok dialogicitását, de valódi, a kötetegészen végig fönntartott párbeszédet kevésbé érzékelünk. Plugor rajzai egyneműek, a húsz rajzból csak két rajzon látható két emberalak (férfi és asszony), a többi tizennyolc rajz egyalakos, az ő öregjeiből keserűség, bánat, magány, elhagyatottság, fáradtság, törődöttség árad, a megtört tekintetekből a reménytelen jövőtlenség. Statikus figurák, mozdulataik lelassultak vagy fölfüggesztődtek: magukba roskadtak, kezüket ölükbe ejtve ülnek, az asztalra hajtják fejüket, céltalanul néznek a semmibe, nincs cselekvés, vagy ha mégis (borotválkozás, újságolvasás), nem valódi produktív tevékenység. Megadták magukat, kiegyeztek fölöslegességükkel. Szilágyi halál körüli szövegét viszont dinamikusan átjárják az intenzív érzelmek, a textus igen változatos, elégikus és játékos, humoros, ironikus, belenyugvó és lázadó, a halállal való kiegyezés előtti lélekállapotot idézik meg. Talán ezért, hogy a szöveg-kép oldalpáron Plugor rajzai kerültek a hangsúlyos jobb oldalra, a vers pedig a hangsúlytalan balra (általában fordítva szokott lenni), a rajzok komolyságukkal ellenpontozzák a vers dinamizmusát, sőt játékosságát. A szigorúan kép-szöveg komponálta kötet a szerzők zsánerrajzaival kezdődik: baloldalon Plugor önportréja, munka közben, állvány előtt áll, de kifordul és szembenéz, a páratlan oldalon Szilágyi, kissé elfordulva szemben ül, a távolba réved. Mellette kézírásos szövege, lefokozóan önironikus záró sorral: „A tandíj / csak ennyi: / az ember mögött / mindig ott / a Semmi.” Ezzel a gesztussal óhatatlanul is – bár talányosan – megemelkedik az alkotók pozíciója, s fölmerülhet a kérdés, hogy kik a hangsúlyosabbak: a könyv tárgyai, a halál közelségébe került öregek, vagy az alkotók, akik közös műalkotást hoztak létre. Ráadásul a könyv megjelenésekor – a természetes halálhoz képest – mindketten fiatalok, Plugor 36, Szilágyi 38 éves, nemzedékkel ifjabbak a könyvbéli öregeknél.

Vári Attila úgy emlékszik, hogy a verset egy akkortájt megjelenő könyv inspirálta: „Napi szemtanúja voltam, amikor Kolozsváron, gyakorlatilag élete utolsó nagy munkáját, az Öregek könyvét megírta. Hogy miért született meg? – megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Bukarestben egy könyv, amelyben öreg írók portréi voltak, és XY írt hozzá egy szöveget. Minden portréhoz. Én életemben ilyen dühösnek, ilyen őrjöngő hangulatban nem láttam Sziszt, lapozott és jegyzett, érdemes megnézni, megvan a könyv mindenik lapja húzva, jegyezve. […] Ez volt a kiindulópont, amikor elkezdett az Öregek könyvével foglalkozni.”[1] Szilágyit valóban dühítette az öreg írók védett korra apelláló álságos megbecsülése[2], de ha valamennyire is közrejátszott az említett kötet, az Öregek könyvét nem az ő bosszantásukra írta. Plugor Sándor dodonai rövidségű emlékezésében[3] megemlíti, hogy jóval korábban, évtizednyi ötletelés után született meg a közös kötet terve, a vershez tartozó rajzokat pedig, melyek egy részét Plugor még a hatvanas években készítette, s melyekkel a fölbomló, pusztulásra ítélt paraszti világnak akart emléket állítani és jellemző arcait átmenteni, közösen válogatták ki. Nagy Mária, a költő élettársa megerősíti, hogy Szilágyi a verset halála évében a marosvásárhelyi elmekórházban írta, ahol 1970-től évente eltöltött néhány hetet – részben igazolnia kellett, hogy rendszeres orvosi kezelésben részesül, hogy megkapja rokkantnyugdíját, részben pedig valóban szüksége volt pihenésre, tartósan az összeroppanás szélén állt, az alkohol, a gyógyszer, a túlfeszített munka, megoldatlan magánéleti kudarca, lelki közérzete, gyenge fizikai állapota miatt: „Sokat írt bent a klinikán, magával vitte az írógépet is, a pszichológusnőnek a szobájában dolgozott, délután és éjszaka. […] Az Öregek könyve szintén Vásárhelyen íródott, a klinikán. Nekem részletekben, lapokban vagy levélben küldte. […] Már régen nála voltak a Plugor rajzai. Nagyon szerette ezeket a rajzokat. Ha a kezébe került, mindig fölbuzdult, hogy meg kellene már írni, mert milyen régen megígérte Pösönek. (P. S. – Plugor Sándor beceneve.) Aztán 75 tavaszán meglett, a júniusi Utunkban meg is jelent. Itthon előszedtük a rajzokat, szétteregettük a földön (több rajz volt, mint amennyi a kötetben megjelent), s ő sorba rakta a rajzokat és a kézirattal együtt elküldte a Kriterionhoz. ’76-ban lett meg a kötet.”[4]

A vers sorainak, talányos sorszámozásának pedig egyszerű a magyarázata. A hetvenes években a Kriterion Kiadó verseskötetet rendelt a költőtől[5], melynek terjedelmét egy egész nyomdai ívben jelölte meg. Szilágyi Domokos kiszámolta, hogy az összesen 700 sor, s így a címmel együtt pontosan 700 sor terjedelmű egyetlen könyv-verset írt. S hogy ránézésre is igazolva legyen a szerződés teljesítése, a verssorokat játékosan meg is számozta.

***

Az Öregek könyve az Emeletek… mellett a költő legterjedelmesebb verses műve, de az Emeletek… montázskonstrukciójával szemben egyívű költemény. Műfaját nehéz meghatározni, bölcseleti szerepvers, tablóvá teljesedő életkép, költőien szólva: „hatalmas szimfónia” (Szakolczay Lajos); témája a természetes öregség viszonya a természetes halálhoz.

Maga a halál, a meghalás régtől súlyos kérdés a költő számára, a hatvanas években a mártírhalál, áldozati halál, erőszakos halál tematizálódik verseiben, a hetvenes években inkább a halál ontológiai értelmezhetősége, illetve a költőhalál és a személyes halál. Sokféle módon közelít a halálhoz Szilágyi, de egy szokványos halálforma rendre hiányzik lírájából: a leggyakoribb, a természetes halál.

Életművének korábbi szakaszaiban csak elvétve találunk az öregséggel és természetes halállal foglalkozó verset. Első kötetében két zsánerben idézte fel az öregeket, a Keresztvetők és a Kocsmai öregek címűekben. Az előbbiben fiatalos, hetyke hévvel szólítja meg a „szirom vagy kóró”-kezű öregasszonyokat, és a kor sematikus, ateista elvárásának is megfelelően az „odaát” helyett az evilági nyüzsgő életre figyelmezteti őket: „földközelbe került a menny, / és földre szállt a túlvilág / és föld alá a félelem, // és önműködő gépsorok  / gyártják már az üdvözülést – / – nénikék, koros férfiak, / ebben hinni, az sem kevés”. A Kocsmai öregek viszont mentes az agitációtól, harmonikus életkép a kocsmában üldögélő, tulajdonképpen a saját halálukra váró öregekről. Váltakozó (7/6, 6/7) szótagszámú dalban, a legteljesebb lírai részvéttel tiszteleg a munkában megfáradt öregek előtt. Az élet múlásának természeti törvényét eufemizálva tömör metaforával érzékelteti: „tegnapjaik sokulnak, / fogynak holnapjaik, / a hold veszti ezüstjét, / a nap már nem vakít.”, a személyes élet búcsúzását az Ómagyar Mária-siralom intertextusa enyhíti: „viráguk világa: / nyüzsgő lányok, fiúk: / világuk világa: / fátylas szembogaruk.”, s persze, ekkor még (1961-es versek) nem a halálba ballagnak a bácsikák, hanem csak haza ballagnak a kocsmából.

A Garabonciás (1967) kötet Takarják be nagyapát dialogikus szabad verse viszont egy öregember kórházi haldoklását kíméletlenül nyersen írja körül. A mottó Mózes I. könyvéből a bibliai Noé történetének részlete: az ősatya, megrészegülvén a bortól, magát kitakarva elaludt. Egyik fia, Khám kinevette, a másik kettő, Sém és Jáfet azonban „háttal menve takarák be atyjok mezítelenségét”. A Szilágyi-versben a fiatal lány is kitakarva pillantja meg a kórházban magatehetetlenül fekvő, haldokló nagyapját („talán melege volt, talán tisztába akarták tenni, mint a csecsemőt; talán csak nem bírta magára húzni a takarót béna kezével”), megriad, segítségért sikoltozik, kéri, takarják el a szemérmét, de a kórházi környezet rendre cinikusan megtagadja: „Na és? Magának is meg kell szoknia.” A tradíció rendje szerint a fiú nem láthatja atyja meztelenségét, a lány még kevésbé. A test meztelensége tabu, az Ószövetségben felismerik a tabut, a szakrális törvényt és érvényesítik.  A modern világban (kórházban) azonban nem („a főorvos már a folyosón hisztizik”). Számukra a haldokló öregember nem ember, nincs sorsa, múltja, személyisége, közössége, csak dolog („ágytálak bűzlöttek, katéter kanyargott, pisis nagyapákat tettek tisztába rózsikanővérek”). Az öregember egyedül haldoklik, részvéttelen, személytelen környezetben, haldoklása éppúgy medikalizált esemény, mint a tüdőgyulladás. A vers beszélőjének lázadó lírai részvéte egyrészt a dologként haldokló öregember felé irányul, másrészt a „szüzek szüze” (bibliai intertextus) felé, aki kivételként fölismeri a törvényt – „le nem vetkezik az X-sugarak előtt, s röntgen-képén inggombok kereklenek” –, de a kiélezett határhelyzetben ő sem tudja érvényesíteni. Ezért vált át egyes számról többesre a költő („és rohanunk és könyörgünk, hogy takarják le nagyapát”), s oldja föl a szimbólumot – a sokszor idézett – nyílt üzenetben: „jaj, nagyapa, hát nem azt hitted te is, hogy eszme nélkül értelmetlen az értelem, és eszmény nélkül világtalan a világ”. A vers zárása megerősíti a történet szimbólum voltát, és fenntartja a jelen ambivalenciáját: „»és megjön ő hozzá a galamb estennen, és ímé leszakasztott olajlevél vala szájában.«”, ti. a Bibliában az Úr megjutalmazza – kimenti a vízözönből – a törvénytisztelő Noét és családját, de nyitva marad a kérdés, hogy mai eszménytelen világunkban is helyreáll-e a világrend.

***

Az Öregek könyvében nem szimbólum a halál és a meghalás, és nem etikai értelemben kísérli meg a költő értelmezni, körülírni az öregemberek halálfogalmát, halálhoz való viszonyát. A vers olyan hétköznapi, egyszerű öregek hol egyes, hol többes számú nagymonológjaiból épül, akik túljutottak életük biológiailag, társadalmilag aktív szakaszán, s evilági dolguk mindössze annyi, hogy bevárják személyes halálukat, idejük, figyelmük arra korlátozódik, hogy fölkészítsék magukat az életből való kilépésre. A vers öregjeit nem belső nyugtalanság, soha meg nem elégedés hajtotta életük során; nem hoztak létre a családjukon túlmutató emberi közösség számára érzékelhető teljesítményt, szokványos „átlag” életet éltek, utódokat nemzettek, gyermekeket neveltek, azaz fönntartották az élet folytonosságát.

Irodalmunkban páratlan az a lírai részvéttel, szeretettel, melegséggel, s egyúttal szociográfiai egzaktsággal és borzongató lélektani pontossággal megrajzolt öregek-kép, ahogyan a költő testi-lelki nyavalyáikkal, aggodalmaikkal, ösztönös-tudatos reakcióikkal együtt megrajzolja az öregség karakterét. Kivételesen „megszűnik itt a korábbi Szilágyi-líra lényegi anyagszerűtlensége, a konkrét, empirikus valóság rétegén túlemelkedő, általánosító-filozofikus hangoltsága. Tapintható, testközelben ábrázolt figurák árasztják a biológiai és lelki emberség egységes melegét.”[6] Aprólékos, megrendítő részletezéssel tárul fel az öreg test elgyengülése, fizikai ernyedése, leépülése: „Jaj, májam, epém, beleim, / / tüdőm, vesém, lépem, szívem, / tört sugarú szemem, szemöldök-ívem, / szemöldök-íjam, nyíl nélküli / (a nyíl belém hatolt, testemet öli), / szem-ínyem, fényekre fakó – / szemöldök-íjam, a nyíl nélküli / lelkem öli, / öli testem”. A test előbb lesz készen a halálra, mint a hol ösztönösen, hol tudatosan reflektáló Én – „Testem lassúdadon / ellenségemmé válik” –, s ez az öregek legnehezebben elfogadható, kezelhető drámája: az Énnek akkor kell az emberi élet legnehezebb határhelyzetével szembenéznie, amikor fizikai teherbíró képessége a legesendőbb. A halál a legnehezebb határhelyzete az ember életének, mert ismeretlen és megragadhatatlan. A halálról nincs tapasztalati tudása az élőnek, aki megélte a halált, az már nem tudja tapasztalatát továbbadni, halálélményét elmesélni, mert mindig csak mellettünk halnak meg (Heidegger). Ugyanakkor, ha nem is az öregek tudnak legtöbbet a halálról, de legjobban ők érzik, tudják a halál valóságosságát, tudják, hogy nem elvont fogalom, hanem egy belátható időn belül megvalósuló konkrét és ismeretlen valami. A halál bekövetkezte utánról viszont nekik is csak annyi a tapasztalati tudásuk, hogy a test (tetem) visszatér a földbe, amelyből vétetett, az Én pedig… nos, hogy az Énnel vagy az Énből mi lesz, az már világkép, hit, értelmezés kérdése.

A monológ-láncban egyszerű, iskolázatlan emberek (Plugor rajzain parasztemberek) mérik föl önmagukat. Életük utolsó szakaszában számvetést készítenek, mit adtak és mit kaptak az az élettől. Amit kaptak: egész áldozatos életükért, küzdelmükért az utódok életében megtestesülő örömöt. Már nem az élettel szemben van elszámolnivalójuk, folyamatosan kilökődnek az élők világából, egyre inkább tiszta egzisztenciaként magában a létben állnak. Előbb a család hagyja el őket, (fiak, unokák ritkán jönnek, bár az irántuk érzett aggodalom még marad), fokozatosan megszűnik minden holnapra irányuló tevékenységük, el kell fogadniuk, hogy környezetük is fölkészül a nélkülük való élet folytatására: „Talán már meg is szoktuk / ennenmagunk hiányát. / Rászoktattak, / akik máris mindent elvégeznek / (hiába mondják, hogy helyettünk): nélkülünk.” „Az ész felmérte már a törvényt. Tudomásul is vette. Az ösztön azonban nem képes erre. Fel-fellökődve van még ereje a tiltakozásra. S míg a ráció egyre inkább harmonizálni látszik az egyetemes világrenddel, az ösztön gátolni igyekszik az egyre közeledő feloldást.”[7] Fizikailag, szellemileg, lelkileg elgyöngülve, támaszra, segítségre szorulva viaskodik az Én önmagával, hogy jönne bár a nyugalmat hozó halál, de amint közelségét érzi, máris könyörgésbe csap át: csak most az egyszer ne. „Miért ragaszkodunk ahhoz, ami fáj? / Mert a fájdalom is: élet. / Virág a fájvirág is. / Mégis nehéz a válás önmagunktól”.

Keserű tűnődések, önsiratások, dinamikus, derűs történetek, rapszodikus, csapongó, nekiiramodások, megcsendesülések, a rebbenő remény és a szorongásos rettenet érzelmi kavalkádjából épül a megrendítő, mélyen emberi önbúcsúztató. Az élőbeszéd szaggatott ritmusa érzékelteti a lélekben zajló drámát: hosszú, többszörösen alárendelt, majd csonka, sőt egyszavas mondatok és szabálytalan hosszúságú sorok váltakoznak, hol tiszta rímek, asszonáncok zárják a verssorokat, hol pedig a hagyományos líraiság minden elemét nélkülöző prózavers textusa szaggatódik szét szabálytalan sorokra. A vers enyhe pátoszát banalitások („élet nyugdíjasai”), vendégszövegek, idézetek törik meg. Petőfi-, Arany-verssorok és más intertextusok tűnnek fel, hogy megszelídítsék, humanizálják a megismerhetetlennel szembeni szorongást. Emlékek törnek elő, az ifjúság kuplédala, csecsemősírás, gyermekmondóka, táncszók emléke; groteszk irónia, játékos önirónia (saját temetésük elképzelt látványa) oldja a félelmet. A lemondáshoz, a halál elfogadásához hozzásegítenek a hagyomány kialakult rítusai (az utolsó mosakodás, borotválkozás, az ünnepi fehér ing felöltése), majd a verstestbe csak lazán illeszkedő, váratlanul fölbukkanó bájosan groteszk boszorkánytörténet, a mese, a szó mágiája kíséri utolsó útjára az öregeket. A vers befejezésében pedig megtörténik a halál engesztelő elfogadása: „Pihenhetünk, / élettől-, bűntől-, örömtől-szabadultak / föld alatti súlytalanságban / feledve jövőt, jelent, múltat.” – s legvégül egy talányos vendégszöveg zárja le a monológsort: „[Heine a halálos ágyon:] / »Isten nékem megbocsát: / az a mestersége«”.

Az Öregek könyve mély főhajtás, tiszteletadás azok előtt az öregemberek, öregasszonyok előtt, akik becsülettel, lelkiismeretes munkával élték le az életüket, de öregkorukra, halálukra szívszorítóan magukra maradtak. Az öreg test hanyatlását, az életből való kikopást mély életismerettel mesélik el az „öregek”, szintén megrendítő és meggyőző, ahogyan gyötrődve viaskodnak az elfogadhatatlan elfogadásával: félelem, szorongás, belátás, önbátorítás, tréfálkozás, emlékidézés, önirónia, nekilóduló érzelmek, fásultság – természetes emberi reakciók.

Az öregek halálon túlra vonatkozó víziója, és az „élet és halál” értelmezése azonban kérdéseket vet föl: kinek az élet-, halál- és világértelmezését meséli el a vers? A költő Szilágyi Domokosét, vagy a Szilágyi víziója szerinti öregekét? Az Öregek könyve szerepvers, a szerepversben a szerep voltaképpen karakteresen megkonstruált lírai én, de a költői én nem föltétlenül azonos a szereppel, nagy távolságok is lehetnek a szerepben beszélő költő és a költő valóságos lírai énje között, ahogy erre Szilágyinál is láthatunk példát. Leginkább a Kényszerleszállásban azonosul a szereppel, az ördögöcske alakjában felfokozhatja lázadását, tiltakozását, A próféta és a Napforduló szerepeivel viszont csak részben azonosul, a szerep részben kritikai szemléletének eszköze, részben belső bizonytalanságának, kételyeinek kifejezője. Az Öregek könyvében azonban, ahogy erre Cs. Gyímesi Éva is rámutat, egymásra csúszkál a versbeli szerep és a valóságos költői szubjektum: „előadásmódjában […] átütnek olykor a szerepből ki-kibúvó lírai szubjektum gondolati absztrakciói és költői játékai. […] Azon a természetközeli, ám mégis szűk életvilágon, amelyben a fizikai lét fenntartásával és a testi bajokkal küszködő öregség e vers szerint pillanatról pillanatra araszolgat, mindig a most-nak kiszolgáltatva, időnként messze túlnéz a valódi költői szubjektum, ezért az egységes nézőpont hiánya egyenetlenné teszi a kompozíciót.”[8] Az olyan modoros, vagy tagadhatatlanul szilágyis költői kiszólások, mint a „Jaj, istenségnek bárgyú szelleme, / jaj, elmúlásnak szúrós kelleme – / jaj, szárnyalás fölséges szelleme – / szeszélyes, mint minden fönségesé!”; „Leélni egy életet a / növekedő halállal. / Ez a legeslegkevesebb, / mit az ember / – tetszik vagy sem – / elvállal. / Mórikál a halál, / kellemkedik. / Mindegy pedig.” megzökkentik az imitációs monológot, némely ponton pedig Szilágyi halál-víziója olyannyira eluralja a verset, hogy nem föltétlenül tudjuk elkülöníteni az „öregek” szerepében és a szerepen kívül megszólaló költő halál- és létértelmezését.

Szilágyi az „öregek” szerephez ragaszkodva igyekszik redukált életértelmezést és halálvíziót konstruálni a költeményben, de egy valami föltűnően hiányzik. A verset inspiráló rajzokon Plugor Sándor szülőfaluja olyan öreg parasztembereinek állított emléket, akik tradicionális életet éltek – és, tegyük hozzá, feltehetően a hatvanas években még erős kohézióval bírt a tradíció a városokban is, bizonnyal az egyházi/vallási közösség tradíciója is. (A költő is lelkész családban született, ő is, ahogy Ingmar Bergman írja egy helyütt, hozzászokott a halálhoz, hisz a lelkész folyton keresztelt, esketett, temetett.) A rajzokon és a versben viszont különösen szembeötlő, hogy a halál keresztényi értelemben egyáltalán nem jelenik meg. A versbeli öregek nem gondolnak a lélek megtisztulására, Istenre, jóllehet hagyományos keresztényi (keresztyéni) értelmezés szerint a lélek halálában közvetlenül az Úr színe elé kerül. Nem valószínű, hogy a hatvanas-hetvenes évek öregjei metafizikailag, vallásilag kiüresedettek lettek volna (a tapasztalat szerint is az ember a halál közelségében fogékonyabbá válik a transzcendenciára). Itt Szilágyi nyilvánvalóan saját ateizmusát, vallásellenességét előlegezi meg az öregeknek: „Képzeletünk valahol botlott, / s estében talált ki mennyet-poklot, / így lett az ész eretneke – / az ész eretneke a vallás, / és csak amolyan »áthallás«, / hogy odafönn / vagy odalenn / szeretnek-e.”

S ahogyan a versben újradefiniálja az életet és a halált, az is jellegzetesen Szilágyi Domokos-i: „az élet: két nemlét között ütközet” – írta a Haláltánc-szvitben (Búcsú a trópusoktól, 1969), most, a valóságos költő, kiszólva a versből, nyomatékkal megismétli: „múltunk sincs, jövőnk se lesz, / mint ahogy nem volt sem azelőtt: / nem lesz sem azután”. Az elszólás nyilvánvalóan anakronizmus, mert a versben majd éppen hogy „engedményt tesz” Szilágyi, hisz kegyetlenség lenne az öregeket totálisan megfosztani a halál utáni létezés reményétől, számukra tehát nyitva hagy egy kiskaput: „élni az öntudatlanságot / halál után, / mint éltük / születés előtt”.

Az öregek tudják, hogy a test visszatér a földbe, lebomlik szerves és szervetlen anyaggá (a Biblia szerint porból lett és porrá lesz), talajjá válik, és ekként – az anyagmegmaradás törvénye szerint – részt vesz a természet örök körforgásában. Blaszfémiával: „jó trágya leszek”, vagy költőien: a síron sarjú, búza, új élet és vackorfa nő, amelyre csintalan gyermekek másznak. Az emberből pedig mindaz, ami nem dologi, nem a „tetem” maga – hagyományos fogalmaink szerint: a lélek –, szintén jelen marad, kétféle formában, az anyagmegmaradás törvénye szerint eszmei-erkölcsi örökségként: a másokra testált öröm által, az utódoknak teremtett továbbélhető világ folytonosságában, a továbbörökített reményben – így válik értelmessé a személyes halál – és jelen marad, tovább él az Én egyfajta naiv transzcendentális értelemben is. Mivel az evilági élet előtt és után is van valamilyen létezése az embernek, de ez a valamilyen létezés semmiképpen nem transzcendens, Szilágyi az ember transzcendentális vágyakozását a kegyelmet hozó alvásban jelöli meg: „Aludni, aludni, / aludni csudajó […] A legeslegutolsó nyugdíj / már kiparcelláztatott nekem. / Nekünk. / Pihenhetünk.” Ez a halálértelmezés leginkább – a költő utolsó éveiben többször is megidézett – Csokonainál ismerős. Csokonai a felvilágosodás racionalisztikus hite szerint elutasítja a keresztény transzcendenciát, de a természettel harmóniában álló transzcendentálist elfogadja. Az álom című nagy gondolati versében az emberi létezést három szakaszra osztja, evilági életre, az életet megelőző és az életet követő szakaszra. Evilági életünk előtt és halálunk után alszunk, halálunk után testünk szétporlad és az anyagmegmaradás törvénye szerint tovább élteti a természetet: „A koporsó után éppen azt képzelem, / Ami bölcsőm előtt történt vala velem: / Aluszom, jó álom, mehelyst elenyészek / s élőből egy rakás minerále leszek”.

Ezzel a huszárvágással a költő az Öregek könyvében – mint József Attila versében az ügyeskedő macska – egyszerre fog kint s bent egeret. Szilágyi Domokos – ahogy talán egész nemzedéke – racionális ateista volt és maradt, s különösen elutasította a kereszténység transzcendenciáját. Amikor küzdött Istennel, akkor is tagadta (ezt másutt fejtem ki), olyannyira, hogy még itt, az öregek tudatába sem engedi be a vallásos/keresztényi válasz legszelídebb betüremkedését sem. De a metafizikai szomjúság őt is gyötörte, a hetvenes évek verseiben már maga is egyfajta metafizikán túli metafizikát keresett, a keresést-rátalálást a nehezen dekódolható „határ”, „végtelen”, „felezőidő” – Heidegger- és Rilke-közeli – fogalmakkal írja körül. Nagyon leegyszerűsítve Szilágyi elfogadta/belátta/felismerte, hogy a dologi élettel és dologi halállal nem befejeződik az a valami, amit életnek hívunk, hanem csak abbamarad, de hogy mi van a határon túl, arra neki is csak kérdései voltak: „Bejártam a bejárhatót, / s tudni szeretném, mi van ott, / ott, a bejárhatóan túl.” (Zsoltár, vigasztalan – Tengerparti lakodalom¸ 1978). Ahogy ateizmusát, úgy ekkori létbölcseleti, létfilozófiai, ontológiai dilemmáit sem terhelhette rá közvetlenül az öregekre, helyette olyan középutas kiegyezést ajánl, amely nem mond ellen a metafizikán túli metafizika víziójának sem, és nem idegen az egyszerű, a hétköznapok, mindennapok embereinek világképétől: a természet törvényei szerint hagyja meg az örök élet kegyelmét („aludni csuda jó”).

De továbbra is kérdés marad, hogy a monológokban hol, meddig rejtőzik s mutatkozik meg a költő, és honnantól a szerep?

Cs. Gyímesi Éva pontosan veszi észre, hogy az Öregek könyvének élet- és halálképe idegen a költőre jellemző élet- és halálképtől, de – egyéb kitűnő meglátásai mellett – ezen a ponton véleményem szerint félreérti a verset, ugyanis azt feltételezi, hogy a valóságos és a szerepben beszélő költői én lefedi egymást. „A költemény egyébként sem hordoz kiélezett tragikus konfliktust, minthogy túlnyomóan az emberi élet és halál értékét egyaránt lefokozó biologikuma csökkenti a személyes létezés önértékét, az anyagi körforgásba zárt emberi élet szabadsága és egyéni rendeltetése föl sem merül, inkább a fájdalmas kiszolgáltatottság domborodik ki, melyből maga a halál hoz szabadulást. Ezért az Öregek könyvében valójában nincs is etikai tétje: az így felfogott halál előtt fölösleges az éthosz erőfeszítése az önösszeszedésre, a méltóságra. És a feszültségnek ez a teljes hiánya már a katarzis feltételeit is eleve kizárja a versből. Különösképpen feltűnő, mennyire jelentőség nélküli, feszültségmentes probléma itt az emberi élet végessége, ha a költő utolsó éveiben keletkezett más költeményeinek az összefüggésébe helyezzük. Mert sem a megismerő értelem, sem a lélek számára nem oly magától értetődő az átmenetiség, az elmúlás végzete, hogy ne jelentene kihívást: a céltudatos elme, a beteljesedést, harmóniát kereső szellem újra meg újra élesen ütközik a véges létezés korlátaiba. Hol a racionális megismerés igényével, hol a végső bizonyosság iránti lelkes szomjúsággal, szüntelenül ostrom alatt tartja a költő a »határokat«, melyeket a végesség jelent az ember számára. Ez az a lázadás, amely igazán méltó az öntudatos szellemhez, aki nem mondott le lényegi tartalmáról, a szabadságról.”[9] Cs. Gyímesi Éva valójában Szilágyi Domokos ekkori vívódását, gyötrődését és halálképét kéri számon a versen, holott Szilágyi nem a saját, személyes haláldilemmáit fogalmazta meg, nem az „öntudatos”, a végső kérdéseken gyötrődő intellektusét és szabadságáért lázadóét, hanem a hétköznapi, a mindennapi emberét (még akkor is, ha ki-kiszól a szerepből). Heideggeri fogalommal: az „akárkiét”. „Az akárki élete, ahogyan minden élet – ld. a Heidegger átal idézett Ivan Iljics halála c. elbeszélést – alapjában véve iszonyú. Filozófiailag ez azt jelenti, hogy az akárki tehermentesítési stratégiái ellenére semmi okunk sincs a mindennapi létet a tulajdonképpeni létezéssel szembeállítva valami »könnyebbnek« vagy »kellemesebbnek« tekinteni.”[10] Szilágyi Domokos is azt koncipiálja az Öregek könyvében – költészetében nem először –, hogy az ember életének legnagyobb kihívása a halál (maga az élet sem más, mint közeledés a halál felé: „Leélni egy életet a / növekedő halállal.”),  és iszonyú – ez mélyen humánus tartalma a versnek –, hogy az öregeknek akkor kell megszenvedniük a halállal való szembenézést, amikor fizikailag a leginkább kiszolgáltatottjai testüknek: „izzadok és vacog fogam, / a levegőt kaparászom, markolom, fogom – / akkor kezdődik a baj, ha érzi magát az ember, / érzi, / hogy van szíve, / van tüdeje, / van mája / s így tovább: / érzi a testet, amely nemsokára tetem lesz, / ó, erőt  erőt  erőt / a türelemhez!” A versben a költő pontosan azt írja körül, hogy a végesség-végtelenség kérdését az „akárki” is fölteszi magának, bár nem a filozófia vagy a költészet nyelvén, hanem a hétköznapokén (’mi történik velem, miután meghalok?’, ’hogyan lesz, amikor éppen meghalok?’ ’hogyan lesz nélkülem a világ?’), hogy a hétköznapi ember halála nem „kellemesebb” vagy feszültségmentesebb, mint az öntudatos szellemé – és a vers gyönyörűen artikulálja is azt az érzelmi magasfeszültséget, amit a halállal való szembenézés involvál.

Szilágyi Domokos az Öregek könyvét nem sokkal öngyilkossága előtt írta, s halála után mindössze néhány nappal jött ki a kész kötet a nyomdából. A kötet megírása és a költő halála között oly rövid az idő, hogy kézenfekvő a föltevés – különösen a tragikus öngyilkosság fényében –, a költeményben tulajdonképpen a saját élet-búcsúját írta meg. De tekinthetünk-e így a műre? „Az Öregek könyve a legszemélyesebb és legkegyetlenebb könyvek egyike – benne a költő önmagát élve temeti el, és nincs hite saját megváltásához sem. […] Amit a könyv megjelenít, az örökkévaló-nélküliség, egy befordított tükör: elfordulás önmagától, tőlünk és a szubsztanciális léttől.”[11] (Mészáros F. István). „Fölösleges a további találgatás: az Öregek könyve testamentumszerű kinyilatkoztatás lett. Búcsúvers élők és holtak dolgairól – figyelmeztetés minden élőknek.”[12] (Szakolczay Lajos). Monostori Imre is, bár „mintegy utolsó üzenetben” ránk testálódott műnek mondja, végső meghatározásában azonban körültekintő: „Kényelmes álláspont volna kizárólag valamiféle előre megjósolt sorsnak, »kiszámított« önelemzésnek, élveboncolásnak a produktumaként látni ezt a versépítményt; ám ugyanilyen hiba volna kizárni az érezhetően jelen lévő személyességet, és pusztán csak egy elvont tárgyilagosságra törekvő létfilozófiai fejtegetésként értelmezni.”[13] Bertha Zoltán hasonlóan korlátozottan tekinti költői önvallomásának, és az „őszikék” közé sorolja: „Az öregek monológja Szilágyi Domokos beleképzeléses önvallomása. A pszichikai ambivalenciát, ösztön és ész ellentétes rugózását racionális filozófiai látás fogja össze, személyes és egyetemes összhangja. Ez a halk harmónia határozza meg a költő »őszikéit« is. Az óriási, sokkoló életviadalok utáni lecsillapodottságban gyógyszernek hiszi a földet, »Mert nagyon elég volt«”[14] (ez utóbbi verssor: 1974 – Tengerparti lakodalom, 1978).

Bizonyos, hogy az Öregek könyve dilemmás könyv, a költő személyes önvallomása is, meg nem is. Szilágyi Domokos – aki magát „az elmúlás reménytelen szerelmes”-ének nevezte – költészete nyilvános indulásától valamiképpen halál körüli költészet is. A hetvenes években különösen célra tartottan foglalkoztatja a „megtanulhatatlan” személyes halál, és a halál ontológiai mibenléte. Elveszítette a világ rendezettségébe vetett hitét (Búcsú a trópusoktól kötet), értelmezése szerint nemcsak a költészet, a költőszerep, de maga a halál is valamiképpen rendezetlenné vált: „de most már van klinikai halál ( / az erkölcsiről nem is szólva) ember legyen a t / alpán képzett hullajelölt aki választani tud j / ószagú isten ide is betört az osztályozás” (Hogyan írjunk verset – Búcsú a tórpusoktól, 1969), ezért hát: „disce mori: tanulj meghalni / ki tanít meg a halálra? / sejtjeid elhalnak öröklött tudás szerint / a gyilkolást jól megtanultuk / jaj / a halálra ki tanít meg? / ki tanít meg a meghalásra?” – írja (Nem tanítottak meg – Fagyöngy, 1971).

Szilágyi Domokos „tanulja a halált” (személyes halált, mártírhalált, költőhalált), s mintegy közjátékként tanulja a természetes halált is.

Az Öregek könyve szívszorítóan komoly könyv is, de játék is. Évek óta magánál tartja Plugor Sándor rajzait, évtizede foglalkoztatja az öregkor és az élet biológiai rendje szerint bekövetkező halál, a kiadói felkérés pedig remek kihívás egyrészt a téma földolgozására, másrészt – a költő másik lételemére – a játékra. Egyszemélyes költőversenyt indít, tud-e pontosan egy ívnyi érvényes verset írni (némi tautológiával sikerül), és eljátszik a gondolattal, milyen lehet azoknak az „egyszerű” embereknek a halálképzete és magához a meghaláshoz való viszonya, akiknek nem fájdalom, szenvedés, kín az élet, és nem gyógyszer a föld (Vád, Circumdederunt, 1974). A költő a monológban többnyire hitelesen szólaltja meg az öregeket, de nem kevésszer gyanúsan kibeszél a versből, ahogy erre Cs. Gyímesi Éva is rámutatott. „Gyanús” az öregek halálon túli életvíziója, ateizmusa, gyanús a sok-sok nyelvi játék, nyelvi lelemény, sziporka, szófacsarintás is, és játékgyanús a vers talányos – egyébként a szövegelőzményhez nem kapcsolódó – zárása is: „[Heine a halálos ágyon: »Isten nékem megbocsát: / az a mestersége.«]” – magabiztos, tagadó hetykeség, a transzcendens ismételt elutasítása: ha netán volna is Isten (aminthogy nincs, mert csak „az ész eretneksége a vallás”, azaz hiba, rossz működés), úgyis megbocsát, mert „az a mestersége”, tehát minden előzetes töredelem, gyónás, túlra gondolás fölösleges.

A vers – és a költő – tanúsága szerint bárkivel történik is meg, a halál, a meghalás iszonyú, fölzaklató. De lehet-e értelmes, értelmessé tehető-e a halál? A vers legnagyobb meglepetése, hogy Szilágyi Domokos az Öregek könyvében megbékélő, engesztelő választ ad. A válasza igen, mégpedig etikai indoklással. „Mi örömöt tartogat még az élet? / (Tartogat-e valamit egyáltalán?) / A mások örömét, / örömeinkből fakadottak örömeit / (az öröm megmaradásának elve, / ha mi már meg nem maradhatunk).” – az élettől való elválás fájdalmas ugyan, de ha az ember megteremtette az élet folytonosságát és folytathatóságát, a beteljesített életre következő halál már értelmes, ezért elfogadható és megbékélhető. Az Öregek könyve „poéma, rekviem az emberért, a születésre méltó, az életre hivatott és halálra ítélt emberért. S tragikus szépsége éppen az, hogy a halál pitvarából visszapillantó szem nem a végső sötétség kábító nyugalmát keresi, hanem a búcsúzás önkínzó fegyelmével a végleg elhagyandó értékeken pihen meg utolszor.”[15]

És még egyszer: tekinthetjük-e a költő személyes élet-búcsújának, lírai végrendeletének az Öregek könyvét, vagy a kései versek közt leginkább ezt tekinthetjük-e annak? Szilágyi Domokosnak nem ez a válasza az életre és a halálra, de ezt az élet- és halálértelmezést is érvényesnek tudja. Élete utolsó éveiben hallatlan feszültségben élt, a kései verseket olvasva azonban azt is láthatjuk, hogy belső feszültsége „kétesélyes” volt: vonzotta a halál, szenvedett, számos versében föladta az életet, ugyanakkor számos verséből sugárzik az életszeretet, s éppen ekkortájt játszik a legfölszabadultabban. Az Öregek könyve komoly és játékos személyes, lírai vallomás, tragikus szépsége, hogy eljátszik azzal a sorslehetőséggel, amelyik a leggyakoribb, ám amivel önmagára vonatkoztatva valószínűleg már nem számolt.