Nagygéci Kovács József
Halkítsd le
karácsonyi szöszölés egy félrehallás körül
Betlehem, Betlehem, a te határidba
Érkezett Mária rongyos istállóba
Ott ülvén mindegyre elhagyott gerlice
Elkészíti magát a boldog szülésre.
Egy angyal, egy angyal újságot hirdetett;
Betlehem várába kis Jézus született.
Hideg szél fújdogál, jaj de nagyon fázik;
A kisded Jézuska értünk siránkozik.
Körülötte szent József szorgalmatoskodik
Hogy mit tehethessen, azon iparkodik.
Az ökör és szamár megismeri urát
Ember nem ismeri világ Megváltóját.
(Népdal, dunántúli gyűjtés – többféle változatban, az egyik legszebb a Pátria népzenei gramofonlemez-sorozatban jelent meg.
Hallgatni pedig itt javaslom, vagy itt.)
Sok évvel ezelőtt, amikor J., a lányom még egészen kicsi volt, gyakran kérdezett rá egy-egy dal szövegére, azon belül is a számára fontos és/vagy értelmezhetetlen részletekre. (Ebből tudtuk meg, hogy ideje óvatosan, odafigyelve hallgatni mondjuk a Kispál-lemezeket, hogy mást ne mondjak.)
Karácsony felé közeledve sokat szólt a Szörényi-Sebestyén album, a Jeles napok, fújtuk kívülről az összes szép népdalt, köztük a nem is annyira titkos kedvencet, a Betlehem, Betlehem kezdetűt. Gyanús volt, hogy J. valamit félreénekel, de mielőtt szóvá tehettem volna ő maga kérdezett rá. „Apa, hogyan kell lehalkítani a Jézuskát?” Biztosan furán néztem, mert magyarázatként idézni kezdte énekelve: „Halkítsd le, Jézuska értünk siránkozik!” Úgy emlékszem, megbeszéltük akkor, de engem azóta sem hagy nyugodni a gyermeki félrehallás.
A népdalok együgyűségbe hajló egyszerűsége megóvandó dolog. Nem a hangulat tette a szöveget és dallamot ünnepi édessé, hanem a hit és tudás talált magának méltó kifejezési módot. Kezdve a boldog szülésre készülő Máriával, folytatva a szorgalmatoskodó Józseffel (érdemes volna egy fontos mellékszálon elindulni, s nyomozni a mai, családjuk körül szorgalmatoskodó férfiak után, de most nem teszem, ünnep van). És ott van ez a tökéletes hitvallás, melyben a barmok ismerik, az ember nem ismeri a világ Megváltóját. Ilyesmiről konkrétan nincs szó a Bibliában, miközben a Biblia másról sem szól.
A Megváltó szenvedése nem a születésében teljesedik ki, mégis megrázó, hogy az Isten Fia számára, aki eljött személyesen erre a földre, nincs hely, csak egy olyan, amit nem tarthatunk sem méltónak, sem elégségesnek. Dráma ez, a szeretet nélkül élő emberiség mindennapos, mindennap látható és tapasztalható drámája. A dal szerint azonban nem ezért siránkozik Jézus. Lehalkítani nem ezért kell. Értünk siránkozik, minket sajnál, minket szán. Lehalkítása, ha lehetséges, nem valami egyszeri felindulás, amelyben kicsit elringatjuk, netalán megetetjük, azaz magát az Istent – Visky András komfortzónából kimozdító kifejezésével: „lélegeztetőgépre rakjuk”. Az értünk siránkozó Jézus lehalkításának gondolata egyrészt számol azzal, hogy emberi igyekezetünk kevés a megváltáshoz. Ahhoz pont az ő egyszeri és tökéletes vállalása kellett, és ennek gyümölcse lett üdvösségünk. De azt is érthetjük, hogy van, éppen ezért is van feladatunk, feltéve, hogy vannak szükséget szenvedők. Sokan vannak, de közülük is a legkiszolgáltatottabbak a gyerekek. „Gyerekek tartják vállukon az életünket” – írja Vörös István a Kariatidák című versében. A gyerekek, akik nem választhattak, hogy akarnak-e mondjuk éhezni és fázni. Gyermekek, akik menekülnek. Gyermekek, akik tőlünk távol, fegyverzajban, bombázások közt rettegnek és gyermekek, akik hozzánk közel, talán épp a szomszédunkban szenvednek családon belüli erőszakot. (Már csak ez a három legutóbbi kifejezés így, együtt, micsoda borzalmat mutat!)
Lehalkítani a sírást. Tompítani, elsimítani. A görbét egyenessé tenni. Enni adni, meleget csinálni, óvni, segíteni. Az „értünk siránkozó Jézuska” határozottan mondja később a tanítványainak (akik, hogy ezt se feledjük, nem mellesleg az iránt érdeklődnek, hogy „ki a nagyobb a Mennyek országában”...), hogy „angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát”. És azt is mondja Jézus, hogy a kisgyermeket befogadó őt magát fogadja be! Szép feladat, hogy nekünk „…kéne a jót együtt tartani / és hagyni elkódorogni a rosszat” (Kemény István: Éjjel a nyájaknál).
Persze ehhez magunkat sem árt lehalkítani. Lassulni, leguggolni, meg-megállni, hunyorogni, a dolgainkat közelről megvizsgálni akarni, dúdolni, merengeni, szövegeken töprengeni. Belevágni valami szokatlanba, abból is „legjobb a kis dolgokkal kezdeni” (Kántor Péter: Megtanulni élni). A halkabb hangokat is tudni kell hallani, jó az apróságok fontosságát felismerni. A nehezebben járókat kísérni kell, nyugodtan, mert – ezt meg József Attilától (is) tudhatjuk: „nem sánta az, aki együtt lelkendezik a csúszkálókkal”(Tanítások).
Mert halkulni az Isten is tud! Van egy ószövetségi lírai történet (1Kir 19) a halk és szelíd hangról, Illés próféta története, aki előbb halni akar, majd angyali táplálás után 40 nap és 40 éjjel megy, míg elér az Isten hegyéhez, a Hórebhez.
„Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Az ÚR ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés?”
Ez, az első karácsonykor földig halkuló szelíd hang most is ugyanazt kérdezi elsőre és másodjára is: mit csinálsz? Azt kérdezi, hogy el tudunk-e halkulni egészen? És azt is, hogy megpróbáljuk-e „lehalkítani” az „értünk siránkozó Jézuskát”? Mit csinálsz, mit csinálok? Mit csinálunk itt? Mit csinálunk itt?
