Zsidó Ferenc
Postakocsiban
Meglepett, amikor a hírt hallottam, hogy Molnár Vilmos Csíkszeredában élő prózaírónak verseskönyve jelent meg. Korábban ugyanis nem tudtam, hogy ő „titkon", kedvtelésből verseket is ír, idestova 30 esztendeje. Van prózaíró, akiből inkább kinézi az ember, hogy akár verset is ír(hatna) - Molnár Vilmost én nem gondoltam ilyennek, előzetesen. Na, nem azért, mert annyira „prózai", hanem azért, mert annyira epikus alkat, annyira vérében van a mesélés, a sztorigyártás, hogy azt feltételeztem, a líraiság épp ezért távol áll tőle. Nos, tévedtem, de nem bánom. A kötet meglepetés, kellemes meglepetés.
Most mondhatnám, hogy Molnár Vilmos egy kicsit a verseit is prózaíróként írja, de ez nem igaz, illetve csak annyiban, hogy mint ahogy prózai művei is izgalmasak, játékosak, gyakorta humorosak, a verseiben is gyakran felbukkannak ezek az esztétikai minőségek.
Elsősorban élvezetes ez a kötet, másodsorban okos (ennél jobb szót nem találok), harmadsorban érzékeny. Az élvezetességét a játékosságának, az okosságát az aforizmatikusságának, érzékenységét a vizualizált, tárgyiasított vallomásosságának köszönheti.
Többnyire szikár, képszegény, egymagú versek sorjáznak, melyek egyetlen ötletre, szikrára alapoznak, de mindenhol megvan a spíl, a csavar, az aha-effektus. „Ne haragudjatok, / nem jut eszembe egyetlen / konkrét példa sem, / de higgyétek el nekem: / a filozófia sokszor / nem zárja ki a bölcsességet." Persze, nem kell mindenhol a poént keresni, bár lehet, hogy ott is arra találunk, ahol nem azt keressük. „Tizenhét szótag / még sok is, ha nincs mit mondj. / Hát mondod: izé."
De tényleg, vannak egészen komoly, sőt, komor versek is, a magányról, a létfilozófiáról (pl. a Walt Whitman című), de talán a vidám versek szomszédsága, talán a Molnár Vilmosról alkotott előfeltételezéseim engem befogadóként nem engednek elkomorulni. A magány, introvertáltság így jelenik meg, döbbenetes szenvtelenséggel, egykedvűséggel: „barátkozom szomszédunk kiskutyájával, / kaktuszgyűjteményemmel foglalkozom, / s vigyázok az egészségemre."
Azok a versek válnak kedvenceimmé a kötetből, amelyekben egyszerre van jelen a mélység, az aforizmatikusság és a játék: „parányok a végtelenben / arányok a gondolatban / erős vár nekünk a mérték / mértéktelen magányunkban."
Gondolkodtam, mekkora jelentőséget tulajdonítsak annak, hogy a versek több mint fele még a Ceauşescu-féle kommunizmus idején íródott, s végül úgy döntöttem, egyáltalán nem tulajdonítok jelentőséget neki (bár az évszámok ott állnak, árulkodóan), s egyszerűen csak befogadom a felvillantott létérzéseket, derülök és ború-lok.
A kötet leglazább része az utolsó ciklus, amely A csekélyértelmű medvebocs verseiből címet viseli. Itt aztán Molnár Vilmos elengedi magát, azt a manírt hozza, amit a Malacka-prózáiból már megismerhettünk. Az olvasó szétröhögi a fejét, ami befejezésként csöppet sem árt. Pardon, a slusszpoén nem ez: a kötetzáró vers a dőlttel szedett A postakocsin. A lírai én itt jelenik meg a legexponáltabb módon, amint összekacsint az olvasóval, s elköszön tőle: integetve, azaz mégsem.
Molnár Vilmos verseskönyve nem azok közé tartozik, amelyek csak úgy elmennek az ember mellett. Az ilyent alighanem jelentős kötetnek szokták nevezni. Én tartózkodom az efféle címkézéstől, ennek lehetőségét meghagyom a szakosodott ítészeknek, inkább csak annyit mondok, hogy jó volt elolvasni.
Molnár Vilmos: Postakocsi. Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy-Ráció Kiadó, 2010.
