Csepregi János

Ne dőlj be, köztünk járnak

Meg mernék esküdni, hogy '85 egy tavaszi reggelén láttam egy boszorkányt, aki bámulatos sebességével seprűnyélen szégyenítette meg a tévéadást esténként zörgő trécselésükkel megzavaró orosz vadászpilótákat. Ez az állítás talán meglepő felütés, mégis igaz. Ha lehunyom a szemem, újra előttem van a színes rongyokba burkolózó, száguldó alak, a kócos haj, a bibircsókjairól kondenzcsíkokként lengedező hosszú szőrszálak, a rettenetes fényben csillogó szemek, a háttérben a szocialista jólét helyi letéteményesének, Simontornya bőrgyárának sötét sziluettjével. Az emlék teljesen éles, fel sem merül bennem, hogy pusztán egy túlzottan beégett álomról volna szó, még ha annakidején egyébként is ördögöket, angyalokat meg boszorkányokat vizionáltam mindenhová, ha egyedül maradtam. Nem, szó sem lehet arról, hogy ő is csak az egyike lenne meglehetősen élénk fantáziám teremtményeinek.

Egy barátom azonban mást mesélt. Szerinte a boszorkányok egyáltalán nem ilyenek, ha más mondaná, talán nem is érdekelne, csak megvonnám a vállam, de ő jól tudja, mit beszél, neki nagyon is meggyűlt velük a baja akkoriban, mikor én a magamét láttam.

Szerinte: „Az igazi boszorkányok hétköznapi ruhákat hordanak, és nagyon hasonlítanak a hétköznapi nőkhöz. Hétköznapi házakban élnek, és hétköznapi állásuk van. Ezért olyan nehéz nyakon csípni őket... Egy igazi boszorkány minden idejét olyan cselszövéseknek szenteli, melyek révén megszabadulhatna a kerületében lakó összes gyerektől. Az a mániája, hogy egytől egyig mindegyiket eltüntesse. Egész nap csak erre gondol. Még ha pénztárosként dolgozik is egy szupermarketben, vagy levelet gépel egy igazgatónak, vagy épp egy luxusautót vezet valahol (márpedig ezek közül bármelyiket megteheti), az esze akkor is csak a cselszövésen és a tervezgetésen és a tajtékzáson és a süvítésen és a vérszomjas, gyilkos gondolatokon jár." Mert végeredményben bármennyire is rettenetes kimondani, de: „Egy igazi boszorkány pontosan olyan élvezettel tipor el egy gyereket, ahogy ti megesztek egy tányér epret, vastag tejszínhabbal."

Az említett barátom már nem él. Lassanként öltött testet bennem a gondolat, hogy 20 évvel ezelőtt bekövetkezett halálának talán más oka is lehetett a hivatalos verzión kívül (myelodysplasiás syndroma vagy mi). Ma már tudom, hogy a boszorkányokkal való találkozását követően esélye sem volt, hogy néhány évnél tovább maradjon közöttünk.

...

Ha Roald Dahl szóba kerül, az emberek többsége itthon széttárja a karját: ki az a Dahl, mi az a Dahl, mit akar az a Dahl? A Meghökkentő mesék című filmsorozatot említve már jobb eredményre számíthatok, pedig az adaptáció alapjául szolgáló abszurd, néha kissé misztikus novellák meglehetősen gyenge produktumok a Norvégiából származó walesi író bizarr és megkapó meséinek (pl. Fantasztikus Róka úr, Hugó és a csodaszer, Szofi és Habó, Charlie és a csokigyár stb.) világához képest. De a remek meseregények közül is messze kimagaslik a Boszorkányok a maga baljós és szomorú hangulatával, melyben Dahl a legelképesztőbb, leggátlástalanabb módon alkalmazza egyidejűleg az angolhumort és az északi mesék meglehetősen sötét, baljós tónusait. Persze máskor is könyörtelenül menetel, nem fél velejéig romlott nagymamákról, szemétláda, róka- és szeszpusztító gazdákról írni, de a Boszorkányokban sokkal több van. S bizony könnyen kaphatjuk magunkat a könyv olvasása után azon, hogy egy szürke és magányos szeptemberi délutánon a függöny mögül az utcát bámuljuk mellkasunkban a rettegés és az izgalom furcsa elegyével, hátha megint feltűnik az az ismeretlen valaki, aki elsőre talán nem is tűnik többnek kedves, mosolygós, fiatal hölgynél.

Roald Dahl: Boszorkányok (ford. Benda Péter)