Somi Éva

Kis és egyéb világok

(irodalmi kritikák)

Eddig megjelent kötetei (Szindbád nem haza megy, 2003; Árnyas utcai szép napok, 2008; A térképnek, háttal, 2010) alapján Kiss Lászlót  azok közé a fiatal írók közé soroltam, akik hatalmas energiával, nyilvánvaló (de még nem tudni mekkora) tehetséggel veszik birtokukba a magyar irodalmat, térben és időben keresztül-kasul bejárják azt, és felszabadultan játszanak a kánonnal, a nyelvvel. A posztmodernen nevelkedett, és az ezredforduló körül jelentkező nemzedék (meg részben az idősebb generáció is,) a kortárs irodalmi térben végtelen szabadságot élvez: nincsenek tabuk, műfaji vagy stiláris hierarchiák, kötöttségek, szabad keverni  a nyelvi regisztereket, magának az irodalomnak a határai is kitágultak... Mindez persze óriási felelősséggel is jár, de mégis:  a fiatal írók, és itt nem a tényleges életkorukra gondolok, hanem inkább a megjelent kötetek számára; ha nem is nagy, de lelkes, ezért jelentékeny olvasótáborral rendelkeznek.

Kiss László eddigi novellás köteteit is kedvező fogadtatásban részesítette a kritika, hol az intertextuális brillírozást, hol a foci, a horgászás, a zúzós zenék által meghatározott világát, hol meg azt a fajta viharsarki színezetet, jó értelemben vett regionalitást dicsérve, amellyel egyébként ő is hozzájárult ahhoz, hogy ma már elmondható: a kortárs magyar irodalomnak van egy jelentős és számottevő Békés megyei szegmense. (A recenzeált kötetek szerzőinek is kb. harmada kötődik a megyéhez.) Egyetértéssel olvastam ezeket a kritikákat, figyeltem Kiss László egyre markánsabban kirajzolódó írói arcélét, de az általa ábrázolt nagyon férfias világ nem került hozzám igazán közel.

Ám az idei könyvhétre megjelent, az utóbbi évek kritikáiból összeállított kötetet csak dicsérni tudom: teljes fegyverzetben, irigylésre méltó erudícióval itt áll előttünk egy biztos ítéletű irodalomtörténész és -kritikus.

A karcsú kis kötet 28 kritikát tartalmaz, egy kivételével a 2001 és 2010 között mind megjelentek különböző folyóiratokban vagy online felületeken, mégis érdemes volt önálló kötetben is kiadni őket: igenis fontos, hogy az alkotó visszajelzést kapjon, az olvasó pedig valamiféle orientációt, hogy a bőség zavarában mit olvasson, ha kortárs irodalomra vágyik. A 28 kötet szerzői közül négyen kétszer szerepelnek, persze más-más művel, de a kritikusnak így is 28 külön szövegvilággal kellett megismerkednie, azokat bejárnia, hiszen ahány író, annyiféle habitus, módszer, technika; ezeket bemutatni, értékelni, méltatni, esetleg kedvet csinálni az olvasónak - nem kis feladat. Kiss Lászlónak mindez maximálisan sikerült.

A megértés iskoláját járja a kritikus (ki maga is író), belépve egy idegen, akár az övével rokon, akár azzal merőben ellentétes szövegvilágba. Kiss László nem csupán a kritika tárgyává tett kötetet mutatja be, hanem el is helyezi azt a kortárs irodalom kontextusában, a szerző munkásságában, ismeri rá vonatkozó kritikákat. Nyelve szakszerű, pontos, tárgyilagos, egy kivételével (mise en abyme) fölöslegesen nem használ idegen szakkifejezéseket. Azt hihetnénk, hogy a novellista Kiss László elsősorban a második fejezetben bemutatott novellás kötetekről tud autentikus véleményt mondani, de nem így van: az első fejezet verses könyveiről is ugyanolyan hozzáértéssel, egyenletes színvonalon beszél, mint a harmadik fejezetben tárgyalt regényekről.

Oravecz Imre lírai lélekállapotát kifejező, sajátos hangulatú és metaforikájú költészetében épp olyan otthonosan mozog, mint a mostanában termékeny korszakát élő Fecske Csaba szonettjei között. A szülő nő örömét és fájdalmát versbe foglaló Szabó T. Anna versei, Tóth Krisztina finom hangjai, színei ugyanúgy magukkal ragadják, mint amennyire elfogadó Cserna Szabó András olykor trágár szóhasználatával szemben. Az olvasó majd választ - ízlése szerint. A kritikus számára ez is, az is: munka. A filozófiai mélységeket, azok lehetséges forrásait észreveszi, értékeli, de tud örülni a játékosság olyasféle megnyilvánulásának is, mint pl. Orcsik Roland Garfield-kommentárjai. Verseket vizsgál, ciklusokat, kötetkompozíciókat, ahogy kell.

Mivel novellistaként maga is gyakran él a legkülönbözőbb szövegek ütköztetésével, rájátszással, dialógusba hozásával, így minden esetben felfedi az efféle intertextuális játékokat. Egyszerre szemléli kívülről és belülről is a tárgyát - a kritikusi macska „egyszerre

[fog]  kint s bent egeret."  A novellák és a regények bírálatában összességében minden lehetséges prózatechnikát megvizsgál. Azok konzekvenciáit is, melyek legtöbbször nyelviek. Legjellemzőbb ebből a szempontból Benedek Szabolcs kötetcíme: Kommunikációs zavar, mellyel „olyan, huszadik századi művekben gyakorta felbukkanó hermeneutikai problémára irányítja a figyelmet, amely a megértés ellehetetlenülésével, ebből fakadóan - többek között - a nyelvbe vetett bizalom megrendülésével, ezáltal a személyes kapcsolatok elhidegülésével, kiüresedésével írható le" - állapítja meg találóan Kiss László. A nyelvi kiüresedéssel összefügg az egyén elmagányosodása, elidegenedése - ez is abszolút korjellemző. Legjobban Hazai Attila egyik hőse fejezi ki, mikor ezt gondolja: „Nincs miről szólni, nincs mit megosztani, nincs mit mesélni a világról..." Ez talán az egyetlen intertextuális kapcsolat, amely elkerüli a kritikus figyelmét. Vagy véletlen lenne az összecsengés egy Beckett-paradoxonnal: „...nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs vágy kifejezni, plusz a kifejezés feltétlen kötelessége."? Az abszurd, a groteszk, az irónia több vizsgált prózakötetre jellemző, mert korunkban is ezek a kitüntetett esztétikai minőségek.

Tematikailag a fiatal írók egyik legbiztosabb élményforrása a gyermekkor - hogyne figyelne fel erre Kiss László kortársai (Grecsó Krisztián, Kiss Ottó, Poós Zoltán) hasonló típusú, egymástól azonban mégis különböző fejlődésregényeire? Aztán a két Krasznahorkai-regény:  az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (ama bizonyos kolostor pusztulásának allegóriája) és  a Rombolás és bánat az Ég alatt (az idegenség regénye)...  Jóllehet,  valószínűleg kevesebb olvasót vonzanak, mint az előzőek, mégis, különösen az utóbbi korszakos jelentőségű, veszi észre éles szemmel a kritikus;  a civilizációk közötti átjárhatatlanság, a hiányzó kód másfajta tartalommal, színnel tölti meg az elidegenedés kulcsfogalmát.

Viszonylag kevés a direkt kritika, ha mégis, Kiss László is „bársonyos kézzel" bírál, mint tette azt Arany János szerkesztő úr. Inkább szelíd megjegyzések vannak, jó tanácsok, de sohasem mártja vitriolba a tollát. Ám ha egy karcsú kis kötetről azt írja, hogy „bizonyára van pár olyan szöveg, amely átgondolható, továbbformázható volna, bizonyára olyan is akad, amely nem föltétlen találja meg helyét a kialakított kontextusban,", nos, akkor bizony inkább azt kellett volna írni, hogy a kötet várhatott volna még egy évet.

Összességében Kiss László könyvét egy-egy szerzővel, művel kapcsolatban haszonnal forgathatják a kortárs kritikai irodalom kedvelői, és bizonyára megkerülhetetlen lesz a recepciótörténet kutatói számára is.

Kiss László: Kis és egyéb világok (irodalmi kritikák). FISZ, Budapest, 2011

Főoldal