Mogyorósi Lászlót kérdeztük értéktöbbletről, illúziókról és a Rubophen Versíró Versenyről

Mogyorósi László költő 1976-ban született Nyíregyházán, jelenleg Nagykállóban él. Két önálló kötetet jegyez, rendszeresen publikál a magyar nyelvterület különböző irodalmi lapjaiban. A Bárkában Grecsó Krisztián mutatta be 2002-ben. 2008-ben elnyerte az NKA alkotói ösztöndíját. A közelmúltban ő lett a győztese a Rubophen Versíró Versenynek. 

- Lírád óriási tömegű tudásbázist, kultúrhistóriát, ismeretet mozgat, ennek az énköltészetnek az alapja szinte minden versben a műveltség: a személyes élményvilág a legtöbb esetben valamiféle klasszikus toposzban (vagy természettudományos jelenségben) projektálódik. Verseid bonyolult jelentéshálózata akkor bontakozik ki teljes szépségében, ha a befogadó a régi főgimnáziumokban megkövetelt latinos műveltséggel bír. Örök kérdés (de ma talán relevánsabb, mint valaha), hogy vajon mennyit szabad feltételezni az olvasóról. Hogy mennyi engedmény tehető az üzenetek könnyebb célba juttatása érdekében. Hiszen, ha valamit nem képesek dekódolni, az (azok számára, akik nem képesek) nem létezik. Miközben, ha lebontjuk a szöveg mögül az évezredes tradíciókat, azok nélkül adjuk az olvasó elé, akkor egy esztétikailag más (más értékű) produktumot kapunk. Hogyan viszonyulsz ehhez a problémához?

Nem vagyok irodalomtörténész, ezért nem firtatnám a kérdést, mennyivel másabb az intertextualitás jelensége a posztmodernben, mint mondjuk a reneszánsz idején, mindenesetre az irodalmi művek - koronként és művenként eltérő mennyiségben és módon - tele vannak utalásokkal más irodalmi, ill. filozófiai, zenei, képzőművészeti művekre, aktuális vagy történelmi eseményekre. Vannak szerzők, akik maguk látják el lábjegyzetekkel műveiket, pl. Puskin az Anyegint (az eredetiséget kultiváló romantika idején), mások műveivel az utókor irodalomtörténészei teszik ezt. A műveltségi anyag a mű éke, és úgy jó, ha egyben szerves része is. A klasszikusokat azért értjük, mert az iskolában megtanuljuk a műveik történeti, kultúrtörténeti hátterét, az ismert élő szerzők, élő klasszikusok esetében pedig bennfentes irodalmárok, a szerző mint téma szakértői interpretálják a műveket. Vannak posztmodern írók, (pl. Esterházy), akik egy-egy művüket nagyrészt más szerzőktől vett idézetekből építik fel, és a mű végén felsorolják egy mondatban az idézett szerzőket. Az én írásaim némileg másképp működnek, mindenesetre azt gondolom, az idézetekkel, utalásokkal és más eszközökkel egy tágabb kultúrtörténeti összefüggésbe helyezve a művet - ha helyesen, jó arányérzékkel járunk el - esztétikai „értéktöbbletet" adunk hozzá.

De én nem is érzem olyan óriási mennyiségűnek és az olvasó számára idegennek a műveimbe beledolgozott műveltségi anyagot. A technika és a tudományok területéről merített ismeretek sokszor az ismeretterjesztő művek szintjén vannak, a mai iskolarendszerben, akár már általános iskolában, de legkésőbb a felsőoktatásban (ahol pedig ma igen sokan tanulnak) a tananyag részei. A média révén ezek a csillagászati, biológiai, pszichológiai, technikai stb. ismeretek mindennapi életünk, tudatunk részei is már, erről kaptam már olvasói visszajelzést, megerősítést is.

A művészetek területéről vett anyag jó része is az iskolai tananyag része. Ami pedig ezen túlmutat, az a sajátos, az egyedi egyik forrása az írásaimban, de nem is feltétlenül szükséges, hogy az olvasó minden egyes szót megértsen, egy enigmatikus, olvasói erőfeszítést igénylő mű sokszor izgalmasabb, mint a „közérthető".

A hagyományból való kiindulásom alapja, hogy nincs új a nap alatt, miért tegyünk hát úgy, mintha lenne? Persze, a régi új formában jelenik meg, vagy az új régi formában (ahogyan arról Babits ír ars poeticájában, az In Horatiumban), és az eredetiség követelménye alól nincs kibúvó.

- Az Ugyanaz a szépségben megjelenő hagyományosabb versformák után második, Ingajárat a valóságba című kötetedben három olyan ciklus is szerepel (Werther frakkja, Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. , J. nevű szerver), amelyeknek versei a líra mint műnem határvidékén csatangolnak - metaforikus prózaként éppúgy olvashatók, mint prózaversként. A legtöbb költő elmondja, hogy a szigorú formai kötöttségek segítik a munkát, adnak egy medret, nem engedik kitörni a nyelvet. Ezekkel a szabadon futó szövegekkel te a lovak közé dobtad a lírai gyeplőt. Hogyan lehet ezt érteni? A formaválasztás maga is egyfajta szabadságmetafora? Vagy egyszerűen a próza felé mozdul el a munkásságod?

A próza felé való elmozdulásban is van valami, talán annak is indult először az egész. Később azonban az írás közben szerzett tapasztalataimmal azt akartam megmutatni, milyen képlékenyek, egymásba átjárhatóak is az olyan fogalmak mint vers és próza, vagy akár a líra és az epika. Az irodalmárok is szinte egyöntetűen ezekben a merev kategóriákban gondolkoznak, én az ellenkezőjére adtam példát. Nekem gyakran jutnak eszembe egy-egy regényt olvasva is a „költői", „lírai" jelzők, sok verset pedig inkább valami prózakezdeménynek érzek. A prózaverseimmel az előbb elmondottakkal összefüggésben azt is láttatni akartam, hogy a verset nem feltétlenül az teszi verssé, hogy sorokat írunk egymás alá. E prózaversekben minden más formánál nagyobb tér nyílt az asszociációk gazdag áradására, szerintem ez az egyik fő erényük. Egy vers milyensége és minősége leginkább a benne rejlő asszociációk milyenségén és minőségén múlik. A prózaversek mozaikjaiból való fragmentális építkezés pedig egy sajátos ritmust ad e fejezeteknek, amikből valamiféle történet is kibomlik. Ennek a „béta-verziójú" költészetnek a sikerét jelzi a folyóiratok nagy száma, amik közölték a verseket, köztük a Bárka is. Az Alföldet azért emelném ki, mert Keresztury Tibor, aki elkezdte közölni e verseket, és aki e versek hatására mutatott be a Literán, Petri Györgyről írt monográfiát, és én elég távol esőnek érzem ezt a költészetet a Petriétől. Lehet, hogy Keresztury másképp gondolta, mindenesetre ez szerintem mégiscsak jelez valamit.

Persze, a kötött forma is hathat felszabadítólag, hat rám is sokszor így. Ez alkat, lelkiállapot, hangulat, téma kérdése.

- 2002 végén a Bárkában Grecsó Krisztián mutatta be az akkor induló Mogyorósi Lászlót. Igen barátságos ajánló, egyszerre keresetlen és lelkes. Hét év hosszú idő, az illúziók elvesztésére, de végleges rögzülésére is elég lehetett. Fel tudod idézni, mit éreztél akkor, milyen belső mozgatókkal indultál? Változott ez azóta, alakult?

Az illúziók léte vagy nem léte, alakulása valóban kulcskérdés az emberi és írói létben. Azt hiszem, nem vesztek el, csak átalakultak. A művészek sikerre való természetes törekvéséhez (aminek önironikus kifejezését első kötetem nyitóversévé tettem) nálam hozzájárult, hogy mikor 2000-ben elkezdtem publikálni, életem mélypontját éltem meg. Fel kellett építenem magamat mint költőt, embert, egzisztenciát. Azóta húsz folyóirat és több más kiadvány több mint hatvanszor közölte az írásaimat, megjelent két kötetem, ami a kritikusokból is pozitív visszhangot váltottak ki, blogokon idézik a verseimet, az NKA alkotói támogatásával pedig anyagilag is elismerték a munkámat. Persze, vannak a korosztályomban sokkal sikeresebb szerzők is, de én eléggé jóllaktam a sikerrel ahhoz, hogy jobban meggondoljam, mit adok ki a kezemből, és hogy új szempontokat is próbáljak érvényesíteni az írásaimban. Bár az esztétikai és az etikai dimenzió régóta szétvált a művészetben, a krisztusi korba lépve a l'art pour l'art már kevésnek tűnik. Az Olajfák hegyére felmenni nem csak teher, de szélesebb látókört is kínál. Érdeklődéssel olvastam például Grecsó Krisztián Szint alatt című tárcáját vagy Acsai Roland verseit a Bárkaonline-on, a gyerekvállalás kérdését igen aktuálisnak érzem a(z) - újságírói nyelven - demográfiai válság idején, és a vele összefüggő anyaság ill. apaság kérdését, magát a gyereket, különösen hogy pedagógiai pályán dolgoztam az elmúlt években. Még véletlenül sem patetikus vagy didaktikus művek írására gondolok. De lehet, hogy ennek a feldolgozására már nem is a líra a legalkalmasabb terep.

- A Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíját 2008-ban nyerted el. A pályázati terminus alighanem lejárt, aktuális kérdés tehát, hogyan sikerült kihasználnod az ösztöndíj biztosította (korlátozott bár, de mégiscsak) függetlenséget. Milyen programmal pályáztál? Összeállt mostanra valami gömbölyű anyag? Találkozhatunk vele a közeljövőben?

A MMVII. szonett című verseskötet megírására kértem és kaptam a pénzt, amit szeptembertől júniusig kapok, és valóban sok mindent megvalósítottam már a tervekből. A legérdekesebbnek a Toulouse-Lautrec francia festő, litográfus fiktív leveleit tartalmazó ciklust gondoltam, ami alkalmat nyújt a világ és az ember, maga a művész groteszk voltának bemutatására. Ahogyan a cím is jelzi, sok a kötött formájú, játékos vers a készülő könyvben, a klasszikus strófákat is beleértve. Kísérletet teszek az anyaság, gyerek, párkapcsolat hármasságának bemutatására egy groteszk és egy emelkedettebb nézőpontból is, mindezt egyszerre a mai világ kulisszái előtt, a modern világ jelmezeiben, és elmúlt korokat is megidézve. Nem akarom elkapkodni az anyag lezárását. Még fogalmam sincs, hol fog megjelenni, de a folyóiratok közlik az egyes verseket.

- Legutóbbi sikered láttán vakartam a fejem egy ideig, nem találom a viszonyomat hozzá. A Rubophen versíró verseny egy szakmán kívüli kezdeményezés, miközben a zsűriben olyan vitathatatlan szaktekintélyek, beérkezett alkotók szerepeltek, mint Karafiáth Orsi, Turczi István. Az interneten követtem a versenyt valameddig, rengeteg amatőr versíró nyomta a rock'n rollt, sokszor hajmeresztő próbálkozásokat lehetett olvasni, a belső körbe került művek között viszont sok az izgalmas. Lázas élet című versed vitte a fődíjat, a több mint ezer (több ezer?) alkotó közül te lettél az egy - szívből gratulálunk! Hogyan kerültél ebbe a projektbe? Milyen tapasztalatokat szereztél? Nem tartottál tőle, hogy a gondosan megformált műved elsodródik, eltűnik ebben az irtózatos verstengerben?

Természetesen az interneten találkoztam a felhívással. Szinte teljesen átláthatatlan volt számomra az egész, hiszen 4500-an pályáztak. Láttam persze a sok amatőrt, de néhány olyan költőt is, akinek már egy vagy több kötete is megjelent, tehát akikkel kvantitatíve egy szinten vagyok. Na és ott volt az öt tagú szakmai zsűri. Egy ilyen - vagy bármilyen - verseny kimenetele persze teljesen bizonytalan, ezért is küldtem be csupán egy verset. De korábban sikerrel szerepeltem már több versenyen, pályázaton is, és most is hajtott a játékos kedvem, amikor neveztem. Csábítóak voltak a díjak is, a pénznyeremény mellett leginkább, hogy a győztes verset százezer példányban képeslapon kinyomtatják és terjesztik. Máshogy aligha juthatnék hasonló mértékű nyilvánossághoz, egy ilyen lehetőséget nem hagyhattam ki. A vers témája a betegség, de ez egy autonóm vers, a megírását a pályázat legfeljebb ösztönözte. A megírásakor valóban figyelembe vettem, hogy szerencsés esetben ezt százezer ember fogja olvasni egy képeslapon. Ez azonban inkább csak igényesebbé tette a verset, formailag és tartalmilag is.

Mogyorósi László honlapja (külső hivatkozás)

Főlap