A kirándulás, a természetben létezés számára meditáció. Szemlélődik, tapasztal. Többnyire arról ír. A krisztusi korban lévő költő versei 1996 óta jelennek meg folyóiratokban, három kötete van, az első, A Csóványos északi oldala, melyre Gérecz Attila-díjat kapott, a második, amely Akutagava noteszéből címmel jelent meg a JAK füzetek sorozatban,  és a harmadik, a Nem mozdul, amelyet a Magvetőnél publikált. Győrffy Ákost nemrégiben Sziveri-díjjal tüntették ki.

Te vagy ugye a nagymarosi tüzépes? - kérdezném elsőre, persze nem komolyan, hanem utalva a Hiúznyomok című tárcádra, amelyet a literán olvastam. Ott akkor azt válaszoltad rá, „ ...jól esik, hogy van ember ezen a bolygón, aki ezt kinézi belőlem." Tényleg, jól esik?

Igen, azt kell, hogy mondjam. Biztos nem minden esetben. Ezalatt igazából azt értem, hogy én mindig is ódzkodtam attól, hogy a szellemi dolgokkal foglalkozó ember külsőségekben is elkülönítse magát a fizikai munkástól. Nekem ettől őszintén szólva mindig a szőr áll föl a hátamon, amikor ezt a fajta kívülálló mentalitást tapasztalom és nagyon jó érzés, hogyha az embert maguk közül valónak tekintik. Még akkor is, ha egyébként nem tudják, hogy én mivel is foglalkozom, hogy első ránézésre hál' Istennek nem látszik rajtam, hogy valami íróféle volnék. Nagyon jó, ha az ember ilyen szempontból bele tud simulni a helyi kisebb közösségekbe, akik eléggé messze esnek a kortárs irodalomtól...

Úgy tudom, költöztök Nagymarosról, hová?

Nagymarosról származom, ott éltem 30 éves koromig. Miután megnősültem, a fővárosba jöttünk albérletbe, onnan most költözünk vissza, de nem egészen Nagymarosra, hanem Kismarosra, annak is egy Börzsönyliget nevű részére, ahol vettünk egy kis házikót. Ez egy erdőszéli, erdőalji üdülőövezet, ahová éppen a héten hurcolkodtunk a tízhónapos kisfiammal. Neki mindenképpen nagy élmény lesz, alapvető életminőség változás. Szeretnénk egy viszonylag természetközeli környezetben élni: ahol van patak, forrás, erdő.

Dolgoztál mozgássérült gyerekekkel, azután egy hajléktalan szállón szociális munkásként. Világos, az irodalomból csak eléggé kivételes esetben lehet családot eltartani. Az az érzésem, hogy te olyan író ember vagy, mint a hiúzod, annak a bizonyos tárcának a főszereplője: „mintha nem is ezen a világon élne, csak úgy sokszor átballag ide, körülnéz, itt hagyja nyomait, aztán a maga elképesztően finom járásával visszatér abba a neki való, sejtelmes, éteri térbe, ahonnan származik." Igaz ez?

Ez a hiúzra mindenképp igaz, amennyire ismerem a hiúz életmódját és a lényét, - hogy rám mennyire igaz, azt nem tudom. Az biztos, hogy van bennem alapvetően egy ilyen személyiségvonás, ami elvonulással, félrehúzódással, háttérben való működésre inspirál engem. Hogy ez mennyire függ össze azzal, ami a kérdésben szerepel, hogy mozgássérült gyerekekkel és most éppen hajléktalanokkal dolgozom? Nemrég egy ismerőssel beszéltem, és szintén fölmerült, hogy én hogyhogy mindig ezekkel a valamiféle periférián lévő létben élőkkel vagyok ilyen jellegű intenzívebb kapcsolatban. Valószínűleg azért, mert bizonyos értelemben hasonló vagyok hozzájuk, még ha első hallásra furcsának is tűnhet, hogy egy mozgássérülttel milyen jellegű hasonlóságom lehet. Egy hajléktalan esetében ez már inkább metaforikus, bizonyos értelemben én is hajléktalannak gondolom magam; a legközelebbi rokonságot az elesettekkel, a periférián lévőkkel, a kitaszítottakkal és a hasonló emberekkel éreztem mindig. Biztosan ez az oka, hogy az elmúlt tizenegy-két évben ezt hivatásszerűen műveltem. El nem tudom képzelni, hogy valami olyan munkát vállaljak pénzkeresetként, amihez nincsen mély egzisztenciális közöm. De itt nem kell valamilyen mélységes elhivatottságra gondolni, pusztán annyi, hogy valamilyen módon azonosnak érzem magam velük. Áttételesen, és metaforikusan a helyzetünkben van hasonlóság.

Műveidben feltűnik bensőséges kapcsolatod a természettel. Honnan ered ez? Lehet-e az irodalom témája ez a finom terep, a dolgok szakralitásának, kimondhatatlanságának költészete, egyik kedvenceddel, Simone Weillel szólva: ami személyes és ami szent? Több elődről tudok, kritikusaid megemlítik Paul Celan, Oravecz Imre, Petri György nevét, te pedig hivatkoztál egy korábbi interjúban számos íróra, alkotóra. Ami a reprezentatív névsorban szokatlan, hogy említed Caspar David Friedrich néhány képét, Szabados György zongorajátékát és a Börzsönyt, mint szellemi hatást... Erről tudnál mondani még valamit?

A bensőséges kapcsolat a természettel alapvetően onnan ered, hogy Nagymarosról származom és ott is nőttem föl. Ez egy eléggé intenzív, nagyszabású és lenyűgöző táj: nagyon kis helyen mondhatni, összesűrűsödik sok minden, ott hömpölyög a Duna, ott a Börzsöny, szemben a Pilis, kicsit arrébb folyik az Ipoly folyó a maga elképesztően szép és meghitt völgyével. Szóval egy nagyon erős és megrendítő természeti környezet, amibe én mintegy belenőttem és nem hagyott érintetlenül. Kiskoromtól fogva nagyon fontos volt számomra, és valahogy mindig is ebben elhelyezve tudtam magamról és bármi másról is gondolkodni. Ez a természeti környezet kellett ahhoz, hogy egyáltalán embernek érezzem magam, és mind a mai napig így van, hogy amikor ott vagyok, a Börzsöny hegységben mondjuk, amit én a szó szoros értelmében a hazának és a szülőföldnek tekintek, akkor azt hiszem, ott vagyok valódi önmagam, hogy ilyen közhelyesen fogalmazzak. Nemrégiben olvastam Carl Gustav Jungnak az önéletrajzi kötetében, hogy a Bodeni tó partján épített magának egy kőépületet, teljesen középkori módon, nem volt benne áram, semmi, és a lénye teljességét ott volt csak képes átélni, abban az épületben és környezetben. Abszolút magamra ismertem, én is valami hasonlót élek át, amikor ebben a természeti környezetben vagyok, ami számomra egy szellemi környezet is egyben. Az pedig, nem hiszem, hogy szokatlan volna, hogy az ember nem csak költőkre, írókra utal vissza, mint lehetséges meghatározó alkotókra, hanem festőkre, zenészekre, vagy mondjuk egy hegységre. Számomra például Oravecz Imre meg a Börzsöny, de akár a Szabados meg a Börzsöny, nem szétválasztható entitások, hanem valamilyen egységnek az alkotó elemei. A Börzsöny, mint szellemi hatás, amiről nehéz elmondani, hogy mit is értek ezalatt pontosan, az élményeknek a feldolgozási terepe is volt. Mindaz, ami engem ért az elmúlt huszonvalahány évben, az esetek nagy részében ott ért, de ott is dolgozódott föl. Rendkívül komplex kapcsolatrendszer fűz engem ahhoz a vidékhez, meg sem tudom magam tőle különböztetni. Valamiféle azonosulási vágy mindenképp van bennem akár egy fával vagy egy kővel is.

Van, hogy azt írják írásaidról, hogy kevés ilyen katartikus szöveggel lehet találkozni, ám időnként vannak „kritikus" kritikusaid. Szerintem azt az áhítatot viselik nehezen az emberek, ami a szövegeidben benne van. Mit gondolsz, miért tud ez manapság irritáló lenni? Mert nem divat? És hogyan lehet megóvni ettől a hatástól „szellemi termékeinket"?

Ezt felvetették mások is. Én is konkrétan ismerek embereket, akik ki nem állják, amit művelek, mondjuk elsősorban azért, amire te is utalsz, hogy túlságosan patetikusnak találják, hogy túlságosan nagy szavakat használok, túl komolyan veszem önmagamat, amikor az a tendencia már jó ideje, amennyire látom, hogy itt valamiféle ironikusság és téttelenség, álkönnyedség és nem tudom micsoda dívik. Ezekhez tényleg nincs semmiféle közöm, ezeket a dolgokat én nem igazán tudom komolyan venni sajnos, és azt hiszem, hogy nem is vehetők komolyan, funkciójuk nincs. A kritikus hangok mélyén biztos az is ott van, mint kiváltó ok, hogy valakinek ez egyszerűen sok. Vannak, akikre irritálóan hat, de az sem baj, engem egyáltalán nem zavar. Irritálja csak nyugodtan, azzal nincsen probléma. Viszont van, akire meg ellenkező hatást tesz, hogy éppen magára és a maga egzisztenciájának a megoldatlanságaira ezekben a szövegekben ismer rá. Na, most hogy ez kire milyen módon hat, mindenki eldönti, átrághatja önmagát, ha ilyesmivel akar foglalkozni.

Nekem tetszenek az írásaid. Idézhetnék többet, de most csak egyet: a Kunyhót. „Az a kunyhó még nincs / felépítve ahol kihúzhatnék / egyszer egy májust a / zsindelytetőt öreg bükkök / karistolnák a zivatarok / szaga megülne ruháimban / kakukk és fülemüle altatna /..." nem folytatnám, csak azt szeretném mondani, hogy ebben a versedben például abszolút érzem, hogy fiatal vagy, A vándor éji dalán még innen, de benne van annak a lehetősége is. Körülbelül annyi idős volt Goethe, amikor írta, mint te most. Ezt a benyomást nyilván Caspar David Friedrich világa is impulzálja. Mit szólsz ehhez? Van benned Goethe?

Valóban igazad van, hogy fiatal vagyok ebben a versben, ez egy nagyon régi vers részlete, huszonkét-háromévesen írtam. Van-e bennem Goethe? Erre nem tudok válaszolni. Amennyiben ember volt, már pedig ember volt, biztosan van bennünk valami egymásból, egymásban, de speciálisan nem érzem, hogy bármiféle alkati vonzódás volna bennem Goethe iránt. Olvasgattam régebben műveit, verseit főleg, a Faustot, a Werthert, ezt azt, de igazából nem maradt meg bennem nagy hatásként. Aztán lehet, hogy egyszer megváltozik.

A műveid németül is megjelentek. Mit tudsz a visszhangról?

Eddig a második könyvem jelent meg németül, az Akutagava noteszéből című kötet, 2006-ban egy kis acheni kiadónál, a Rimbaud Verlagnál, ami egy nagyon exkluzív kis kiadó, közép-kelet európai írókra, költőkre specializálták magukat kortárs németek mellett. Kis példányszámban, nagyon szép könyveket adnak ki, az én könyvem is nagyon kis példányszámban jelent meg, visszhangról alig-alig tudni. Valami kicsi visszhangja biztosan lehetett, mert most a legutóbbi Nem mozdul című könyvem fordítása is kész van, Julia Schiff fordította németre, és szintén ennél a kiadónál fog megjelenni, egyelőre nem tudom mikor. Ennek is nagyon örülök, többet az ember nem is kívánhat, hogy idegen nyelven is megjelenjen egy-két kötete. Óriási dolog szerintem, hogy kortárs magyar költészet egyáltalán megjelenjen idegen nyelven. Néhány költőről tudok, maiakról, akiknek megjelent önálló kötete németül, például Szijjnak vagy Kemény Istvánnak. De persze ezek mindig ünnepi pillanatok, még így is, hogy egy kis kiadó, kevés példányszámban adta ki, hogy egyáltalán hozzáférhető, hogy német nyelvterületen olvasható, hogy kilép a szöveg egy félelmetesen nagy nyelvi térbe.

Mostanában tárcákat, esszéket is írsz. Miért érdekel ez a műfaj?

Volt egy viszonylag intenzív tárcaírós periódusom. A Magyar Hírlapnak dolgoztunk egy barátommal másfél éven keresztül a lap hétvégi mellékletében volt egy Gázló című rovatunk és oda írtunk heti váltásban kisesszéket, tárcákat. A rendszeres tárcaírás időszaka már véget ért, nem tudom, folytatódik-e, majd elválik. Az esszéírás is csak alkalomszerűen érdekelt, hogy van valami olyanfajta indíttatás, hogy valamit ilyen formában akarjak artikulálni. A Hírlapban meg a litera.hu-n publikált tárcákból szeretnék majd összerakni egy könyvet.

A Nem mozdul című kötetedet, amely a két első könyved verseiből és újabbakból állt össze tíz év esszenciájaként, egy szakasz lezárásának tekintetted. Merre mozdulsz ezután?

Ezzel még én sem vagyok igazán tisztában. Szerintem alapvetően nem fog elmozdulni. A hangsúlyok kerülhetnek máshova. A könyv megjelenése óta írott versekben látok valamiféle hangsúlyeltolódást, ami biztos, hogy nem független a gyerekem megszületésétől sem. Valamiféle változásban vagyok, vagy változás van bennem. Azt hiszem, a következő, alakulóban lévő verseskötet jóval személyesebb lesz az eddigieknél. Elmozdulhat egy talán ember közelibb állapotba, egy emberközpontúbb verstérbe; persze nem távolodván el egyébként az eddigi költői tértől sem. Azt hiszem, hogy a kettő együtt működik ebben a titokzatos és megfejthetetlen, és lenyűgöző és rémisztő természeti környezetben; talán nagyobb hangsúlyt fog kapni az abban fölbukkanó és abban ide-oda kóborló ember. Ilyesféle tendenciákat látok az utóbbi versekben, amelyekből megjelentek már az Élet és irodalomban, a Hitelben, a Beszélőben, a Vigíliában és a márciusi Bárkában.

(Szepesi Dóra)

Főlap