Legújabb köteted, a tavasszal megjelent Japán hajtás többféle szempontból is meglepő produktum. Kuriózum mint könyvtárgy (a felhasznált anyagok minősége, a japán kötési technika, a sajátos illusztrációs megoldások miatt), miközben a benne közölt szövegek karaktere sem magától értetődő módon illeszkedik eddig életművedbe. A gyűjteményt szüleidnek, nagyszüleidnek dedikálod, a versek beszélője a létezés értelmét a gyökerei felől határozza meg, identitását az rajzolja, ahogyan rákapcsolódik a hagyományaira, ahogyan megtalálja a folytonosságot ősei és önmaga között, ahogyan benne él (szűkebb és tágabb) közösségeiben, hitében.  Szép, gömbölyű koncepció, ám a korábbi munkásságod után mégiscsak magyarázatra szorul. A tradícióban otthont találó avantgárd költő -- ez nekem kicsit olyan, mint Eco abszurd tudományága, a szaharai tömeglélektan. Az avantgárd alkotói magatartásnak mindig része a szakítás gesztusa. Szakítás beszédmódokkal, gondolkodásmódokkal. A    mostani köteted meg ennek az inverzeként olvastatja magát. Hogyan kell ezt értelmezni? Milyen élményekből, törekvésekből lettek a Japán hajtás versei?

Történelem szakot is végeztem, kacérkodtam a művészettörténet és a néprajz szakkal, tehát mindig is erőteljesen foglalkoztatott a múlt, a nemzeti tradíció, a népi kultúra, valamint a hagyomány identitásformáló szerepe. A családunk legendáriuma, a személyesen is ismert felmenőim élete, a gyermekkoromban szerzett élmények nagyon fontosak számomra, régóta éreztem, hogy ezek töredékeiből előbb utóbb művek is születni fognak. Egyelőre versek, de később talán prózai művé is érhetnek az érzéseim, gondolataim. Befogadóként mindig is nagyon tág volt az érdeklődési köröm, egyaránt élvezetet nyújtanak a népművészet alkotásai, s a kortárs komolyzene legvadabb darabjai is. Az erőteljes képzőművészeti érdeklődésemet is a nyitottság jellemzi, a geometrikus absztrakttól  az ikonfestészetig nagyon sok dolgot szeretek, sőt gyűjtök is. A személyiségemből is következő avantgárd vonzódásom töretlen, terveim szerint nagyobb lélegzetű határterületeken mozgó könyvművekkel fogok jelentkezni a közeljövőben. Egyébként a Japán hajtás sem konzervatív kötet, még akkor sem, ha a versek élményanyaga, valamint a nemzeti, keresztény és a családi hagyományokhoz való kötődésemnek az erőteljes megvallása alapján annak is lehetne tartani. Ugyanis a versek poétikai megformáltsága, a szövegépítés technikája, és az általam alkalmazott képalkotási mód értelmezhető az avantgárd jegyében is, de a könyv képekkel való kiegészítése, s így egy könyvművé való fejlesztése egyértelműen az avantgárd művészkönyvek továbbgondolására tett kísérlet. A versek mögé rejtett fotóim egy jó része is hagyományos témákat ábrázol, ám az elhelyezésük, az, hogy az olvasónak/nézőnek be kell kukucskálnia a lapok közé, illetve mögé, ez egyértelműen avantgárd gesztus.
 

Néhány nappal ezelőtt vetted át Gyulán a Simonyi-díjat. Az elismerés névadójának életművét mennyire ismereted korábban? Kialakult valamilyen viszonyod a Simonyi-lírához?

Többször jártam a szülőfalujában, Simonyifalván, ott voltam a szülőházában kialakított kis múzeum avatásán is. Valamennyire ismertem a verseit, olvastam róla, és az idősebb pályatársaktól, íróbarátoktól számos vele kapcsolatos történetet, anekdotát hallottam. Tehát a díj átadása előtt is volt egy viszonylag kerek Simonyi Imre-képem. Azt azonban nem merném állítani, hogy ez alapos tudás lenne, vagy hogy oly közel állna hozzám a munkássága, mint például Kassáké vagy Pilinszkyé, hogy a képzeletbeli skála ellentétes végein található két kedves költőmet említsem. 


Köztudomású Rólad, hogy a költői munkásság mellett kiterjedt irodalomszervezői, kultúrpolitikai tevékenységet folytatsz. Néhány hónappal ezelőtt az Írószövetségtől kaptunk egy tájékoztatót, hogy a legnagyobb múltú írószervezet fizetős iskolát indít szerző- és szerkesztőjelölteknek. A vállalkozás maga is többféleképpen értelmezhető/értékelhető, ám a tájékoztatóban volt egy elem, aminek a minősítéséhez nem is találok hirtelen megfelelő szót. A meglepő nem elég erős. Menyhért Annával közösen vállaltátok ennek az oktatási (vagy milyen) kezdeményezésnek az irányítását. A JAK–FISZ konfrontáció a ti személyes konfliktusotokként is projektálódott annak idején. Hogyan lett ez az együttműködés? 

Menyhért Annával régóta ismerjük egymást, s korábban valóban sok konfliktusunk volt, de azóta mindketten sokat változtunk. A JAK–FISZ viták idején sem vele volt a legtöbb vitánk, a két szervezet közeledési kísérleteit mindig a pozícióikat féltő középszerű hangoskodók hátráltatták, olyanok, akik dolgozni nem szerettek, s azokat pedig, akik esteket, konferenciákat szervezetek, lapot alapítottak, anyagi támogatókat hajtottak fel, lazán lesajnálták. Anna is és én is gyakorlatias emberek vagyunk, s az utóbbi időben úgy alakultak a dolgok, hogy a részben meglevő értékrendi preferenciakülönbségeink ellenére egy irányba húzzuk az irodalom ügyének ósdi szekerét: másfél éve intenzíven együtt dolgozunk a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület (MISZJE) megalapításán, fejlesztésén. Íróképzést korábban már egymástól függetlenül is próbáltunk létrehozni, ő a JAK-ban indított be oktatást, mi az Írószövetségben szerettük volna megcsinálni, de nem volt szervezőtársam. Mivel a MISZJE irodája is a Bajza utcában van, így szükségszerű volt az összefogás, s amit nem tudtunk külön-külön megcsinálni, most együtt sikerült beindítanunk. Manapság sokan az összefogás, az írószervezetek együttműködésének szükségességéről beszélnek. Eközben a szakadékok fenntartásában érdekeltek bennünket piszkálnak és árulónak titulálnak. Mintha valóban azon múlnának a nemzet dolgai, hogy kik tanítanak egy szerény körülmények közt induló írószövetségi íróiskolában.


Egyre többször, egyre többen (legutóbb talán épp nálunk, Cserna-Szabó egy interjúban) fogalmazzák meg, hogy az a kulturális környezet, amely az irodalomnak is otthont biztosít, az utolsókat rúgja. A folyóiratok hatóerejének megváltozása, a megjelenő fontos szövegek visszhangtalansága riasztó dolgot kommunikál. Mintha megszűnne a lehetséges befogadói réteg érzékenysége azokra az üzenetekre, amelyeket az irodalom nyújtani képes. A Magyar Írószövetség titkáraként, kultúrpolitikai szakértőként, de alkotóként is kell, hogy valamit gondolj erről a jelenségről. Mi az a valami? Csak a kiszolgálórendszer elégtelen működéséről van szó? Vagy tényleg lehúzhatjuk a rolót, mert nincs szükség a mondanivalóinkra? Az embernek évezredes igénye (volt mostanáig) az a fajta önmagáért való szépség, amit a művészettől kaphat. Meg tud változni ennyire az emberi természet? Vagy csak béna a tálalás, és ezért az érdektelenség?

Szembe kell néznünk az irodalom szerepének a megváltozásával. És ha fel tudjuk azt dolgozni, amit egy teljesen új, a médiavilág által meghatározott környezet magával hoz, akkor szerintem lehet kitörési pontokat találni. Csak ehhez új struktúrák is kellenek, amiket nekünk kell kitalálnunk és a döntéshozókból kikényszerítenünk, mert senki sem fogja helyettünk megcsinálni. A művészetre és az alkotás örömére pedig most is van és mindig is lesz igény, még akkor is, ha a befogadói szokások szintén erőteljesen megváltoztak. Ezt az igényt tükrözi vissza a mi íróiskolánk kezdeti sikere is. Az íróknak szerintem meg kell találniuk a helyüket a média által uralt és alakított térben, csak ezután – és a döntéshozókkal együttműködve – lehet olyan új formákat, a nyilvánosság széles rétegeihez eljutó produktumokat létrehozni, amelyek a közönség szemében is alternatívái lehetnek a jelenleg mindent uraló bulvárnak és celeb világnak. Tehát én optimista vagyok, csak nem kell a régi struktúrák elhalása miatt állandóan ellenségképet kreálni és szélmalom harcot folytatni, hanem előre menekülve, kreatívan alakítani az irodalom és a kortárs művészetek megjelenési formáit. S persze alkotni, alkotni, alkotni.


A végére hagytam egy kellemetlen kérdést. Az általad szerkesztett Magyar Műhely honlapja 2005-ben frissült utoljára, a FISZ portálja teljesen használhatatlan, az Írószövetség webes felülete is döglött, miközben a levelezőlistátok a létezők között a legaktívabb, naponta négy-öt tájékoztató fut szét a központból. Ez hogyan, miért van?

Mindenre nincs sem időm, sem megfelelő segítőtársam. És persze az időt és a munkatársakat kiváltó pénz is hiányzik. Miközben több mint húsz éve ülök a számítógép előtt, s 12 évesen már egy általam programozott mozgó szöveges művel (tulajdonképpen egy kezdeti dinamikus képverssel) köszöntöttem karácsonykor a szüleimet, még a saját honlapom megcsinálására sem futotta az energiámból. Elég korán felismertem a számítástechnika jelentőségét, már akkor elektrorgrafikát csináltam, amikor még csak éppen hogy feloldották a Cocom-lista szoftverekkel kapcsolatos tilalmát. Úgyhogy előbb-utóbb elkészül a Műhely korszerű honlapja, a FISZ pedig már rég nem az én dolgom, 2004-ig voltam elnök, egy éve már a rendes tagok közül is kiöregedtem..

---

L. Simon László Gyulán, a VIII. Simonyi Imre Szavaló-,Versillusztrációs és Versmegzenésítő verseny szervezőinek körében (Petróczki Zoltán, Hevesi Mónár József, L. Simon László, Vadász Csaba, Dávid Péter)

Főlap