Lőrincz György

A könyv az, amit olvasni kell

Kányádi Sándor szállóigévé lett sorait parafrazálva: ha a vers az, amit mondani kell, akkor a könyv az, amit olvasni kell.

Mikor Elek Tibor főszerkesztő úr, s barátom megkért, hogy nyitnám meg részben írói, részben testvérvárosi minőségemben is a könyvvásárt, elfogultan azt válaszoltam: de hát én lámpalázas vagyok. És nem véletlenül mondtam ezt. Még most is elpirulva gondolok vissza egykori önmagamra - én voltam kilencven márciusában az udvarhelyi küldöttség vezetője, s amikor a békéscsabai polgármesteri hivatalban szembesültem a parádés, pompás, hogy ne mondjam hivalkodó állófogadással, pár szó után elsírtam magamat.

Nem szégyellem ezt ma sem.

Megvallom, volt egy kis turpisság is a békéscsabai barátaink részéről - sem engem, sem a delegáció más vezetőit nem világosították föl, hogy milyen cselszövés készül ellenünk. Svédasztalban, állófogadásban egyébként is ritkán részeltetett a román állam, abban az időben inkább Móricz egyszer jóllakni népe voltunk, s amikor hosszas várakoztatás után átmentünk a titkárságról a díszterembe, s megláttam azt, amit megláttam, Mazán Mátyás polgármester úr köszöntő szavaira, alig tudtam valamit is válaszolni.

Ezért, most, elnézést kérek.

És hogyha vallomással kezdtem, vallomással is folytatom. El kell mondanom Önöknek azt is, nekem a december szóról, nem 2oo4. december 4. jut eszembe, hanem l989 decembere, amikor Békéscsaba küldöttsége és segélyszállítmánya elsőként, egy késő hóhullásos este megérkezett Székelyudvarhelyre. Kell tudniuk Önöknek, hogy akkor még lőttek Romániában, sőt, magyarországi halottai is voltak az akkori eseményeknek. És kell tudniuk azt is, hogy személy szerint ezért nem tudtam megélni 2oo4 decemberének a traumáját, mert volt az életemben egy 1989 decembere is.

Köszönöm Önöknek.

Visszatérve a könyvekre, hisz egy könyvvásár megnyitóját vállaltam: magyar íróként csak azt tudom mondani, amit az első szavaimmal mondtam: a könyv az, amit olvasni kell. Árnyalni, magyarázni a szó mögöttes tartalmát lehet, lehetne mondani azt is, hogy a könyvnek lelke, illata, tapintása van, hogy üzenetet hordoz, hogy a jó könyv szeretet, tisztelet az olvasó iránt, érzelmek, fájdalmak, örömök hordozója -, de ki kell hangsúlyozni azt is, hogy a száraz, szikár betűk, csak az olvasók lelkében, szívében (nem tudom Magyarországon még hisznek-e ezekben az elavult szavakban) izzanak föl, kapnak csillagfényt, holdport, márványragyogást. Ezért is írta Kosztolányi, s hogyha valaki, ő igazán értett hozzá, hogy a könyvet mindig ketten alkotják, az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa. Viszont, hogyha elfogadjuk Kosztolányi vélekedését, akkor az író és olvasó világa részben vagy teljesen azonos kell, legyen, hogy az olvasott könyv megszólítson. A könyvben meg kell, hogy szólítson a szavakon túli, a mögöttes világ - főleg nálunk fele, kisebbségben, bűn más könyvet írni. Azt is mondhatnám erdélyi magyar íróként, nem is tehetnék mást, mint népem fájdalmát - örömét, ha van - életét írni, erre kötelez a sors, amit megéltem, az élet. És nem is akarok mást írni.  Fiatalkorában az álmaiból, öregkorában az emlékeiből építkezik az ember. S engem erre köteleznek az emlékeim. Az éhes ember kenyérről és nem kalácsról álmodik. A keresztre feszített, a fájdalmától üvölt, és nem áriát énekel. Az emlékeim jogán írom azt, amit.  Persze írnak másról is, másképp is, Erdélyben is. S jól teszik. A mező is akkor szép, ha tarka. S vallom én is, az irodalom lételeme épp sokszínűsége.

Nagyon szerettem olvasni mindig. Gyermekkoromban édesanyám nem egyszer kapott rajta, hogy villanyoltás után, a paplan alatt, az elemlámpa fényénél olvastam. Lehet, hogyha nem olvastam volna - nem egy példa van előttünk Erdélyben - akkor most milliomos lennék.

Kérdés: vajon boldogabb lennék?

Boldogabb is lennék?

A könyvnek, könyveknek köszönhetően száz és ezer apró öröm tarkítja, szikráztatja az életemet egy szép gondolattól egy gyönyörű mondatig, egy József Attila, Ady vagy Dsida versig, a szóig. Mert Mészáros József marosvásárhelyi könyvtáros, s tanár szavaival hisszük és valljuk, hogy „a szó teremtette az emberi világot és az élteti. A szónak köszönhetően váltak elszigetelt egyedekből szándékaikat, törekvéseiket, vágyaikat, örömeiket és fájdalmaikat egymással megosztó közösségek tagjaivá az emberek. A szó szülte a népeket. A szavak ma már elavultnak tűnő, de mindmáig legcsodálatosabb, legmaradandóbb és leghozzáférhetőbb gyűjteményében a könyv méhében fogant meg a népek egyik legfőbb szellemi összetartója, az irodalmi nyelv". „A könyvek kormányozzák a világot, vagy legalábbis azokat a nemzeteket, amelyeknek irodalmi nyelve van, a többi nem számít" - fogalmaz Voltairre. „De nem kétséges, hogy egy nép hogyléte, szellemi érettsége, történelmi pályafutása attól függ, hogy mennyire táplálkozik él a Szóból, a Szó erejéből, hogy milyen és mennyi ez a táplálék".

Boldog vagyok.

Az empátiámat, a szegények, elesettek, megalázottak és megszomorítottak iránt a könyvnek, az olvasásnak köszönhetem. A szókincsemet is. S ez a gazdagság - úgy érzem - nagyobb boldogságot jelent számomra fényes kocsik, pazar villák birtoklásánál. Ez is fényűzés, de nem a romlásra ítéltetett anyagé, hanem a szellemé. A lélek luxusa ez, mely felette áll az anyagi világnak, s megnemesíthet, jobbá, emberibbé tehet valamennyiünket.

Elhangzott 2009. június 5-én Békéscsabán, a 80. Ünnepi Könyvhét megnyitójaként.

Főlap