A majdnem minden élethelyzetre vonatkoztatható, kézhez álló közhelyet, miszerint nem a(z úti)cél a fontos, hanem az út maga, tulajdonították már mindenkinek. A kínai harcművész-mesterek így tanítják, Kerouac ezt mondja, japán építészektől is hallottuk, de talán Jim Morrison állította mégis először... Kell lennie benne tartalomnak.

Mihelyt eljutunk a mondat értelmezéséhez (ha egyáltalán szükséges ilyesmi), rögtön ezer ötletünk támad, hogy miért igaz a mondás. Mégis, legtömörebben talán akkor fogalmazzuk újra, ha azt mondjuk: az út által gazdagabbak leszünk. Ha semmi mással: tudással, információval. Magyarországi mini-turnénk során jártunk így mi is Bálint Tamással és Murányi Sándor Olivérral. Esetleges, hogy éppen ott, éppen akkor. Lássuk, mi mindenre sikerült rájönnünk öt napos kimozdulásunk során.

Az arrafelé vezető repülőút előtt rengeteg hasznos tanáccsal láttuk el Sándor barátunkat, aki először választotta ezt az utazási formát. Ennek ellenére sikerült új információval meglepni őt az ottani illetékeseknek: kiderült, hogy a folyadék kategóriába sajnálatos módon beletartozik a szilvapálinka is, sőt annak eredetinek mondott, oroszhegyi változata sem kivétel a szabályozás alól.

Az ezt követő ismeret, amit megszereztünk, ennél már sokkal kellemesebb volt: a szegedi közönséget, diákságot érdekli a kortárs irodalom. Később kiderült: hisznek is. Nem akármiben. Részt vett ugyanis az esten egy boldognak látszó fiatal párocska, akikkel a következő estén újra módunkban állt találkozni. Tartalmas napot tudván magunk mögött (köszönet érte Fried professzor úrnak), leültünk a kollégium büféjének egyik asztalához. Rögtön rálátásunk lett a felnövekvő értelmiség hétközepi programjára: jó hangulatú beszélgetések, kártyajátékok, poharazgatások, éjszakába-hajnalba nyúlóan. Aztán hirtelen a már említett ifjú pár női tagja letelepedett körünkbe. Olyannyira belefeledkezett (ki)kérdezésünkbe, hogy a száját csókra nyújtó fiatalembert ösztönösen elhárította. Két barátom értelemszerűen sehogyan sem reagált. Közben egy nálam körülbelül tíz évvel fiatalabb úriember volt kedves újabb hasznos ismerettel gazdagítani, ezúttal engem. Finoman megérintette a vállamat, és megkérdezte: „Póker?” Esetlenül annyit tudtam válszolni: „Nem tudok, sajnos.” Mire ő elnéző mosollyal felvilágosított: „Nem is kell tudni.” Ám látva, hogy erre sem mozdulok, féloldalasan felém fordult, és egy kerek órán keresztül kitartóan nézett. De az óra leteltével sem ez a tekintet távolított el a helyszínről. A lány elmondta: él-hal a most történő irodalomért, minden vágya volt, hogy hús-vér szerzőkkel megismerkedhessen. Nagyon örültünk, hogy ennyivel is okosabbak lettünk: nem halt meg még az olvasó, sőt igazi lelkesedésnek sincs híjával. Elkövettem viszont egy alapvető hibát: mikor megemlítette, hogy három szerzőt olvas leggyakrabban, rákérdeztem, hogy kik azok. Megtudtuk: az első a már (Tamás által korábban) említett Varró Dániel. Aztán csend. „A másik kettő?” „Ó, a másik kettő szóra sem érdemes. A zalai helyi újságban szoktak közölni, de nekik nem tudom a nevüket.” A hirtelen rám törő álmosság miatt lefeküdni tértem. Egy órával később Tamás is, tudtam meg másnap reggel. Viszont távozása és a reggeli ébredés között szomorú eset történt: Sanyinak nekirontott a lány szerelme, tudtára adva, hogy innen élve ki nem megy. Előtte még sarokba lökte kedvesét, „Takarodj az utamból, büdös k...a!” felkiáltással. Az esetnek két tanulsága van. 1. Az olvasó nem mindig figyelmes. Az irodalmi estünkön elhangzott ugyanis, hogy Murányi Sándor Olivér három danos karatemester. 2. Amint korábban már jeleztem: azért a hit mindig megmarad. Másnap ugyanis üzenetet kapott a lánytól Sándor: „Én most rendbehozom az életemet. Mert hiszek a szerelem erejében.”

Budapesten már csak részinformációkra futotta, de megjegyeztük őket. Megtudtuk, hogyan látnak kívülről bennünket, és főleg, hogy itt is látni akartak. Megtudtuk, hogy a barátaink többnyire továbbra is a barátaink. Hogy milyen vízipipázni, aludni két és fél év után nyolc órát egyfolytában, hogy létezik egy ún. „erdélyi betegség” (amit még mindig nem sikerült diagnosztizálnunk), hogy neveink két nap alatt megváltoztak Balogh Tamásra, illetve Farkas Veron Évára, hogy Murányi hétszeres karate-világbajnok...

De tudható, nem feltétlenül attól jó valami, amit megtud az ember. Ami jó, arról nehéz csevegős stílusban értekezni. Egyáltalán: nehéz értekezni. Köszönjük a szép napokat. És várjuk saját tájainkon információra éhes barátainkat.