Farkas Wellmann Endre

 

A városálmodó

 

mint platán bőrét a nyárvégi villám

úgy járta át a legelső tekintet

pórusaim közt a szűk teret

melyet pókhálóval rég beszőtt a nincs

s benne a vágy volt az áldozat

sokszor egyenetlen rothadó

massza volt lelkemben

a vergődő arcok panoptikuma

de a magába hanyatló nyári délutánban

még felkínálta magát egy-egy képzet

egy teremtetlen világról

amelyet épp ezek az arcok laktak

csoportképre összegyűlt tétovák

s kép szélein patakba összefolyva

szemeikből a menekülő kékség

miközben óriási szárnyain a város

zuhanni kezdett a keselyű-torkú, híg alkonyatba

 

A költő, aki egy városról álmodik

 

 

„Bennünk, bent, nincs részlet s határ,

nincs semmi tilos;

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,

se jó, se rossz."

Szabó Lőrinc

szétvert lakás vagy üres csatahely

magukba zárnak valamit a házak

arcokat s színteret hol az Egy álmai

egy vidámabb semmibe gravitálnak

az égő Róma régi vörösét

s ebből is csak azt mi emberi

s nem boldogít csak felveri

véredben a hemoglobint

halj bele

vagy örülj neki

valahonnan ismerem őket

nekik ígértem cirkuszt s kenyeret

míg tudtam én is lázadni vagy élni

de arcomat már hiába keresed

láttam a tömeget lábaim előtt

mint trágyalé folyt szét a városon

s ha enni kapott, mélyen hallgatott

vagy Vivat-ot ordított a plebsz

de képét agyamból kimosni nem tudom

tükröm eltörött

és fogytán a szesz

a város se a nép se csak a semmi

s fölötte hatalmam megmaradt

a cirkuszból s a népből soha többet

de kenyérből még kéne egy falat

túlélni végül is még adatik

akár naponta több silány alkalom

mégis csak álldogálok mint az idegen

mint üres pohár a kocsmaasztalon

Az idegen

hát hoztam nektek egy várost

a partraszállás örömét kifizettem

nem hódítottam s dicső hadvezére

sem vagyok hitvány seregemnek

idegen vagyok ez rangom s nevem

s hivatásom is ennyi

(a nincsből kilépő herceg a semmi felé

itt indul útra

általa álmodott sziklás partokon

az emlékezet sekélyes vizéből

köztetek itt lép ingoványra

itt néz keresztül rajtatok)

látjátok milyen otthonos a táj

pedig nem a mesék földje s a csodáké sem ez

szükségképpen nem régi sem új

a semmiből kreált halálos terep ez

a kéz legyint az ujj majd rád mutat

s miközben észre sem veszed

néhány unott és üres mozdulat

megragad s a téren átvezet

Megjelent a 2011/3-as Bárkában.

 

---