SzT, Balogh Robert a békéscsabai esten

Szabó Tibor
"Az, hogy ti vagytok a fasiszták. Ennyi."
Beszélgetés Balogh Roberttel
(részlet)

Az 1998 és 2007 között a Kortárs Kiadónál megjelent sváb-regénytrilógiádról fogunk beszélgetni, de kezdésként nem ezekből a kötetekből, hanem Mario Vargas Llosa Levelek egy ifjú regényíróhoz című prózájából idéznék fel egy gondolatot. Talán majd kiderül, miért. Llosa szerint a próza mint olyan, az minden esetben a szerzőnek a világgal való elegédetlenségéből születik. Abból, hogy amit megtapasztal, az kevés, gyenge, nem kellően telített jelentéssel. És ezért alkotja meg azt a másikat. Nem tudom, mennyire általánosítható a tétel, de tőled konkrétan megkérdezhetem, az már valami. Találkoztál ezzel az érzéssel a sváb-könyvek írása közben? Hogy azért íródik fikcióként a családtörténeted, mert amit ténylegesen tapasztalsz, az elégtelen?

Különbséget tudok tenni személyes és közösségi indulatok közt. Ennyi a tömör válasz, de ki is fejthetem. Költőként indultam, annak voltam elkönyvelve, közben mindig is írtam prózát, s drámai kísérleteim, átdolgozásaim is voltak. Egy idő után azt vettem észre, ha valamit vers formában írok meg, az szinte az érdektelenség polcára kerül, ha jó, ha rossz, egyre megy. Viszont ha prózában, akkor más történik vele, hatni kezd, reakció is érkezik rá. Valahogy lassan elkezdtem regény formában gondolkodni, amelyben próza, líra, dráma együtt lehet jelen… Igen, az elégedetlenség szempont, igaz, csak egy a sok közül, mégis fontos. Na, de nem csak a személyes indulat hajthat. Illetve, még ha az indulat maga személyes, a belőle keletkező irodalom elsősorban nem a saját sérelmek kitárgyalása. Átalakul szakmai eszközzé, segíti az „esztétikai tárgy” létrehozását. Erre gondoltál?

Persze. De nem akarok én rejtélyeskedni, megmondom konkrétan, miért kérdeztem. Azt figyeltem meg a kortárs magyar irodalomban, hogy léteznek olyan szerzők, meg legfőképpen olyan életművek, akik/amelyek valahogy húzzák magukra az úgynevezett referenciális olvasatot, vagyis azt a befogadási stratégiát, hogy az olvasó a szöveg mögé tételezi a szerző életét, direkt konfesszióként értelmezi a fikciós műfajokat is, és ezt számon is kéri. A regényen a szerzőt, és a szerző életén a regényben megfogalmazottakat. A Balogh-recepción nagyon erősen érzem ezt a hatást, sváb tekintetben különösen. Feltételezik, hogy a trilógia története, szereplői közvetlenül a személyes életvilágodból származnak. Magában a műben ráadásul megjelenik egy magnóval rögzített beszélgetés mint cselekményszál. Adódik hát a kérdés: hogyan alakult ki a regény koncepciója? Volt-e magnó? Vagy ez is a fikció része? A Balogh, az nem egy tipikus sváb név azért.

Hát, nem kimondottan német név. Kaptam is érte már eleget. Persze szemből kevesen bátrak… A regénykoncepció hamar megszületett, de lassan, folyamatában azért változott is. Meghalt a nagypapa, mármint az enyém, a valóságos, a nagymama falun élt, többször meglátogattam, és az ilyen alkalmakkor egy ideig lehetett beszélgetni arról, hogy egyetem, barátnő és mi újság a szüleimmel – de ennyi, kifogytunk az általános témákból. És akkor csönd lett. A csönd, az egy nagyon erős dolog. Csak várunk, hogy most aztán mi lesz. Ebben az ürességben elkezdtem valamit. Rádiósként dolgoztam akkoriban, és voltam oly szemtelen, hogy azt mondtam:
‑Mama, szeretném, ha meglenne a hangod, eléd teszem a magnót, itt a mikrofon, mesélj az életedről!
Így kezdődött. Egy idő után sikerült legyőznie szegénykémnek a mikrofoniszonyt, én meg belekérdeztem. A történetekbe bele. Hagyományos értelemben nem viselkedtem tisztelettudón. A konkrét emberre voltam kíváncsi, nem arra a szerepre, amely kiosztatott neki, nem a nagymamára, hanem az emberre. Nem engedtem a mellébeszélést, sem az elhallgatást. Empatikus kérdező vagyok, riporterként könnyen megtalálom azt a kérdést, ami mozgásba hozza a beszélgetőpartnert, beljebb visz, és ott, a nagymamámnál egyszerre felpattant egy ajtó, és oly dolgokról szereztem tudomást, amelyekről addig előttem hallgattak. Amiket elhallgattak. Mert szégyen volt, vagy fájdalmas, vagy felejtésre ítélték. Amit hallottam, az annyira indulatba hozott, hogy majd egy évtizedig nem is igen írtam másról. Az a fajta költőiség, ami addig jellemzett, talajt kapott – teret, témát, levegőt. Annak a régiességnek színe lett, tudtam honnan elrugaszkodni, pontosabban a szöveg tudott honnan elrugaszkodni, és nem csak arról szólt, hogy magasan, fenn az égben lebeg valaki, és de jó neki… Érthetővé vált, már kevésbé lila szöveg keletkezett. Más számára is követhetővé lett az íve. Tehát a sváb regényeknek volt egy dokumentálható és dokumentált háttere, talán még napra pontosan is meg tudnám mondani, mikor készült az első felvétel. Ennek körülbelül tíz éve. De az, hogy ebből mit írtam, milyen művet, az évek műhelymunkájának eredménye. Van egy olyan része a könyvnek, ahol a nagymamámat beszéltetem, szó szerint idézek tőle, direkt dokumentarizmusnak tűnhet. De azt azért már ne gondolja senki, hogy egy idős falusi asszony kortárs próza szinten, parabola formájában mondta tollba azt a történetet, miként erőszakoltak meg egy falut. A sváb-trilógia elsősorban regény, általam tudatosan tizenkét rétegben mozgatott, bonyolított irodalmi szöveg. Ami mögött ott áll egy ténylegesen megtörtént beszélgetéssorozat – ez hitelesíti. A nagymama beszélt a saját apjáról, a nagyszülőkről, akiket én láttam, de talán egyéves koromban, szóval érzékeltem a létüket, de semmit sem tudtam róluk. Mágikus világ tárult fel. Ki kérem magamnak, hogy Gabriel Garcia Marquezt utánzom! Sokszor mondják, pedig nem. Az viszont igaz, hogy ugyanaz az alapanyag. Az egyik, Ópapának nevezett figurám, bármelyik Garcia Marquez-regényben szerepelhetne, mert elképesztő dolgokat művelt, és a többiek is! Akadt boszorkány a családban, jó boszorkány, meg rosszabb boszorkány is, volt alkoholista, volt olyan, akinek tényleg szabályosan látomásai voltak (az élete vége felé már egy negyed cigarettától révületbe jött). Utóbbi egy törzsi kultúrában nagy tiszteletnek örvendő varázsló lehetett volna. És kijutott számukra egy nagyon erős megrázkódtatás, a II. Világháború, és az azt követő számonkérés: a kollektív bűnösség, amely vagyontól való megfosztással, megalázottsággal járt, az anyanyelvet közösségi térben nem használhatták, a közösségi kultúrájuk pedig szinte elsorvadt… Ez az én rokonságomat is megnyomorította. Magamról – és a generációmról is ‑ azt gondolom, hogy erről a sváb vonalról erőteljesen leváltam, kicsit kívülről néztem-nézem, de az, amit lelki mélystruktúrának lehet nevezni, azon én sem tudtam változtatni. A több generációra kiható, nagyon erőteljes kulturális hatással rendelkező történelmi folyamatot vettem észre a svábság történetében huszonvalahány évesen. Nem láttam át rögvest, inkább ráérzés volt. Mint amikor bevillan valami, hogy hú, ez a jelent, ez nagyon üt. Aztán másodjára olvasva kiderül, milyen gazdag jelentésű a szöveg, és ha mellé teszek egy másikat, akkor nemcsak erősítik is egymást, hanem egy harmadik-negyedik szöveggel együtt a valóságdarabkákból kezd összeállni valami egészen más minőség, mint aminek indult – így épültek a regények, s a trilógia is. Mert inkább ösztöneimre hallgatok, és elindulok abba az irányba, amerre érzem, hogy kell, aztán később már tudatosan variálhatom tovább. Tényleg ez volt.

Hát, akkor eldőlt. Tudod, az előbbit a bennem élő kritikus kérdezte. Olvasás közben sokszor eszembe jutott, hogy mi indíthat egy fiatal írót arra, hogy tízévnyi munkát, irdatlan mennyiségű kalóriát, ideget öljön valamibe, mármint, hogy ugyanabba az egybe. Mert ehhez az irodalom magyarázatnak kevés, annak tűnik. Két válaszom volt. Az egyik, hogy Balogh Robert rögzíteni akarja hagyományait, feltérképezni a családi múltját. A másik pedig az (és a regények ezt az olvasatot is megengedik), hogy a szerző a három szöveggel valójában nem leírja, hanem képzi az identitását. A sváb könyvek egyfajta Ossianként is olvashatók, hogy a te személyes gyökértelenség-érzésedből táplálkoznak, amit úgy próbálsz kompenzálni, hogy kitalálsz a hátad mögé egy múltat. Irodalmi értelemben mindkettő egyaránt értékes lehet. Most megadtad a választ, egy létező családtörténet az alap. Viszont a szövegekben annyi a szociografikus, a néprajzi adalék, hogy ez mégse jöhetett pusztán IQ-ból. Vagy tévedek? Kellet háttérkutatást végezned, könyvtárazni? Vagy megvolt a fejben a teljes tájnyelviség meg kultúhistória mint saját?

Hát, valami csak eltartott tíz évig. A tájnyelv, az megvolt. Ott volt a nagymama, az egész gyerekkorom, nem kellett mindenhez könyvtárazni, hanem jelen lenni, figyelni, felidézni, kérdezni. A legegyszerűbb az volt, hogy kérdeztem: ‑ Ez hogy volt, mama? ‑ és akkor ő örömmel elmondta. Mondjuk, az első könyvhöz nagy garral nekiálltam olvasni, meg keresgélni, de utólag rájöttem, felesleges volt, mert a tiszta forrásnál egyszerűen nem létezik jobb, még a tudományos munkák is egy bizonyos narráció mentén torzítanak és egyébként egy sor – számomra ‑ fontos részlethez, motívumhoz nem is találtam leírt anyagot, vagy amit mégis, az használhatatlannak bizonyult. A második és harmadik kötethez szintén kutattam, főleg a speciálisabb jelenetekhez, babonaságok, hiedelmek… Hogy ez valóság vagy nem valóság? Meg hogy misztifikálok? A személyesen megélt történelem kutatása – oralhistory ‑ ma korszerűnek számít, de amikor nekiálltam, ezt nem tudtam. Szóval, történt adatgyűjtés, keményen, még ha nem is ez a leglényegesebb körülmény, sőt egy idő után akadtak olyan emberek, akiket önkéntes segítőknek nevezhetek. Nekik sokat köszönhetek. Két hete is kaptam egy levelet, a rég halott anyai nagypapám neve állt feladóként, teljesen szürreális élmény volt, arra gondoltam, szórakoznak velem. Valami távoli rokon írt, hozzájutott a könyvhöz, és megdöbbenve olvasta, hogy ilyen van, és hogy ő is nekiállt a családfa-kutatásnak (én nem a családfát kutattam, de mindegy), és hogy tudom-e, hogy ez és az, az 1800-as években élt rokon melyik napon született. Csak egy dátummal tudtam neki szolgálni, a családi imakönyvben ennyi szerepelt.
Bőven használtam a trilógiában képeket. Főleg családi fotókat, de a grafikák, szent képek nagyját úgy kaptam, nem örökbe, hanem nézegetni, hátha tudok vele mit kezdeni. Küldtek egy szatyor XIX. századi magyarországi német nyomatot, abban a pakkban találtam egy töredéket, fedlap nélküli szöveget, egy álmoskönyvet, attól még máig is odáig vagyok. Szépen rögzítve állt benne, melyik álom mit jelent, és milyen lottószámot kell megtenni, ha azt álmodtad. Én ezzel azt a turpisságot követtem el, hogy sokat olvastam hozzá, mai, korszerűbb „álmoskönyveket” is, mármint adekvát pszichológiát, és ebből a kettőből hoztam létre egy álom-szimbolika-elemzést, és úgy árnyaltam a Schvab Legendariomot, hogy a szereplők álmai vagy az, ami szimbolikus része az életüknek, az onnan újra értelmezhetővé teszi az egész történetet. Ami megint egy plusz játék. Hogy mit is jelenthet valójában a regény egy-egy jelenete. Sok hasonló „játékos” vonás található a három könyvben, és ahhoz, hogy ez a játékosság működni tudjon, ahhoz idő kell. Az első kötetben például felkínálok alternatív utakat az értelmezésre. A könyvcím utal az evangéliumra. Gondolkodtam is, szabad-e, vagy sem. Ezért nem lett evangélium, hanem a profánabb: evangiliom. Jelzi, mihez van köze, de az archaizáló forma kiveszi belőle a műfajiság szakralitását. Széljegyzeteket is készítettem az első könyvhöz, a margón követik a szöveget. Ezek vagy magyaráznak, vagy elküldik, utalják az olvasót máshová, hogy ott üsse fel a könyvet. Így aztán másképpen, összevissza, vagy akár szétolvashatóvá is válik a regény. Megszülethet az egyedi, a személyes olvasat.

Valóban, az első kötet hypertextként is működik, éppen a széljegyzeteknek köszönhetően. Ritka törekvés a szépirodalomban, érdekes, újszerű, a második kötettől ez mégis elmarad. Miért?

Nem tűnt el – csak nem jelölt szinten létezik.

Tehát az olvasó számára eltűnt...

Igen. Gondolkodtam, hogy kell-e tartani a széljegyzeteket, vagy sem, de mivel ezt a három könyvet én úgyis egyetlen könyvként kezelem, úgy tűnt, a nem-lineáris olvasás úgyis beindul majd a széljelzetek nélkül is, hiszen ugyanaz a történet tagolódik, narrálódik különféleképp. Egy kompozícióként tekintek a három regényre, még szánok rá két-három évet, hogy átdolgozzam, szeretnék még kutatni is hozzá, aztán kiadni egy kötetben. Akkor ténylegesen egységes lesz a széljegyzetelés, meg picit módosított szerkezettel magasabb szinten üzemel majd ‑ remélem. Egy vaskosabb könyv esetén fontosabbá válnak az utalások, és a fejezetek közti átjárhatóság is jobban megmutatkozik. Az egyik könyvben szerepel az Ördög mondja álmok, a másikban meg hogy Angyal mondja álmok, ezeknek közük van egymáshoz, majd jelölni fogom ezt is. Lehet, hogy csak számomra van annak jelentősége, milyen sorrendben követik egymást a szövegek, és a legtöbb olvasó úgyis az elején kezd olvasni, s folytatja ha tetszik, vagy ha nem, akkor lapoz. Huszonéves fejjel jónak tűnt az olvasó mozgatása előre-hátra, mai fejjel túl direktnek tűnik. Túl finnyás lettem. A mai korra jellemző olvasói attitűdtől idegen, hogy többször is kézbe vegyen egy könyvet. Nincsen idő a tötyörgésre, csak semmi piszmogás! Akció, tempó, pörgés… Én azt a merényletet követtem el a befogadókkal szemben, hogy számítottam a kreativitására, mert a könyveim zömét nem muszáj lineárisan olvasni, lehet úgy is, de ha annyit veszkődtem vele, nyilván működik másképpen is – nézzük meg itt is, ott is, akár egy lexikont. Az Álmoskönyvben például van egy csomó konkrét álomfejtés, én meg naivan arra gondoltam, hogy lesz, aki egy-egy álomból indítja az olvasást, és lapozgat magától, keresget a szövegben. De ez súlyos tévedés. A regény írása alatt eltelt tíz évben annyira felgyorsult az élet, hogy már-már túlzás, amit elvárok az olvasótól, hogy csak úgy magától lapozgasson ide-oda. Ezért igenis szükséges mindent odaírni, szájba kell rágni, amit el szeretnék érni. Több területen tapasztalom ugyanezt. Írok darabokat is, és anno nagyon tetszett, hogy nem írtam szerző utasítást a dialógusok közé. Minek is, hiszen Shakespeare sem írt! Arra is gondoltam, hogy a szöveg legyen annyira erős, hogy hordozza azt, amit a színésznek csinálnia kell. Minek direkt odaírni? Minek mankó?! Na, ez egészen addig tartott, amíg a dramaturg, vagy a rendező elkezdte kérdezni, hogy az miért nincs ott, hogy most mit kell csinálni, ez akkor hogy is van? Még a színházi szakembereknek is problémát okozott a mankó hiánya, pedig nekik ez a szakmájuk. Az olvasónak is szüksége van szamárvezetőre. Szóval, tévedtem, amikor immanenssé tettem az utaláshálózatot, kevés, hogy beépült a könyvbe a nem-linearitás mint lehetőség, jelleg. Benne van, de mégsincs ott. Nincsen rá idő, észrevenni.

A regényhármas világának történelmi-közösségi szempontból két drámai csúcspontja van. Az egyik a világháború utáni eseménysor, a svábság kiűzetése, ez végigvonul a teljes művön, és nagyon fegyelmezett mikrorealizmussal megjelenítve a konkrét eljárás szörnyűségeit, a családok szétszakításától egészen odáig, hogy a marhavagonokban hová lehetett vizelni. A másik pedig az elmúlás élménye. Ez utóbbi valahogy ráterjed a Schvab Diariom világára, és azt üzeni az olvasó számára, hogy ebben van az igazán nagy tragédia. Hogy amit a kiűzetés nem tudott teljesen elvégezni, azt a mai világ megcsinálja. A narrátor egyik központi élménye a hagyományok felszámolódása. Ma már nem bántja effektíve senki se a svábokat, csak épp az egész nem fontos, eltűnik. Ennek talán még erősebb is a drámaisága, mint a kollektív bűnösség megállapítása utáni embertelen kitelepítésnek. Milyen a viszonyod ehhez a kettőhöz? 

Egyszer meghívtak a magyarországi német fiatalok táborába előadni, ahol hozzám hasonló korú emberek, vagy zömmel kicsit talán fiatalabbak voltak, és ott megtapasztaltam ugyanazt, mint bárhol, ha művészetről esik szó, akkor öten vagyunk, amikor sváb bál (lehetett volna ez disco, buli, focimeccs), akkor meg százan. És nincs is ezzel semmi probléma, mert öt jó ember szerencsésebb, mint egy röfögő malacbanda. A másik megdöbbenés az volt, hogy mekkora ellenségkép vagyok. Ott engem majdnem megvertek. Az nagyon pozitív élmény, máig ható. Nem vagyok mazochista, nem ilyen szempontból, csak hogy valaki erőfeszítést tett e célból, és irodalom miatt (egy újságírónő, ki is derült, hogy kicsoda). A könyvekben szó esik a szexualitásról. Metaforikusan ugyan, de hangsúlyosan, tulajdonképpen a svábságnak a történetét meséli el egy őrült, szürreális novellában. És ebből a szexualitásra vonatkozó részeket kifénymásolta ez az újságírónő, odaadta néhány, 90-100 kilós kb. traktoros gyereknek, megtoldotta bíztató szavakkal, és akkor jöttek a felhergelt legények. Elkezdtek velem üvölteni. Nem vagyok egy Bruce Lee, hát kidumáltam magam, illetve egy lány is állt mellettem – talán ez volt az ok, hogy nem rögtön ütöttek. Megkérdeztem, mi a probléma. Három-négy érvet tudtak elmondani, és azt egyre hangosabban. Próbálták felhergelni magukat. Az egyik mondta, hogy a nagymamája szerepel a borítón, és ez sértő. A borítón elsőáldozó sváb lányok szerepelnek, egy régi fotó, teljesen felismerhetetlenek az alakok, a saját nagymamámat se ismerném meg, ha nem mutatott volna rá egykori önmagára. A másik vád az volt, hogy mocskolódtam, és vegyem tudomásul, hogy a svábok nem dugnak! A harmadikat sajnos elfelejtettem, de valami hasonló lehetett. Izgalmas helyzet volt. Mivel nem vettem fel a kesztyűt, nem támadtam vissza, verbálisan sem, hanem meghallgattam őket, próbáltam feleleteket adni a hőbölgésre, valahogy megenyhültek. Az egyik már kezdett szinte barátságos lenni, ezen a másik dühödött fel, megfenyegetett, ha a falujukba megyek, meg fognak verni – és elmentek a svábbálba. Azért, éjjel még egyszer felébredtem arra, hogy vagy hárman-négyen azt üvöltik részegen a campingben, hogy hol vagy, Balogh, megölünk! Ez olyan szép! Mert ha megértenék azt a szöveget, akkor, ha nem is a vállukon vinnének, de meghívnának egy sörre, az biztos. Szóval, komoly indulatokat is kiváltott a három könyv, milyen furcsa, hogy csak a negatívról beszéltem, mert szeretetet ennél sokkalta többet kaptam. Ha meghívtak valahová, mindig egy öreg bácsit vártak, nem egy fiatal írót. Ebből is következik, mennyire nem passzolok bele a hagyományos magyarországi német identitás-konstrukcióba, ami képződött/kialakult. Unokaként vettem ki a részem a magyarországi németek életéből, de nem tiszta német családból származom, vérségileg – mint mindenki más ‑ közép-európai keverék vagyok. De ezek után azt megkérdőjelezni, hogy milyen az identitásom… Hát lehet, persze, mindent lehet. Biztosan azért öltem bele ebbe a témába egy évtizednyit az életemből, mert semmi kötődésem ehhez a népcsoporthoz! Azt is megkaptam, hogy csak az a sváb, aki szeret táncolni és énekelni! Ennyi lenne? Ma tényleg ennyi a sváb kultúra, ami megjelenik, hogy hollálá-ulé, kicsit trottyos fúvós zene, kékfestés, német mise, maximum még a stifolder, vagy egy pár pacsker, de ez már talán sok is. Aki tudja, mi az a pacsker, az már nagyon fáintos. És én meg elkezdtem foglalkozni azzal, hogy mi volt az a babonás világ, amiben az én nagymamám felnőtt. Mi volt az a késő középkori világ, amit egy-két néprajzos egy kicsit megkapargatott, de tényleg csak ennyi – én meg ebből konstruáltam a regény univerzumát. Vagy hogy hogyan vágták le azt a disznót a svábok. Mert nem úgy vágják, mint a magyarok, vagy mint a tótok, hanem a saját módjukon. Ez is része annak a kultúrának, az apróságok, a sajátosságok. A szövegben pedig mindezt hitelesen kell megjeleníteni, ezért tartott tíz évig a munka. Sokszor mondják, hogy ezt a különös identitást én találom ki, de ez csak duma. Nemcsak az a sváb létezett, aki befele fordul. Talán vidám sváb is élt már a Földön! Meg kötekedő. És szelíd, ábrándos… A svábok is olyanok, mint bárki más. Csak amin a svábok átmentek, ez egyes egyedül a zsidók történetéhez mérhető. Jártam két éve Berlinben, akkor nyílt ott egy, a kitelepítést bemutató tárlat, ahol láthatott a közönség némi magyar anyagot is, de mivel Lengyelországból ötmillió embert telepítettek ki, Magyarországról meg nagyságrendekkel kevesebbet, az jóval hangsúlyosabban jelent meg. Volt egy fal méretű plakát, amelyen felsorolták Európa azon népeit, amelyeket kollektív bűnösség címen meghurcoltak, kitelepítettek. Ötvenvalahány nép neve szerepelt. Nagyon megerősítve éreztem magam. Vagy amikor például lefordították ezt a könyvem horvátra, és megkérdeztem, miért. Azért, mert él. Mert ugyanez ott is megtörtént. A regény nemcsak a baranyai németekről szól, ez egy emblematikus história. Mivel falvanként más kicsit a népviselet, lehet, hogy az eleki svábok szoknyája nem lábszárközépig ért, hanem térdig, és ezen a szinten nem általános a könyvem... De az a kataklizma, amin átmentek, az márpedig még Ukrajnában is ugyanaz, meg Szlovákiában. És Horvátországban is dettó. Az, hogy ti vagytok a fasiszták. Ennyi. A csecsemő, a tizenötéves fiú, a hetvenéves reumás nénike meg a többiek.

[...]

A beszélgetés teljes szövegét keresse Bárka 2008/4. számában

Balogh Robert


Főlap