– A hetvenes évek elején indult költői pályád, 1973-ban mutatott be Nagy László támogatásával Kormos István az Élet és Irodalomban. Milyen örökséggel érkeztél a magyar irodalomba, mit kaptál a szülőföldtől (Bérbaltavártól), az iskolától (pannonhalmi bencés gimnáziumtól), a költői, szellemi elődöktől?
– Abból a világból, ahonnan én jöttem, Vas megyének a nyugati csücskéből, abból a közösségből, amelyben éltem az ötvenes években is csak jót kaptam, jót hoztam. Igazi paraszti közösség volt a miénk, a megpróbáltatások idején is összetartó, amely aztán, sajnos, a hatvanas években, az erőszakos téeszesítés következtében, a szemem láttára bomlott szét. Nagyapám, apám nemzedéke földművelésből élt, értették a munkájukat, hívő katolikusok voltak. Sokat kaptam aztán azoktól a nagyon tisztességes, rendes tanítóktól is, akik az ötvenes években a falunkban dolgoztak. A szüleim elküldtek Szent Márton hegyére, Pannonhalmára négy esztendőre, ahol nagyon föl kellett kötni a fehérneműt, tanulni kellett, nem lehetett szégyent vallani. Azzal fogadtak, hogy becsüld meg magad fiam, mert olyan emberek jártak itt előtted – és akkor mindjárt Géza fejedelemmel, Szent Istvánnal, Szent Imre herceggel (akit az első magyar származású pannonhalmi bencés, Maurus atya, a későbbi Mór püspök tanítgatott) kezdték a felsorolást. A hitben való megerősödés és a tanulmányokban való előrehaladás mellett Pannonhalmától kaptam a történelem iránti fogékonyságomat. A mai bazilika altemplomának építését már Géza fejedelem kezdte el, s ezt nekünk nemcsak a magyar- vagy történelemtanár, de a matematika- és a fizikatanár is naponta elmondta. Mindig érzékeltették, hogy ezeréves köveket tapos a lábad, hogy itt volt az első magyar iskola. Ezek mind arra köteleztek engem, hogy a helyt kell állni, és a magyarság nem akármilyen ezeréves történelmét büszkén vállalni kell, hiszen ott olyan bencés atyák tanítottak, akik, ha kellett a tatár és a török ellen is harcoltak, ha kellett, földet műveltek, ha kellett, akkor pedig a tudományokra és a művészetekre oktatták a diákokat. Ha van a verseimnek valamilyen történelmihúzása, affinitása, azt Pannonhalmától kaptam, az ott megismert magyar történelemtől. Pannonhalma után némi kitérővel Szombathelyre kerültem népművelés-könyvtár szakra, ott kezdtem el igazából verset írni. S akkor már figyeltem azokra a költőkre, akik nekem fontosak voltak. Nagy Lászlóra (aki ugyanarról a tájról származik, mint én), Kormos Istvánra, akik valóban a pályára indítottak, amikor Budapestre kerültem. Mellet-
tük, emberileg és költői hatásban, sokat kaptam még Jékely Zoltántól, Áprily Lajos fiától és Pilinszky Jánostól. Jékelyt én nagyon nagy költőnek tartom, neki köszönhetem azt, hogy a valahai Magyarországról képem lett, hogy tudatosult bennem: a magyar irodalmat az ország határain túl is művelik, az Erdély-ismeretemet pedig kivált nála szereztem. Pilinszky Jánossal pedig (aki a Vigiliához közvetítette néhány versemet, például a Kondor Bélához írtat) tudtam olyan kérdésekről, szakrális dolgokról, élményekről beszélgetni, amelyek engem nagyon érdekeltek. Ők (egy korai írásomban ama legbenső szárnyasoltár négy szentjének neveztem őket) próbáltak a pályám kezdetén afelé terelgetni, hogy saját magamból hozzam felszínre, találjam meg azt, ami a leginkább az enyém és a legjobb.
– Említetted verseid történelmi érzékenységének eredetét. Ehhez aztán hozzájárult még néhány élmény, elsősorban is az 1968-as, amint azt az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című önéletrajzi novelládból, vagy a Múlik a jövőnk című köteted fülszövegéből is tudhatjuk, ott írod, a Csehszlovákiába vonuló tankokról, hogy „eljegyeznek a történelemmel”, s hogy ugyan neked nem kellett bevonulni, de ettől kezdve „lefoglal a szégyen”. Miért is volt számodra olyan meghatározó élmény az 1968-as bevonulás, s milyen ösztönzéseket kaptál ekkor?
– A pannonhalmi érettségi után egyetemi bölcsészkarra nem volt esélyem, így kerültem 1967-ben Szombathelyre, ahol egy évig segédmunkásként dolgoztam, mintegy előfelvételisként. A jeles érettségi és az eredményes felvételi, az iskolai ajánlás nem volt elegendő, a termelőmunkában is bizonyítanom kellett, hogy rendes ember vagyok, így szállítottam triciklivel (ahogy ezt novellában meg is írtam) a vagonokból különböző üzletekbe az árut. Ekkor már olyan körben mozogtam, amelyben politizálgattak, s ekkor jött 1968. Mi, akkori fiatalok, természetesen figyeltünk Párizs felé is, mindenfajta új dolog érdekelt bennünket, hasonló lázban égtünk, mint a bátyáink, Nagy Lászlóék, akik meg akarták forgatni annak idején a világot. Több pannonhalmi osztálytársam bevonult akkor, és ifjú katonaként, a Varsói Szerződés katonájaként ment megsegíteni a testvéri Csehszlovákiát, s ezt az egész, már akkor is recsegő, ropogó kócerájt, a szocialista tábort. A diákmozgalmak, Párizs, a várakozásainkban, reményeinkben való csalódás és ugyanakkor az a brutalitás, ami a szemünk előtt zajlott, nagyon mélyen szíven ütött nemcsak engem, de azt hiszem, egész nemzedékemet. S akkor kezdődött egy totális kiábrándulás abból, hogy itt valamiféle emberarcú szocializmus megvalósítható. Tulajdonképpen ’68 vezetett vissza a családomban és Pannonhalmán is nagyon mélyen élő ’56-os élményekhez, a saját emlékeimhez. A csehszlovákiai bevonulásunk után, az ottani reformok leverettetése után kezdtem el foglalkozni szisztematikusan ’56-tal. 1956-ban hétéves voltam, részt vettem a falusi tüntetéseken, a menekültek fogadásában a határszéli faluban. A budapesti harcokat, az életre szóló nagy történeteket, a Corvin-közt, a Práter utcát, a Molotov-koktélt a híres rigmusokat tizenhét-tizennyolc éves szent suhancok elbeszéléseiből ismertem meg, miközben nagyanyám szakadatlanul főzte nekik az ételt, a csak egy éjszakára megálló, menekülő harcosoknak. Szombathely után Budapestre kerülve pedig már találkoztam az egykori ötvenhatosokkal is, a becsempészett nyugati szamizdat irodalomban pedig megtaláltam az igazság leírását is.
– Már a hetvenes években is, de főként a nyolcvanas évek verseiben rendre rámutattál, hol metaforikusan, hol kevésbé metaforikusan a kinek puha, kinek keményebb kádári diktatúra erkölcsi romlottságára, hamisságára, történelmi bűneire. Majd megírtad a közismert politikai botrányokat kiváltó, az ’56-os forradalom és hőseinek rehabilitációját követelő verseidet, az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A fiú naplójából címűt. A mából visszatekintve mi kellett akkor ahhoz, hogy „ne merj félni”, ahogy fogalmaztad később, hogy olyan következetességgel feszegesd a nyilvánosság határait, hogy a politikai következményeket is vállalva szemébe mond a rendszer vezetőinek bűneiket?
– A nyolcvanas évek elejétől kell kezdeni. A lengyelországi Szolidaritás küzdelmeitől, az 1981-es írószövetségi közgyűléstől, ’56 után akkor volt a fejek fölemelésének az első pillanata, hallani lehetett, ahogy a gerincben, a csigolyák között a mész ropog, ekkor kezdett valamiféle olyan szerepe lenni a magyar írószövetségnek, mint volt ’56-ban. Én 32 éves voltam akkor, s legfiatalabbként beválasztottak a választmányba, s mindjárt titkárnak is jelöltek, miközben sok kedvenc párttagírót kiszavazott a tagság. Kiss Ferenc, Csoóri Sándor és mások, de még Pozsgay Imre művelődési miniszter felszólalásából is (hamarosan száműzik a Hazafias Népfronthoz!), majd az új vezetőség megválasztásából és összetételéből lehetett látni, hogy valami jó hagyomány ismét elkezdődött. A Fiatal Írók József Attila Köre pedig, a maga kezdeményező készségével, állandó bátrabb akarásával még adta is a lovat az írószövetség választmánya alá, a pártközpont és a minisztérium képviselői nem győztek járni a hét-nyolcórás választmányi ülésekre. Látszott, hogy a határon túli magyarok kérdése, ’56 kérdése és még sok minden terítékre fog kerülni, hogy már nem lehet a korábbi módon kormányozni ezt az országot. A hatalom, persze, ingerlékenyebb is lett, mert már nemcsak az ideológia kopott el, hanem a gazdaság bajai is érzékelhetőek voltak, sőt az egész tábor összecsuklásának a jelei is. Nekem kb. 70-80 olyan versem van, ami ’56-ot idézi, a forradalomra utal, már a hetvenes évekből is, de akkor még többet elviselt a hatalom, igaz akkor talán még metaforikusabban is fogalmaztam. A nyolcvanas évek elejétől viszont már egy olyan költészeteszmény lebegett a szemem előtt, részben lengyel példák nyomán, mely a magyar költészet gyönyörű metaforikus hagyományaival némileg szakít és a fehér foltokról, a takart sebekről nyíltabban, világosabban, kevesebb áttétellel szól. 1983-ban, Nagy Imréék kivégzésének, huszonötödik évfordulóján írtam meg azt a bizonyos infinitívusos versemet, amit csak egy évvel később közöltem a tatabányai Új Forrásban. Egészen pontosan 1984 októberében. Ezután hónapokig tartott a küzdelem az írószövetség és a hatalom között, nemzetközi botrány lett, nem utazhattak a szomszédos szocialista országok írói egymáshoz, mindenféle zsarolást, kiéheztetést és humánus taktikát bevetettek az illetékes pártkorifeusok. (Még azt is, hogy menjek a Magvető Kiadóhoz Kardos György óvó-védő szárnyai alá, afféle szinekúra állásba, természetesen nem fogadtam el, hiszen magvetős szerző voltam, persze kiadás előtt álló könyvemet azonnal leállították.) ’85 márciusában végül egy viharos válaszmányi ülésen, fontosabbnak tartva a szövetséget (egy évvel a mandátumom lejárta előtt), leköszöntem az írószövetség titkári posztjáról, de közöltem, hogy a versről nem mondok le. Arról is beszéltem ugyanakkor, milyen különös világ ez a szocializmus, ha Nietzschehez megy vissza, ahhoz a gondolatához, hogy „a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja”. Ezt próbálták velünk elhitetni ’56 óta, s így élt ez a társadalom, így éltek benne a bátyáink is, akiket meghurcoltak, de nem szóltak róla, elfogadták a rendszernek ezt a máig, hangsúlyozom máig, pusztító hatását. Egy amnéziás társadalomban éltünk, ezért nem tudott ’89 sem olyan hatással lenni, mert itt negyven év le volt földelve. Akkor, amikor azokat a verseket megírtam, a bensőm ez ellen lázadt fel, és semmilyen veszélyérzetem nem volt. ’86-ban a forradalom 30. évfordulójára írtam meg A fiú naplójából című versemet (ami miatt a Tiszatájt betiltották), a fiú panaszát, amit az atyáknak elmond, amiben a lényeg szintén az, hogy megvagyunk egy viszonylagos jólétben, de egyúttal egy különös árulásban, és ez az árulás, a felejtésre való hajlam rohasztja az embert. Ez ellen szólni kell, s ha nem szól a politika, a költőnek kell a maga szavaival elmondani helyette. Ez a két vers okozott politikai botrányt, de ezeknek a verseknek a környezetében sok más vers is van még, a napokban jelenik meg egy összeállítás belőlük a Püski Kiadónál. Ez a kérdés foglalkoztatott engem leginkább egész pályámon, hogy mit tudunk kezdeni a közelmúlttal, hogy temetetlen holtakkal élünk együtt, hogy takart sebek vannak, amikről nem beszélünk.
– Csoóri Sándor az Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers írószövetségi vitáján azt mondta: „Ez a vers egy szál virág egy nem létező síron, de meglesz a sír, és rajta lesz a virág.” Mit éreztél, amikor az írószövetség képviselőjeként Nagy Imre temetésén valóságosan is odatehetted a koszorút a koporsójához?
– Ez volt az én rehabilitációm, meg az, hogy kimehettem a parcellához, és láthattam azt a megrendültséget, az volt az a kegyelmi pillanat, ami azóta is hiányzik a közéletünkből. A versek utóéletéhez még az tartozhat hozzá, hogy 1988. június 16-án, amikor még nem lehetett semmit sem tenni, egy 60-70 fős csoporttal bementünk az akkor még nem feltárt, tiltott, kétméteres fűvel benőtt, 301-es parcellába, letettünk egy kopjafát, és a TIB-esek kérésére (akik között ott volt Mécs Imre, Rácz Sándor, Fónay Jenő) elmondtam ezt a két versemet. Délután már folyt a csata a Batthyány-örökmécsesnél és a televízió előtt – egy évvel voltunk Nagy Imre és társai újratemetése előtt.
– S mi a véleményed most az új kormány által alapított Nagy Imre-érdemrendről?
– Augusztus végén morális okokból kiléptem a Nagy Imre Társaságból, és megírtam Nagy Erzsébetnek (aki ebbe a társaságba annak idején ajánlott és meghívott), a társaság örökös elnökének, hogy én szeretnék hű maradni édesapja szellemiségéhez és emlékéhez. Egészében szomorú történet. Nem hiszem, hogy ez a gesztus ennek a kormánynak a legitimációját erősítené. Sőt…!
– Verseid közéleti érzékenysége a rendszerváltozást követően is megmaradt, költészeted a kilencvenes években is hiteles kor- és kórképet, látleletet nyújt. Hogyan élted meg ezekben az években a korábbi hiteink, reményeink megcsalattatását, illúzióink szertefoszlását? Miért volt fontos számodra, hogy továbbra is versbe fogalmazd ezeket az élményeidet?
– Mivel én nem mentem a politikába, a közéletben nem vettem részt aktívan, maradtam a papírnál, és próbáltam arról írni, ami továbbra is foglalkoztatott. Így hangot kellett adnom annak is, hogy nem érzem jól magam. Ami negyven év alatt az emberekbe beleivódott, azt ’89-ben nem lehetett egyszerre levetni, sok olyan emberi tulajdonság is megmutatkozott, ami takart volt korábban, mivel egy nagy közös ellenség ellen harcoltunk. A különböző emberi habitusokat, a nüánszbeli különbségeket nem is láthattuk korábban, s bármennyire fájdalmas volt, nem takaríthattuk meg, hogy színről színre derüljön ki barátainkról, a legszűkebb közösségeinkről, hogy ki, miképpen viselte a korábbi terheket, milyen megrokkantsággal érkezett a kilencvenes évekhez. Én elég rosszul éltem ezt meg, elég sok számomra fontos barátság szétszakadását láttam, majd sok ilyen elszakadt szálat próbáltam meg újra összesodorni, csekély sikerrel, s ez még most is rossz érzéssel tölt el, mert talán nem voltam elég kitartó és erős. S amikor az ember ezeket a praktikus napi dolgokat már nem tudja megoldani, az Agorán már nem tud jól teljesíteni, akkor megpróbálja szavakba önteni a keserűségét. Nem vagyunk még most sem túl ezen a helyzeten, de most már magam is türelemre intek mindenkit, biztos, hogy eljön az idő, amikor majd másként lesz. ’89 mindenképpen egy fontos cezúra volt, nem fogadom el, hogy teljesen értelmetlennek nevezzük. Az egész térségben, nemcsak nálunk láthatunk olyan negatív fejleményeket, amelyek nem jó érzéssel töltik el az embert, a pártok átalakulására, a társadalmi csoportok le-föl mozgására, a szolidaritás hiányára, a társadalmi különbségek gondolok stb. S ezekről próbálok meg, ha úgy tetszik, közérzet-lírát írni, én olyan költő vagyok, aki versekben reagál arra, ami körötte történik.
– Jóllehet, a társadalom kérdései iránt fogékony közérzetlírát művelsz, de épp az elmúlt évek verseiben igen hangsúlyosan jelen vannak a személyes egzisztenciát érintő kérdések is, például a „nagy útról csöndesen beszélni” vágya, a végső számadásra készülés. Hogyan kapcsolódik össze benned ez a kettősség, és mi az oka az utóbbi felerősödésének?
– Nem művelek temetőköltészetet, de a végső kérdésekkel valóban sokat foglalkozom, és talán korábban is foglalkoztam. A költészet nagy témái, a születés, a halál s közte a boldogság, a szerelem, valami nemes célért való küzdés, ami a magyar költészetnek Balassitól kezdve nagyon fontos hagyománya, természetesen számomra is irányadóak. Másrészt sok olyan élményem volt az elmúlt években, betegség, pályatársak halála, családi bajok, amelyek a végső kérdések, az életünk végső értelme felé terelik a figyelmemet. Mindez a költészetnek nagyon fontos terrénuma, s a hozzá való viszonyunk sokat foglalkoztat. Én úgy vagyok hívő ember, hogy közben kereső, vívódó ember is vagyok. Talán ez a nyughatatlan keresés jellemez jobban, mint a biztos megállapodottság. Azt hiszem, így van csak értelme ennek, Szent Pál-i értelemben. Az eltávolodásnak és a visszatalálásnak is nagyon inspiráló hatása van a költészetre. A bűn problematikája és a megváltás kérdése engem éppúgy érdekel, mint Pilinszkyt, akivel néhányszor beszélgethettem is erről. De ha a közérzetemben, a társadalomban olyan változások történnek, amelyek igazán meg tudnak érinteni, akkor, természetesen továbbra is írok azokról is verseket.
– A költészet közösségi értelmében, életformáló hatásában, abban, hogy „egy élére állított vers sokat tehet” kevesen bíznak ma már. Te, aki a költészet funkciójával kezdettől sokat foglalkoztál, hogyan látod a helyzetet, a költészet mai szerepét, lehetőségeit?
– Akkor én a kevesek közé tartozom. Verseim korábban is, ma is azt próbálták, próbálják állítani, hogy az egyén legbensőbb érzései is összhangba hozhatók annak a közösségnek a sorsával, amelyből vétettem. Változatlanul úgy gondolom, hogy magyar költőnek, ahogy mindig is volt, úgy később is lesz olyan gondja és dolga, hogy ne csak a maga nevében beszéljen, hitelesen (s ha a Múzsa kegyelme is segíti), magas esztétikai színvonalon. Különösebben engem nem izgat, hogy irodalomtudósok ezt (akár ironikusan, akár szent komolysággal) küldetéses vagy képviseleti lírának, magatartásnak nevezik vagy másnak, úgy gondolom, ha négy-öt embernek tudunk valamit mondani, akkor azt mondani kell. Vannak olyan pillanatok és lesznek, amikor meg kell írni a Nemzeti dalt, vagy a legújabb Szózatot, van, amikor pedig mást kell megírni. A magyar költészet hagyományai, Balassitól kezdve megmutatták a példákat arra, hogy a közösséghez szóló verseket is meg kell írni, és én meg szeretném írni őket, s attól tartok, lesznek is rá alkalmak, hogy
megírjam azokat a verseket, amelyek újra több embert megszólítanak.