— Jól látom-e, hogy ehhez az induláshoz képest az elmúlt évek során fokozatosan egyre olvasóbarátabbá váltak az újabb szövegeid, párhuzamosan azzal, hogy az egyéni stílus megteremtésénél egy idő után fontosabb lett számodra a „külvilág felé fordult figyelem”(ahogy egy korábbi beszélgetésben fogalmaztál), s már a Gumiharangok (2005) egy része is, de ez az új kötet is ezt mutatja?

— Pontosan erről van szó, és nagyon érdekes, hogy éppen az általad szervezett 2003-as első Irodalmi humor fesztivál keretében zajlott gyulai várszínházi felolvasásomhoz tudom kötni a fordulópontot. Az első néhány könyvemben magának a nyelvnek az állapota izgatott, az, hogyan lehet olyan mondatokat írni és mondani, amelyek idáig nem voltak a világon. Ez, ugye, nem igazán olvasóbarát megközelítése az irodalomnak, de azt hiszem, hogy a legtöbb író művei közvetlenül a nyelv hatásával együtt változnak. Ahogy megdolgozza az ember a nyelvet, úgy fogja a nyelv is megdolgozni az írót. S mikor bizonyos nyelvi formákban kiírja magát, akkor újabbakat keres. Tulajdonképpen így jutottam el a bonyolult posztmodern írásmódból egy egészen másfajta szemléletmódban megírt prózához. S ennek a fordulópontja volt Gyulán. Hadd meséljem el a történetét! Nagyon készültem arra a humor fesztiválra, már fél évvel előtte elkészült az anyag, ugyan máshová írtam eredetileg, de rájöttem, hogy mindenképpen ezt kell felolvasnom ott, mivel 4-500 ember előtt még soha nem olvastam föl, s talán ennek az írásnak lehet hatása ilyen széles közönségre is. Előtte részt vettem egy másik felolvasáson, Kishegyesen a Dombos Feszten, ahol ki akartam próbálni a szöveget. Az Üvegfenék című írásomról van szó, illetve annak egy előző változatáról. Ott a felolvasásomat végig döbbent csend fogadta, és én nem értettem, mit ronthattam el, miért nem szórakoznak rajta. Másnap nekiláttam újraírni. Három napon keresztül dolgoztam a szöveggel, darabokra szedtem, és újra összeraktam. Ez volt az a pont, amikor életemben először, direktben arra próbáltam kísérletet tenni, hogy az olvasóra tett várható hatás alapján alakítsam a szöveg dramaturgiáját. Ahhoz lehetne hasonlítani ezt, mint amikor valaki úgy mesél el egy viccet, hogy a poénnal kezdi. Hát, úgy nem lehet.

— Föl kell építeni a poént.

— Igen, föl kell építeni, az olvasó számára is valamiféle élmény-épülés alapján kell haladnia az írásnak. Akkor döbbenetes hatással volt rám ez az eset, hogy lehetséges ilyen elementárisan lényegi változtatásokat végrehajtani egy szövegen. S azóta is ez izgat leginkább: hogyan tudok egy történetet megírni úgy, hogy egy gramm felesleg ne maradjon benne, fölépítése pedig a legjobb olvasmányélményt tudja kihozni belőle.

— Ugorjunk azért még vissza kicsit a pályakezdésedhez. Tudtommal, versekkel indultál, verseket próbáltál először publikálni több-kevesebb sikerrel, s időnként máig is publikálsz, itt nálunk, a Bárkában is szoktál például. 2000-ben „…hidraulikus menyasszony…” címmel meg is jelent az előző tizenöt évben írott verseidnek gyűjteménye. Ehhez képest elég meghökkenten kérdeztél vissza („Verseket ???”), amikor én néhány nappal ezelőtt azt kértem, hogy verseket is hozz erre a beszélgetésre. A líra talán nem olyan fontos számodra, egyáltalán milyen a viszonyod a költészethez, hol a helye a Te művészetedben?

— A vers sokkal inkább hangulati inspiráltságot igényel nálam, a prózához meg inkább fenék kell. De azt hiszem, azért is írok inkább prózát, mert az utóbbi időben többnyire olyan inspirációkra találok rá, amik inkább alkalmasak prózai előadásra. A vers sokkal inkább lelkiállapot függvénye. A prózát meg tudom szólaltatni, a versnek viszont meg kell szólalnia bennem.

— Ez szépen hangzik, de ha valaki beleolvas a verseskötetedbe, akkor itt is jellegzetesen podmaniczkys szövegekkel találkozik, még ha verssorokba is vannak tördelve, líra ez, de prózai sajátosságokat is mutatva, éppúgy egy nagyon egyéni nyelvi logikára működve, meg abszurd szójátékokra. Ugyanakkor mintha a versíráshoz is változott volna a viszonyod az elmúlt évek során, azok az újabb verseid, amelyekkel én szerkesztőként vagy olvasóként találkoztam, mintha másképp íródnának már, mint ezek a régi versek?

— Igen. Valószínűleg alapvető hatással van a munkáimra, a gondolkodásomra, hogy matematika-fizika szakon végeztem, és nagyon szépnek tartottam mindmáig a természettudományos modelleket, viszont a nyelvi modelleket egészen másképp kell létrehozni, egészen más logika működik bennük, mint mondjuk egy Thálesz-tételben. A versben sokszor direkte akartam magam elrúgni a logikától, kifejezetten élveztem, hogy úgy születhet meg a vers műegész-érzése, kereksége, hogy nem mutatja a természettudományban használatos logikai zártságot. Egy rövid példa, az egyik versem utolsó két sora: „Hármat tolat a bagoly, / nincs visszaút”. Ebben nem igazán lehet hagyományos matematikai összefüggésre találni, más a tudományos és más az irodalmi modellek esztétikája. Telik azonban az idő az emberen, és távolodik ettől a fajta alkotói magatartástól, újabban inkább olyan kosztolányis hangulatok fognak el, amikor verset írok. Már nem a nyelv mint folytonosan megújuló modell, hanem inkább a nyelv mint megváltoztathatatlan elemekből épülő eszköz foglalkoztat.

(…)

— Térjünk azonban vissza a kiindulásunkhoz, azaz a legutóbbi kötetedhez, az Idegpályáim emlékezetéhez. Szokatlanul személyes hangvételűnek látszik ez a köteted, már eleve amiatt is, mert a saját gyerekkorodról szól…

— Igen, az egyik barátom azt is mondta épp emiatt, hogy ez életem egyik legszubjektívebb könyve, de erre én meg azt tudom mondani, hogy tulajdonképpen csak felhasználtam a gyerekkorom élményeit novellák írására. Ami ebben valóság, az számomra inkább csak alapanyag volt. Nem akartam a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek világának felelevenítésével, úgymond, életrajzi könyvet írni, ezért is hagytam ki sok konkrétumot, például a falu nevét is, ahol a történetek játszódnak.

— Annak ellenére, hogy a korabeli valóság nem a maga konkrétságában jelenik meg, és a mai írói fantáziáddal alakítottad ki a kötet világát, pontosabban talán épp ezért is, sokan (a te évjáratodon kívül, plusz-mínusz tíz éven belül legalábbis) ráismerhetnek a maguk gyerekkorára is ezekben a történetekben, azokra a jelenetekre, helyzetekre, amelyek mindannyiunkkal előfordultak. De talán azért is, mert itt már nincsenek olyan vad asszociációk, mint a korábbi prózákban, nagy elrugaszkodások mindenféle irányba, sem a hétköznapi valóságtól, sem a nyelvi valóságtól, miközben a jól ismert nyelvi logika, nyelvi humor, világszemlélet azért ezekben a szövegekben is felismerhető. Visszakanyarodva beszélgetésünk kezdetéhez, ez a kötet tehát már a megváltozott írói magatartásodnak, az olvasóbarátabb írói törekvésednek az eredménye?

— A könyv anyagát öt-hat évvel ezelőtt, vagy még régebben írtam, ezért nagyon sokszor át kellett írnom, hogy megfeleljenek az új prózanyelvi elképzeléseimnek. Úgy dolgoztam velük, ahogy az Üvegfenék című novellával. Talán ötször is átírtam az egész könyvet, mire úgy találtam, hogy helyükre kerültek a mondatok. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy ennek az átmeneti korszaknak az írásain még igazíthatok, viszont az első könyveim szövegeihez már nem tudok hozzányúlni, nem lehet őket transzformálni, mert azokban egészen más hatások működnek. Néha magam is elcsodálkozom, hogy tudtam úgy írni. A könyvek világa megmaradt, de azt a nyelvet, ami generálta, már nem tudom működtetni. Az Idegpályáim emlékezete számomra nagyon lényeges állomása a folytonos változásnak, mert mintha újra kezdenék benne valamiféle írói pályát, miközben az életem kezdetéről írok, a szabadságom forrásáról. És mivel a nyelvi változás, úgy látom, most már folyamatos, rendkívüli módon izgat, merre vezet majd a következő kanyar, vagy épp mi lesz a vége, hová tudok eljutni. Néha azt gondolom, hogy visszatérés a kezdetekhez, ahogy például a Fűbe taposott ég című szövegben írtam a második könyvemben. Nem tudom, mivel fog meglepni az a hang, ami a legösztönösebb gondolataim mélyéről fakad.