Bali Anikó
Osztatlan közös
Nem történt semmi,
csak a diófa cserélte
élénkzöld ruháját feketére
egyetlen éjszaka alatt
a társasház osztatlan közös udvarán.
Hajnalban fagyos dióhullásra keltem,
roppant a csonthéj a járdán,
miközben a szomszéd néni férje
csendesen zokogott a mentő mellett.
A dióbél is penészes –
osztozkodott teraszomon két rigó a lopott termésen.
A lehullott dióhúst felemésztette a reggel.
A kéregtörmeléket nekem kell majd eltakarítanom.
A peronon
Köd kúszik a járdaszélen,
a kiskapu réseit kutatja,
a tornác oszlopaiba kapaszkodik,
benéz az ablakon,
az alvók leheletével csapódik le
az ablakkeret sarkán.
Hajnalban fel-felszakítja
az ébredők asztmás köhögése,
a kanyarban fütyülő mozdony ködlámpája
űzi el a háztól őt is.
A peronon állók vállára ül,
deresre festi szemöldöküket,
sarkukba kapaszkodik,
ahogy a dohányszagú kezek markolják
döcögő egzisztenciájuk féltett fogantyúját.
Milyen szürke is volt ez a reggel, mondják,
csak az őszülő kalauznő őrzi hajában
a köd foltjait.
Tavalyi méz
Öregszik a falu, mondja anyám,
pereg a házfalakról a vakolat.
Mióta elköltöztem otthonról,
a házunk repedései a lábamig futnak,
a város zaja elnyeli anyám énekét.
Az akácost kivágták,
írja messengeren,
a méhek is más vidékre vándoroltak.
Hogyan is hallhatnám anyám hangját,
ha a kamrában a tavalyi méz is elfelejtett folyni.
Költözés
Csak a helyszín változik,
a sarkok száma állandó.
Az új sarkokban nem férnek el a régi álmok,
költözéskor nem hozhattam magammal egyiket sem.
Éjszakánként még az emlékük altat el,
látom, ahogy a sarokban ülnek,
pókhálóba szőtték magukat,
befogják a döglegyeket és a levendulaszagú molylepkéket,
hogy legyen miből táplálkozniuk,
ha végképp elfelejteném őket.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.