Acsai Roland
Fapados
Szürke veréb csipogott, szava szólt levegőt tetoválva,
csőre hegyét beleszúrva a légbe: te, én, te, akárki.
Hangfala volt a fa odva, szavát sokszorozva okádta.
Téltemető nyoma: szálltak a friss levegőnek arái,
pollenjeikkel magányukat újra útjukra bocsátva.
Tiszta gyerekkori ég fogadott ma: ez és az, akármi.
Tiszta gyerekkori ég fapados repülőnyi csodája.
Ég, mi alatt ugyanúgy lehetett bizakodni, parázni.
Égi, gyerekkori kék: madarak lepedőnyi lakása.
A szél veszi kölcsön
Még hűvösen fújt a szél, amikor messziről ideértek,
és bohókásan daloltak a kék-feketés seregélyek.
Fáknak az ágai: hinta alattuk. A lengedezésben
ők igazán profik. Tollaik pöttyei: csillagok égen.
Már bennük ott lapultak mind a kékes tojások: kikelni.
Ott lapultak bennük még ugyanúgy pont, miképpen a semmi.
Mert az is ott lapult bennük, miképpen mindenben a földön.
Egy nap a jégsima tollaikat majd a szél veszi kölcsön.
Szabad úgyis
emlék 1985-ből
Tengelicénk a kalitban ugrált, ide és oda, nézett,
és dala szállt tova. Fényképek albuma tengelicének
minden a földön, az égen, a két szeme néz bele már sok
éve. Magánya a párja az emlékeimben, az ázott
képek között, hol esetlen esők szakadatlana hullik
már az örökre borús egek mélyeiben. Szabad úgyis,
így is, naná, hogy az! Megszabadulva kalitka-magánytól.
Még kicsi volt a fiú, azaz én. Hova hullt a madártoll?
Elrepülő madarakkal a tollaik is tovaszálltak,
lengeti már az idő szeles szárnyait száz viharának.
Nem nagy ügy
Tóth Árpád emlékének
A füstifecske fészke,
a sár, a nyál, a toll.
Egy délutánnak füstje
az orromig hatol.
Az üstben szilvalekvár,
ha fortyogott nagyon,
a fecske mind figyelt már
a villanydrótokon.
Keverte azt a néni,
az üstben nyári bú,
és fent kezdett már érni
az égiháború.
De ennek annyi éve,
magában nem nagy ügy,
csak bámultunk az égre,
hol fortyogott az üst.
A légnyomásnak súlya
lenyomta már, mi szállt,
s a füstifecske-flotta
vadászgatott tovább.
Bagolyvisszhang
Fülesbagoly repült el,
alvófa várta őt,
az almafának ága,
egy téli délelőtt.
Bagolyköpet fedett ott
göröngyöt, mint a hó.
Bagolyköpet fehére,
az el nem olvadó.
Továbbsuhant a füstben,
mi kéményből kiszállt.
A múlt repült el ott fenn ‒
visszhangja húhogás.
Az öröklétről
Merre az ég alagútja?
Fenn a vakond maga fúrja.
Hol van a mennyben a pince?
Zsákban a múlt ma levíve.
Csillaga krumpli kiásva,
omlik az égben a bánya.
Eltemetett repülőkre,
hull a sötét az örökre.
Bolygana földben a bolygó,
lenne a holdja a sarló.
Vágna füvet vele egy kéz,
szénaszagában öröklét.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.