Szilágyi András
Az „Emberek vidékei” ciklusból
Őriztem a képet
Őriztem a képet,
azt a szemközti oldalt,
ami négyévesen elindított
követni a nagyokat – fürödni.
Az iszapos mély bányagödörben
bátor voltam, de a víz alatt
egy bő szoknyás néni,
aki csak a lábát áztatta a vízben,
észrevett és kiabált.
Eltűnt a gyerek!
Anyám utánam ugrott.
Csak a kék-fehér csíkos
fecskét látta – engem már nem.
Jaj, kismadaram!
Elkapta ázott szárnyam, és kihúzott a vízből.
A mélyből tisztán láttam
a kormos üveg mögül szóródott fényt.
Nem voltak éles körvonalak,
csak napfogyatkozás.
Nem felejtem ezt a képet,
azóta fullasztó a szemközti oldal.
Benyitottam a konyhába
Benyitottam a konyhába,
hátha még ott…apró, zöldszemű
öregasszony, nem ért le a lába a hokedliről.
Úgy kalimpált vele, mint a felhúzott
rúgós babám. Felsírt a gyerek,
mert nem kapott savanyú cukrot,
olyan citrom ízűt, amit a pocakos
Miska bácsi hozott a trafikból.
Ezért csak azt kérte, tapossam meg a hátát.
Szerettem kötélen táncolni,
végig a gerincen át a bordákig.
Vigyáznom kellett, nehogy leessek,
hátha még ott…!
Kitapostam az utat, s amit elkövettem,
az úgy is megél.
Úgyis meg!
Engem ne, ne…
Engem ne, ne báncsanak,
egyszer eszem egy nap.
Most vakaró lesz ebédre,
maradék liszt, összekapart só,
vízzel lucskolom, gyúrom.
A platnin sütve igen finom.
Engem ne, ne báncsanak,
vagy eszünk, vagy fűtünk,
együtt nem megy. Tudják,
úgy törvényesen lopjuk a fát.
Ha elfogy, beviszem a gyerekeket
a szeszfőzdébe melegedni…,
legalább ők ne dideregjenek.
Óvodába azért kapnak enni…
este meg összebújunk a dunyha
alatt. Akkor olyan jó, csak ne
kellene reggel felkelni!
Engem ne, ne báncsanak,
a hiányzó szavak kint vannak
az ajtón, láthatják, ha nincs is
meg mindenünk, valahogy
azért elboldogulunk.
Isten sem önmagát nézi
Jó a szomszédnak,
ha a disznók sivalkodnak,
nincs mese, ott etetni kell…
Nekem tervezni kell a jövőt.
Kell valami, amire várok.
Isten sem önmagát nézi,
ő is vár valakire!
A papok is tudják
– minket etetni kell…
Jaj, úgy szeretek
a sámlin ülve vágyni.
Már a pipát is kint fújtatom,
a sparhelt mellett csak egyedül erre.
Cila, az asszony!
Ha látná, milyen koromfekete
a szeme. Szúr, mint a rajzszeg!
Már a hívogató markost is eldobtam,
haragudtam rá, valami vírus
volt benne, össze-vissza csengetett.
Engem ne keressenek,
törölve vagyok én úgyis a világból.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.