Tárca

 

 

 

Czapa1

 

 

 

Czapáry Veronika


Anya kacag

(regényrészlet)*



Március 17.


Elmondhatatlanul rosszul érzem magam, megállás nélkül szorongok. Nem tudom, mitől, de iszonyat az egész. Nem tudom, miért szorongok és rettegek folyamatosan. Mintha lenne egy igazi nagy szörny, aki megrögzötten gonosz, és engem akar. Mindenféle paranoid gondolataim vannak, olyan az egész néha, mintha én őrülnék meg saját magamtól.

Ez a valami tényleg kegyetlen szörny, minduntalan azt mondja nekem, hogy értéktelen vagyok, nem érek semmit, mindenre, amit csinálok, ez a szabály vonatkozik, satöbbi.


Arra számítottam, hogy lesz valami értelme a végén. Kiderül, miért éltem, kiderül egyszerűen minden. Meglesz. Hogy nem kell felnőni, hanem valaki gondoskodik rólam, a karjaiba vesz, és kiderül minden, kiderül, hogy volt értelme. Márminthogy azon túl, hogy az ember gyereket szül, lesz értelme valaminek. Minden kiderül, és vicces lesz. Kedves és vicces. Ettől függetlenül, ami bennem körvonalazódik, az egy kurva nagy káosz. Hogy nincs értelme semminek sem.


Hogy az ember mindig egyedül van, hiába szeret, a szeretet elveszik és eltűnik az éterben végleg. Emlékszem, hogy régen futottam a tengerben. Futottam, és örültem, hogy futhatok, ameddig csak bírok. Asszem, ha tengerpart mellett élnék, azt gondolnám, hogy van értelme az életemnek. Biztos van értelme, csak össze kéne szednem magam. Örülnöm kéne. Szeretnem kéne. Nem naphosszat azon elmélkedni, hogy mennyien gyűlölnek és miért. Rendbeszedni az életemet. Kitakarítani, mosogatni, és élni, örülni. De nem tudok jelenleg. Csak a szánalom van és a rossz érzések. Az időeltolódás és a rettegés. A megfelelési kényszer és az őrület.


Valójában hogyan tudunk megszabadulni a rémektől? Úgy, hogy nem akarunk megfelelni. De az mikor jön el? Ma teljesen értelmetlen levelezésekbe kezdtem Skype-on jó pár emberrel. A Kelemennel arról, hogy van-e szerelem vagy nincs. A Kingával arról, hogy szerintem mennyire jó a Karcsinak, hogy focizik, van anyukája, és még húga is. Ők mind szeretik, valamint sikeres újságíró.

Mindig arra gondolok, főleg mostanában, hogy mindenki mennyivel boldogabb, mint én. Csak nekem ennyire elképesztően rossz. A beszélgetések, chatelések a Skype-on sem hoztak közelebb az életemhez és a problémámhoz, semmihez.

Változatlanul el akarok innen költözni valami Duna-parti tájra. Változatlanul azt gondolom, hogy valahol valamikor talán már éltem, és boldog is voltam egy férfi mellett. Állandóan arra gondolok mostanában, hogy a Karcsi milyen boldog, hogy a Karcsinak megvan mindene, focizik, és az jó, ha megdug csajokat, lehetőleg fiatal kis picsákat, az is jó, amikor teniszezik,  milyen izmos a teste, közben milyen jól érzi magát, meg hogy mennyire súlyos, hogy legutóbb is hívogattam telefonon, és végül a sok hívásomnak az lett az eredménye, hogy elküldött a picsába.


Nem hiszek abban, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Úgy gondolom, van, aki illúzióban éli le az életét. És ha van előző élet, karma meg minden ilyen hülyeség, akkor meg azt nem tudom, mit követtem el, hogy ennyire megszívtam. Ezt kurvára nem értem, és vissza sem tudok emlékezni.


Fáj a karom, tornáznom kéne, de nem tornázom. Ki kéne költöznöm a Duna partra, mert ott fogok tudni élni. Nem tudok sportolni, és soha nem leszek olyan erőben, mint a Karcsi. Ezt is gyűlölöm és irigylem benne.


Nincsen semmi baj, ismételgetem, pedig tudom, hogy nagyon nagy baj van.

Anya azt gondolja, hogy a mozdulatok nem hozzánk tartoznak. Pedig elmagyaráztam neki, semmilyen mozdulat nem létezik nélkülünk. A nővérem ilyenkor sokat beszél, arany szavakat, és kilátszik a szemei közül a tó. Azt mondja, nincsenek egyetemes képek, de hangok sem, ahogyan nincsenek egyetemes emberi gondolatok sem. Ugyanazt érezzük. Nem is beszélek azóta Apával.

A hűsítő folyadék, a naplemente az egyetemes emberi érzésekhez tartozik, az energia része. Apának elmondtam ezt, de szerinte nincsen igazam.

Kimentem a kertbe, ott sok virág nő, megnézem őket, színtisztán érzem, hogy szépek, és egyetemes emberi érzés vagyok. Néha úgy érzem, gyűlölök mindent, de ezt gyorsan megpróbálom elfelejteni, mert ettől nagyon megijedek. Meg fogok-e szűnni, kérdezem Anyát, nem válaszol. Nagyon rossz érzés mindenkit gyűlölni. Mostanában jobban nyomaszt a gondolkodás. Anya szerint is túl sokat gondolkodom, de legfőképpen nagyon sokat beszélek hangosan, magamban kéne beszélnem legalább, mondja, vagy a babáidhoz beszélj, minek vettünk neked annyi babát. Ilyenkor nagyon hiányzik a nővérem, mert vele legalább beszélgettem. Biztos nem azért mondják, mert nem érdekli őket, amit mondok, igyekszem magam meggyőzni. Főleg ilyeneken kéne gondolkodnom, de nem szabad. Mégiscsak arra gondoltam, nem vagyok egyetemes. Nem rossz, hátha eltűnök hirtelen.

Sokat beszélgettem mindkettőjükkel erről, de a beszélgetés úgy zajlott, hogy én beszéltem, ők pedig úgy tettek, mintha odafigyelnének. Próbáltam beszélni, Anya szerint ezek is nehéz percek, csak a halálunk után kapunk választ. Nem értem, miért a halálunk után, hiszen azt már sosem tudjuk meg, ha meghaltunk, hogy mi a válasz, szerintük én nem gondolkodom logikusan, nem gondolkodsz normálisan, kislányom, mondja valamelyik, és amúgy is én most akarom megtudni. Anya szerint meg kell szoknom, hogy nem lehet mindent egyszerre.

Nem tudom, lehet-e segíteni rajtam, néha feladom, és azt gondolom, már úgyis mindegy.

Apa fogja a kezem és kacag. Futunk a napfényben egyre gyorsabban. Szerintem igaza van, hogy ő nem gonosz és csak néha ver meg, ha megérdemlem. Ebben biztos vagyok. Most már úgyis mindegy.

Apa ma bezárt a börtönbe, és nem enged ki onnan. Amíg meg nem javulsz kislányom, mondja. Meg kell javulnod mindenképpen. Nem tudom, hogyan kell. Ez nagyon rossz, mert nem fogok Apának megfelelni, megint el fogom rontani. Ilyenkor arra gondolok, már úgyis mindegy, és mindig minden percben várom, hogy pofon vág. Csak ilyenkor azt érzem, hogy köd borította be az agyamat, és nem érzek semmit. De olyankor sosem vág pofon, amikor várom, ezt nagyon jól ki tudja számítani, és ha már túlságosan sok minden fáj egyszerre, akkor nem fáj semmi, úgysem. Azt szeretem, ha nem érzek semmit, figyelgetem, és ha érzek valamit, igyekszem gyorsan valamit tenni, hogy ne érezzek semmit.

Apa szerint, és néha Anya szerint is én elviselhetetlen vagyok. Ezt sokszor elmondják, ilyenkor tudom, hogy nem fog sikerülni nekik megfelelni. Magukkal fognak vinni az árnyak, oda, ahol a tetemek vannak örökké, és akkor végem. Minden éjjel ezt álmodom, nem tudnak meggyőzni, hogy nincsenek szörnyek a szobában. Bejönnek, és a villanyt kapcsolgatják, nincsen itt semmi, látod, nem látod, kislányom, nincsen itt semmi, na aludjál szépen, a jó baba alszik. A sárkányok még élnek szerintem, és félelmetesen fognak rám kiabálni, minden éjjel azt álmodom, hogy rám uszítják a szörnyeket, és állandóan azzal fenyegetnek, hogy örökké tartó rettegés lesz az egész életem, vagy megcsonkítanak, és lenyúzzák a bőröm, láttam egy filmben, vagy kínozni kezdenek ott lent, nem lesz olyan egyszerűen vége, hogy meghalok, pedig az jó lenne, de nem kerülhetek oda, ahova Anya, azt megtiltom, mondja Apa.

Akkor biztosan oda kerülnék, ahol a nővérem van, Anya azt gondolja, hogy én öltem meg, mert eltűnt, nem tudjuk, hova lett, bár én mindennap megkérdezem.

És akkor jó nekem.

Ha hull a hó, el kell hinni, hogy karácsony van, és a karácsony jó. Sokat gondolkozom ezen, semmi baj nincsen. Apa mindig ránk erőltet egy virágot, és ez, amit ránk erőltet, sokkal jobban fáj, mint bármi, sokkal rosszabb minden. Ha Apa ránk erőltet dolgokat, olyankor tudom, jó ez a reménytelenség. Vidám is vagyok, mert nincsen semmi azon túl, amit valaki megértene, ha mindenki megért. Ha elhiszed ezt a fehérséget, amely minden tavasszal elönt, akkor rendben lesz minden.




* Részlet az Anya kacag című regényből, mely a Jelenkor Kiadónál jön ki 2012. márciusában.

 

 

A szerzőről a fotót Hegedűs János készítette.

 


 

2012. március 18.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png